A versek, regények, rövidpróza, dráma, politikai és irodalmi esszék után az új kötetébe a sportról szóló írásai kerültek. Szándékolt a műfaji váltakozás?
Semmi műfajsovinizmus. Huszon-valahány éve tartok kreatívírás-szemináriumokat, mindig mondom a hozzám járóknak, hogy mindenféle műfajjal próbálkozzanak. Ami gyengén megy, azzal többször. Gyerekkoromban legtöbbször bal lábbal rugdostam a falra a labdát, mert az ment rosszabbul. Tetszik, ha egy játékos nem csak támaszkodásra használja az egyik lábát.
Igyekszem kontrapunktikusan szerkeszteni a könyveim sorát, hogy ne legyek unalmas saját magamnak – így van esélye, hogy mások se unatkozzanak rajtam, és csak azzal foglalkozom, ami engem szórakoztat.
Most egy regényen dolgozom újra, amit épp a Pálya, a „sportolás” miatt tettem félre.
Kukorelly Endre (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf)
Miért épp a sport a téma?
A sport erős metaforája a létezésnek.
Bármilyen szegmensét vesszük, az nem pusztán szakkérdésként jelentkezik – azonnal az egész emberi létezésre vonatkoztatható. Érdemes ehhez Nietzsche szövegét olvasni a homéroszi versengésről. Az emberiség legnagyobb találmánya a pénz után: „föltalálta” a békét. Vagy legalábbis, hogy az addigi folyamatos öldöklést négyévente fölfüggesztve csupán lejátsszák, szublimálják a háborút. Amúgy nagyon ellene vagyok a profi sportnak: ha sportágak megélnek a piacon, azzal nincs mit kezdeni, ők ugyanúgy dolgoznak, mint a fiúk a bányában, ám a sportágak többsége nem ilyen.
A profi boksz, tenisz, futball érdekli a tömegeket, a golf nem tudom, kicsodát, de az agyaggalamb-lövészet senkit.
Gyerekek úsznak ezer kilométereket faltól falig az olimpiai arany igézetében, hogy aztán életük végéig be se menjenek többé a vízbe, ennek mi az értelme?
A kötetben is említi, amikor Németországban nézte az olimpiát, észrevette, hogy nem is mutatják a magyar győzelmeket.
A szó, hogy Ungarn, nem hangzott el! Nevetséges azt hinni, hogy a szakmán kívül bárki érdekel az öttusa vagy a vívás! Ez, még egyszer mondom, nagyon méltánytalan, ezek igazi sportok, jó volna, ha minél többen csinálnák saját örömükre, de minek ide a profizmus? Puskás és az Aranycsapat, tetszik vagy nem, semmi mást nem tudnak rólunk a világon. Inkább a magyar irodalmat fordítanák, juttatnák el a véleményformáló értelmiséghez, az radikálisan nagyobb országimázs-termelő volna.
A támogatást pedig a tömegsportba kellene nyomni. Hogy ne csak nézzük, csináljuk is.
Kukorelly Endre (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf)
Felülről lehet népszerűsíteni? Nem fordítva kéne ennek: alulról felgyűrűznie?
Ha a gyerekek fociznak, akkor érdeklődnek is, ez képezi a bázist, ebből jöhet ki egy-két zseni. Az én korosztályomban mindenki csinálta. Aki nem, az negatíve focizott, úgy érezte, valami alapvetőből örökre kimarad: nem veszik be, mert dagi meg „béna”. Ez traumatikus.
Én a Fradiban fociztam gyerekkoromban, tudom, mik a különbségek a hivatalos edzések meg a grundjáték között. A grund eufória, ott megőrültünk.
Amikor négy szűrőkör után felvettek a Fradiba, úgy éreztem, a mennyországba kerülök, ehhez képest nagyot zuhantam.
Nem volt boldogító, túlságosan az eredményességet hajszolták. Nem élveztem, hiába próbáltam magamnak megmagyarázni. Más diskurzus a profi és az amatőr: az amatőr az, aki biztos szereti.
Kukorelly Endre: Pálya
A profi sportnak a kötetben is említett visszásságai nyomán épp az utóbbi években pattantak ki botrányok. Ezek mintha egyfajta tisztulási folyamatot indítottak volna el.
Épp ez az amatőrök és profik közti bejátszhatatlan különbség. Az amatőr nem doppingol, és nem csal. Aki ebből él, minden további nélkül doppingol, mert a többiek is csinálják, ha pénzt akar keresni, neki is ezt kell tennie. Nem tetszik, de megértem a hivatásos játékost, aki csal, mivel egy hazug, bonyolult belső logikájú szerkezet része.
Vagyis?
A profiknál külön van a bíró, az amatőröknél immanensé van téve. Ha az amatőr szabálytalankodik, bemondja. Ha nem teszem, magammal szúrok ki, hiszen pont az a lényeg, hogy győzni akarok amatőrként, de ha csalok, nem fogom magam jól érezni.
Ez ekkora visszatartó erő?
Ha csalok, magamat csalom meg. A legnagyobb dolog a futballban mint szocializációs eszközben, hogy a gyerek felismeri, nem éri meg csalni.
Mert egy ideig persze csalnak a gyerekek, megy a „kint volt, nem volt kint!”, míg rá nem jön hazafelé kullogva, nem érzi az öröm ízét, mert tudja, hogy csalt.
Inkább a keserű vereség, mint a csalással kivívott örömtelen győzelem.
hírlevél
