Bán János

színművész

Körülbelül tíz évvel ezelőtt Seszták Szidóniától felkérést kaptam egy Pilinszky-esten való közreműködésre. Magas színvonalú előadás lett, verses összeállítás, élő zenével, két férfi és két hölgy közreműködésével. A költő munkásságát korábban is ismertem és lenyűgözött, de ahogyan a próbák során beleástam magam az anyagba, még közelebb került hozzám, a kedvenc versem a Ne félj lett. Sajnos azóta nem tudtam Pilinszky költészetével foglalkozni, de van egy portrém erről az estről. Az előadásban egy kifeszített vászonra volt felfestve a költő arcképe, ami normál megvilágításban nem látszott, csak akkor, amikor a végén UV-fénnyel megvilágították. Annyira tetszett ez az alkotás és annyira magával ragadott a produkció, hogy a kép kicsinyített mását megvettem a festőművésztől, Ócsai Gábortól.

Juhász Anna

irodalmár

Pilinszky János az egész idei évemet körbeszövi gyönyörű gondolataival, verseivel, tanításával. Az idei centenárium során sok százezer emberrel olvastuk újra az életművet, és ismertük meg közelebbről a költő életét. Pilinszky egyetemes életművében a lét, a hit, az emberség, a küzdés és a csönd érzékeny bemutatását érhetjük tetten.

Fő költői témái a modern XX. századi ember elidegenedése, elmagányosodása, megváltás utáni sóvárgása. Képzeletét erőteljesen foglalkoztatja az üdvösség, a hazatalálás vallási gyökerű élménye. Pilinszky markáns életművében zárt versvilágot alkotott, szikár és tömör mondataival, akár négy sorban képes volt összefoglalni az élet lényegét. A versek, Pilinszky János versei társaink lehetnek – rádöbbentenek bennünket, hogy érzéseinket, tapasztalásainkat, gondolatainkat megtaláljuk a költő világában – nem vagyunk egyedül, más is járt ebben a cipőben, mint mi. Pilinszky szavai mögött nemcsak feszültséget és fájdalmat érezhetünk, de mindig pislákoló remény is – és hitet, és szeretetet.

Pilinszky János jegyzetei (Fotó/Forrás: Petőfi Irodalmi Ügynökség)

Pilinszky János számomra forrás. Amikor a költő 1981. május 27-én meghalt, édesapám, az egykori költőtárs és barát, Juhász Ferenc gyertyát gyújtott, és azt mondta: „Ő már boldog, megismerte a titkot.” Mindketten katolikusok voltak és költők. Pilinszky 1921-ben, Juhász 1928-ban született – ugyanabban a korban éltek tehát, ugyanabban az irodalmi közegben, sokszor ugyanabban a társaságban. Figyelték egymás munkáját. Juhász Ferenc így fogalmazott: „Mert akaratlanul is egymás tükrei voltunk, még ha az Isten más-más oldalán állva is. … És boldognak mondhatja magát az a történelmi század, amely olyan remekműveket izzott ki magányából, mint a Harbach 1944, a Francia fogoly és az Apokrif.” Ennek a tudásnak az öröklésében nőttem fel, és idén ezt igyekszem továbbadni másoknak is.

Pátkai Rozina

énekes, dalszerző

Pilinszky már gimnazistakorom óta a kedvenc költőim egyike. Verseit sűrítések, nagyon találó képek jellemzik, és lenyűgöz, ahogyan hétköznapi szavakkal, mondatokkal képes megragadni olyan érzelmeket, amelyeket még magamnak is nehéz volna megfogalmaznom.  Onnét, ahonnan ő beszél, mintha mindent látna. Nagyon izgalmas kihívás most a verseivel való foglalatoskodás, egy egész lemeznyi dal született az elmúlt időszakban. Ezeket inkább „versreflexióknak” nevezném, mint megzenésítéseknek, bár természetesen a céljaim között szerepel az is, hogy velem együtt énekelje a Pilinszky-verseket a közönség - azt hiszem, ez csodálatos dolog volna.

Szabó T. Anna

költő, író

Pilinszky úgy talált el engem tizenhat éves koromban, mint egy izzó dárda -  úgy, mint kevesen, mint egyéves koromban Weöres vagy tizenhárom évesen József Attila. Úgy tudott újat mondani, hogy teljesen magába olvasztotta a magyar költészet egészét, de még tovább izzította a fémet, a szavainak heve, fénye, perzselése kiszakított a viszonylagos biztonságomból, amit anyanyelvemben már meglelni véltem, és teljesen újraformált engem is. Mert úgy néz a világ dolgaira mindig, mintha először látná őket, ugyanakkor végítélet-pillantása van.

Felnőttként újraolvasva még mindig elemien hat és gravitációja maga felé húz, de látom a módszerét, hallom a puritánságnak álcázott vadromantika nyelvét, és nem a hevességére reagálok már a magam hevességével, mert a fájdalmam már másféle fájdalom, nem a kamaszkoré, hanem a „meghasadt evidenciák” és a „jól van, ami van” közti szakadék sötétjébe nézek bele újra, bátran szédülve és gyáván kapaszkodva. Szinte nincs verse, ami nem hatott volna rám mindjárt első olvasásra, és ez ma sincs másképpen, holott elég sokat tudok fejből folytatni - látom a trükkjét, mégsem értem a titkát, és ha érteném, akkor sem lehetne sem utánozni, sem elfelejteni.

– azt akartam írni itt, hogy a latin idézet mégsem érvényes, mert nem a nemzeti sebek gyógyulhatatlanok itt, hanem az egyéni fájdalom emlékei nem bírnak beforrni - de rájöttem, hogy dehogyisnem: Pilinszky versnyelve és egyéni története mögött ott van az ország összes fájdalma, önáltatása és hősiessége is, nemcsak a saját sebzettsége, amit megpróbált, annyi kín árán, mégiscsak kimondani, a némaság és az elhallgatás ellenében.

Pilinszky János (Fotó/Forrás: Hunyady József / Fortepan)

Szirtes Edina Mókus

énekes, hegedűművész, zeneszerző

Pilinszky költészetéhez, a benne rejlő megfogalmazhatatlan mélységhez és tisztasághoz képest minden szó suta és botor, de leginkább kevés. Amikor középiskolában hallgattuk a saját hangján előadott verseit, akkor még nem ért el hozzám, de

Először csak sorok, egy versen belül néhány gondolat ejtett rabul, kiabált bele a szívembe („Én tiltott csillagon születtem”, „az égi semmi habja elkap, játszik velem” vagy a Magamhoz című versben „Bátran viseld magányodat…ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet.”), majd kezdett bennem teret alakítani és megérkezett a többi verssor, gondolat is. Végül az egész vers súlya és éreztem, hogy valami olyan magaslatba „húz”, amiről álmodozom gyermekkorom óta, de magam nem lelem. A mai napig, ha éneklem, új értelemmel tölt el és olyan csodát ad, amitől erősebb lehetek.

Fejléckép: Juhász Anna (fotó: Kaiser Ottó), Szabó T. Anna (fotó: Dragomán György), Pátkai Rozina (fotó: Csabai Kristóf / Fidelio), Bán János (fotó: Katona József Színház), Szirtes Edina Mókus