Talált történetből indultál a nyolcvanas években vastüdővel élők intézetében játszódó szállal?

Abban biztos voltam, hogy ő visszamegy a szülővárosába. Az ő nézőpontjának változása érdekelt, ahogy például a pogromtörténettel szembesül. Úgy szerettem volna mindezt feldolgozni, hogy a mai emlékezetéről szóljon, ne történelmi regény legyen. Elsőre talán nem egyértelmű, hogy a különböző történetszálak miért futnak egymás mellett, de az volt a meggyőződésem már a legelejétől, hogy egy regénybe tartoznak. Ez okozott a regény írása elején némi fejtörést, de aztán megírtam az első fejezetet, és ezt követően beindult a folyamat.

Krusovszky Dénes (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)

Melyik a hangsúlyosabb?

Ez a könyv főleg a máról szól, akkor is, ha van benne régebben játszódó fejezet. Annak is az az értelme, hogy derítsen ki valamit arról, hogyan éli meg a múltat egy mai ember. A mai valóságérzékelés, közérzet érdekelt elsősorban.

A saját életét általában magától értetődőnek és önmagában állónak gondolja mindenki, de közben folyamatosan abba ütközünk, hogy rajtunk kívül álló, minket megelőző viszonyok határozzák meg a mozgásterünket. Az, hogy a regény több helyszínen, több idősíkban játszódik, valamiképpen erre kíván reflektálni.

Miért pont az utóbbi években lépett elő a harmincas generáció az „Így jöttem” filmjeivel és könyveivel, mint az Egy nap, a VAN, a Rossz versek vagy a Mágneshegy?

Azért jön elő ez a nézőpont a harmincasoknál, gondolom, mert az időérzékeléshez kell egyfajta távlatosság, hogy rá tudj nézni a saját életedre, és észrevedd a mélységeit. Annyiról van szó csupán, hogy felfogod, az idő nem visszafordítható – csak hát ez a tény az ember magánélete szempontjából végletes belátásokat rejt.

Azt hiszem, minden generáció ilyen idős korában kezdi kívülről látni magát. A mi esetünkben ráadásul a külső körülmények is azt az igényt erősítették, hogy reflektáljunk a körülményekre, amik között élünk. Irodalmi szempontból pedig van ez a közhely – ami szerintem nem teljesen igaz –, hogy a posztmodern irodalom, a szövegirodalom eltávolodott a hétköznapi valóságtól. Sokáig nagyon népszerű volt, de keletkezett egy igény, hogy lépjünk visszább, és közvetlenebbül nézzünk rá a körülményeinkre. Ez nem minden irodalomra igaz, de szerintem a magyarban kifejezetten érzékelhető mostanában egy ilyen hullám.

Akik már nem leszünk sosem (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)

Mi hívta elő ezt az igényt?

Nyilván nem független attól, hogy milyen dolgok történtek kulturális, politikai, társadalmi szinten.

Az 1990-es évek felszabadultsága sok szempontból az elvontabb gondolkodásnak kedvezett – attól tartok, a jelen körülményeink nem efelé mutatnak. A 90-es években sok szó esett arról, hogyan vált posztmodernné a klasszikus értelemben vett társadalom, jött Fukuyama és a történelem vége. Aztán egyszer csak ismét bekopogtatott a történelem és a kiéleződő társadalmi problémák az ezredforduló utáni első évtized végére. Nem ért véget sem a történelem, sem a társadalom nem úgy vált posztmodernné, ahogy a rendszerváltás(ok) eufóriájában sejteni lehetett. Ez az új krízistapasztalat azt az igényt gerjeszti föl, hogy próbáljunk meg művészeti eszközökkel beszélni az emberek életproblémáiról, világosabbá tenni, hogy milyen körülmények között zajlik az életünk.

Ezért lettünk fogékonyabbak a hétköznapibb témákra?

Az már nem csak magyar sajátosság, hogy a fantáziavilággal szemben mintha lenne egy fáradtság. Szilágyi Zsófi filmje vagy az idei könyvfesztivál díszvendége, Karl Ove Knausgård kapcsán is volt egy ilyen érzésem.

Az emberek és a művészek is észrevették, hogy van egy erősödő valóságigény. A moziban minden film számítógépes technikával készült, szuperhősökkel – a mainstream elrugaszkodott a valószerűségtől, ez az irodalomra is jellemző volt.

azokra a művekre kíváncsiak, amelyek róluk szólnak (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)

Ma ez, legalábbis az irodalomban, visszafordulni látszik:

Olyan könyveket akarnak olvasni, amik az ő életükhöz is kapcsolódnak. A magyar olvasóközönség is olyan történetekre vágyik, amik megközelíthetőek a számára. Az irodalomban ma nem az eszképizmus tűnik a legizgalmasabb szólamnak.

Knausgård írt egy hatkötetes regénysorozatot a saját életéről. Amiről beszél, nem nagyszabású: családi dolgokról, párkapcsolatokról, munkáról ír, de olyan precizitással és részletességgel, hogy a leghétköznapibb jelenet is rögtön más megvilágítást kap nála. Az ő regénysorozatának a tanulsága arra mutat, hogy

Az elvontabb versek után miért kezdtél el regényt írni?

Miközben a verseket írtam, és írom ma is, volt egy pillanat, amikor rájöttem, arra is lenne igényem, hogy közvetlenebbül reagáljak azokra a körülményekre, amelyek között élek. Egyáltalán

mondjuk arra, ahogy Balzac megírta a XIX. századi Franciaországot. Mintha akkor pontosabban a tudatában lettek volna a szerzők, mi mozgatja az egyént, és mi a társadalmat. És ez nem csak regénydíszletként funkcionált: ha ma meg akarsz tudni valamit az akkori Franciaország belső viszonyairól, akkor nem történelemkönyveket kezdesz el olvasni, hanem az akkori nagyregényeket. Későbbi példákat is lehet persze mondani, Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, Faulknert és így tovább.

Krusovszky Dénes (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás)

A regényírást megelőzte annak a belátása, hogy engem az élet ilyen szempontú ábrázolhatóságának kérdése is izgat, amellett, hogy a költői absztrahálás továbbra is fontos a számomra. Mindez egyfajta felelősségérzettel járt együtt, hogy valamiképpen reflektálnom kellene a körülményeimre, a szűkebb és tágabb közösségre, amiben élek, magára a korra.

A regény mennyiben merít a te életedből?

Ez nem egy életrajzi regény, inkább azzal próbáltam eljátszani írás közben, hogy milyen lett volna, ha ezek a dolgok velem történnek meg. A cím is erre utal; ahogy a regénybeli szereplők a meg nem valósult életükre gondolnak, úgy próbáltam én is megírni azt az életemet, a Lente Bálintét, amit amúgy nem éltem meg. Ebből fakad, hogy vannak találkozási pontok a regénybeli szereplők és a saját élettörténetem között, de minden hasonlóság csak ezen az imaginárius szűrőn át érvényesül.

Így volt egy nagyfokú szabadság a dologban, ami ahhoz is hozzájárult talán, hogy reflektáltabban tudjak szembenézni az ismerős helyzetekkel is.