Könyv

Női testek hadszíntere – interjú Durica Katarinával

2022.02.17. 12:15
Ajánlom
Újságíró és író, kérdező és figyelő. Életük legtraumatikusabb élményéről beszéltek neki olyan nők, akik addig hallgattak. Ő pedig hangot adott nekik. Hogy megtudjuk, mit élhet át egy lány, akit elrabolnak, és csoportosan megerőszakolnak. Vagy megértsük, hogyan kényszeríthetnek valakit prostitúcióra. Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak és a Városi rókák című, legutóbbi regényei után most a béranyaság szívszorító és kegyetlen világába készül elkalauzolni olvasóit. A szerzővel korábbi munkáiról és készülő regényéről beszélgettünk.

Gyakran megesik, hogy interjúzunk valakivel és elhangzik a mondat: ezt csak neked mondom el, de nem írhatod meg. A rendes lányok csendben sírnak című könyvedben a dunaszerdahelyi maffia női áldozatainak visszaemlékezéseiből gyúrtál fiktív figurákat, az ő karakterükön keresztül beszéltél valóban megtörtént esetekről. A Városi rókákban a prostitúcióra kényszerített Timi alakja is valódi utcalányok sorsát sűríti magába. A könyveidet olvasva, úgy látom, megtaláltad azt a formát, amivel hangot adhatsz ezeknek az elhallgatott történeteknek.

Sokáig kerestem, hogyan tudnám a valóságban megtörtént eseményeket bemutatni anélkül, hogy pontosan leírnám, kivel, hol, mikor történt. Védtem a kilétüket, ezért nem lett a történeteikből riportkönyv vagy dokumentumregény. A nekem nyilatkozó nők néha még a nevüket sem akarták megmondani. A rendes lányok...-at, de a Városi rókák szereplőit is úgy írtam meg, hogy ha a riportalany a valóságban magas volt és szőke, akkor a könyvben alacsony lett és fekete. Nagyon vigyáztam rá, hogy ne lehessen felismerni őket. A rendes lányok...-ban egy fiatal gimnazista lány leviszi a szemetet, de a maffia tagjai elkapják, és betuszkolják egy nagy, fekete autóba. Elviszik, és csoportosan megerőszakolják. Szerencsére kevesen vannak, akik erre ne azt mondanák, hogy ez elítélendő bűncselekmény. De a prostituáltak körül mind a mai napig nagyon erős az áldozathibáztatás. Hiszen ő volt a hülye, hát miért dőlt be ennek a stricinek? Miközben tizenéves lányokról beszélünk, akik szegénységben élnek, és diszfunkcionális családokból származnak.

Nem nyílik ki a bicska a zsebedben, amikor ilyeneket hallasz?

Dehogynem. Magyarázom, adatokat és tényeket mutatok, hogy nem a budai elit gimnazistákból lesznek prostituáltak, hanem azok közül kerülnek ki, akik az ország leszakadt régióiból származnak. Hogy ezek a fiatalok – mert nem csak lányok, hanem fiúk is vannak köztük – kiszolgáltatottak, nem tudják, mibe keveredtek, vagy ha már tudják is, lehetetlen megszökniük. Alternatívák hiánya és akár a rendszeres éhezés az, ami embereket ilyen útra kényszerít. A közösségi médiában viszont nem vitatkozom, nem próbálok elmagyarázni semmit sem. Ott tőmondatokban kell kommunikálni.

IMG_7103_edited-112410.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Kőnig Lilla)

Dunaszerdahelyen a ’90-es években két felvidéki magyar klán tartotta rettegésben az ott élőket. A terrornak végül – a helyi bárban – egy rendkívül véres maffia-leszámolás vetett véget, de sok ügy máig felderítetlen. Mint már elhangzott, A rendes lányok csendben sírnak című regényed nőalakjait az áldozatok visszaemlékezéseiből gyúrtad össze. Könnyű, vagy nehéz volt több száz nő történetét három karakterré sűríteni?

Semmi nem ment könnyen! Azt tudtam, hogy erről a korszakról és a női áldozatokról, túlélőkről akarok írni, regény formájában. Mert róluk nem beszéltünk, vagy ha mégis, nagyon lekezelően. Engem nem az áldozatok személye, hanem a történetük érdekelt.

Kevés nő lép a nyilvánosság elé azzal, hogy megerőszakolták, pedig ez nem az ő szégyenük.

Végül három monológban írtam meg a rengeteg egyéni történetet. Élt bennem egy kép, ami olyan, mintha színházban lennének: először az első mesél, aztán a második, majd a harmadik. A reflektor mindig azt világítja meg, aki éppen beszél.

Nem csoda, hogy lecsapott a könyvedre és – nagy sikerrel – színpadra adaptálta, Paczolay Béla rendezésében a Vígszínház, egyik főszerepben a csodálatos Kiss Marival, aki alakításával az eSzínház Fesztiválon a legjobb női alakítás díját nyerte el. Hol találtál rá azokra a nőkre, akik elmesélték neked a történetüket?

A Városi rókáknál én kerestem meg civil szervezetek aktivistái segítségével azokat a nőket, akik prostituáltak voltak, de már kiléptek. Azok kerültek hozzám, akik akartak beszélni róla. A rendes lányok...-nál először ismerősöknek mondtam, ők meg szóltak, hogy figyelj, van egy nő, itt és itt lakik, ez a telefonszáma. De ezzel mit csináljak? Kopogjak be hozzá vagy nyomjam a lábam az ajtó és a küszöb közé? Ezért inkább kiraktam a Facebookra, hogy író vagyok, aki ezzel a témával foglalkozik, és aki akar, keressen meg, és meséljen nekem. Itt is azok jöttek, akik el akarták mondani a történetüket.

Nem érezhetted magad biztonságban, hiába a maffia áldozataival beszélgettél, nem a bűnözőkkel.

Amikor először elmondtam a férjemnek, milyen témával akarok foglalkozni, azt mondta, nagyon jó, csak írja meg valaki más. Munkafolyamat közben is sokan mondták, vigyázzak magamra. Hogy ki az áldozat és ki a bűnöző, egy kisvárosban nem ilyen egyértelmű. Hová tartozik az elkövető lánya, vagy az, akinek beszervezték a fiát? Ki az, aki önként dolgozott nekik és ki az, akit kényszerítettek? Millió kérdés, s mindkét oldal leszármazottai ott élnek együtt, egyetlen közösségben. Amikor leadtam a kéziratot a kiadónak, már mindenki tudott róla, min dolgoztam. Interjúkat adtam, nyilvánosan beszéltem róla, a helyiek is tudták: „itt van ez a nő, aki a maffia áldozatairól akar írni”. Pár nappal a kézirat leadása után kivégezték Szlovákiában Ján Kuciak újságírót és a menyasszonyát, ami gyomorszájon ütött.

Azt hittük, a ’90-es évek kegyetlenségét, a leszámolásokat és a maffiavilágot mögöttünk tudhatjuk, aztán kiderült, hogy mégsem.

B07A2870-113006.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Horen)

Korábban messzire utaztál a történetekért, majd rájöttél, hogy a közelben is rengeteg mesélnivaló van.

Sokáig háborús tudósító szerettem volna lenni. Amikor Budapestre költöztem és újságíróként kezdtem el dolgozni, konfliktuszónákból akartam tudósítani, bemutatni a nagyvilág ügyeit, az emberek mindennapjait. Aztán amikor mehettem volna, már ismertem Botondot, a férjemet (Feledy Botond, külpolitikai szakértő – a Szerk.) és gyereket akartam.

Eldöntöttem, hogy jöjjön egy másik élet.

Egyszer egy újságíróknak szóló tanulmányúton vettem részt Kelet-Afrikában, a női nemiszerv-csonkításról írtam. Az afrikai út után azon gondolkodtam, ha mi elmegyünk, és az ottani nők helyzetéről írunk, akkor ki beszél az itthoniakról?

Miközben sokkal nyomasztóbb az, ami itt van a szomszédban vagy egyenesen idehaza.

A dunaszerdahelyi maffiaügy kapcsán a tágabb családunkban is volt érintett, elkövetők és áldozatok egyaránt. Erről még senkinek nem beszéltem, de A rendes lányok...-ban szerepel egy figura, akinek a szülei közel álltak a családunkhoz. Tibi, aki harminc évesen, 17 esztendőre eltűnt, s keresték a szülei. Úgy nőttem fel, hogy számos alkalommal hallottam, Tibi milyen nagyszerű gyerek volt, és nem tudjuk, hol van. Eltűnt, de abban semmi nincs, hiszen sokakat máig hiába keresnek. Aztán 17 év után kiderült, hogy ő is elkövető volt, símaszkban szedte a védelmi pénzt. S bár sokan nehezen hitték el, de a szülei erről mit sem tudtak. Több áldozat és túlélő is volt a családomban. Vállalkozni próbáló férfiak, akiket megvertek. Nők, akiken csoportos nemi erőszakot követtek el. A rendes lányok... borzalmas időszakot ölel föl, amikor a maffiózók azt csináltak a városban, amit csak akartak, mert a rendőrség a zsebükben volt, és senki nem mert nekik nemet mondani.

Valahol mesélted, hogy autóval megálltak az út közepén beszélgetni. Megállt mögöttük a forgalom, sőt beállt az egész környék. Mindenki türelmesen várakozott, senki nem mert még csak rájuk dudálni sem.

Igen, és az is megesett, hogy leköpdöstek, megvertek valakit a főtéren, lányokat vittek el az iskolai szünetből. Ilyen már nincs, de ami a mai napig létezik – s ezzel a Városi rókák című regényem foglalkozik –, hogy fiatal lányokat prostitúcióra kényszerítenek. Nem Budapest jó kerületeiben, a gazdag családokban, hanem a legnyomorultabb régiók nincstelenjei közt. Ahol összeszedik és megzsarolják ezeket a fiatal, tizenkettő-három, vagy még fiatalabb kislányokat, és rabszolgát csinálnak belőlük. Eladják őket, és jönnek a kliensek, akik azt gondolják, hogy ők ezt szeretik csinálni. Még mindig sokan hiszik, a prostituált maga választja, amit csinál, ráadásul élvezi is, mert biztosan nagy szexuális étvágya van. Ezt gondolni valóban könnyebb.

B07A2762-113006.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Horen)

Mi volt a legmegrázóbb ezekben a beszélgetésekben?

Egyszer régen, az Indexnek forgattunk a kalocsai női börtönben egy videót. Ott ült a zárkában, az ágy szélén egy asszony, aki azért került be, mert a férje tíz éven át kegyetlenül bántalmazta. Aztán a nőnél elszakadt a cérna, és leszúrta. Sok évre bezárták, és én igazságtalannak éreztem az egészet. Ott volt az az összetört, madártestű, törékeny nő, beszélgettünk, és közben gyakran néztem a kamera kijelzőjét. Ellenőriztem, hogy minden látszik-e, jók-e a fényviszonyok, a pókháló benne van-e vagy sem. Utána büszke is voltam magamra, hogy milyen professzionálisan álltam hozzá. Aztán rémálmaim lettek.

Az érzéseimet kordában tudtam tartani, de csak egy ideig.

Kemény témákkal foglalkozó újságíróknál ez gyakori jelenség. Amikor A rendes lányok...-hoz interjúkat készítettem, fel voltam pörögve. Korán keltem, írtam, utaztam az áldozatokkal való találkozókra, nagyon sok energiám volt. Hogy végig tudjam csinálni, keménnyé és kívülállóvá váltam. Amikor elkészült a kézirat és leadtam, abban percben előjöttek az elfojtott érzések, elborították a fejemet, a testemet. Segített, hogy a könyv megjelenése után újra és újra elmesélhettem ezeket a történeteket. Egy idő után már nem fájt úgy, mint korábban.

Visszautalva a kamerás anyagra, ez a folyamat valahogy megváltoztatta, miként mutatod meg az alanyaidat? Hiszen már nem a szenzáció volt az elsődleges.

Sosem voltam szenzációra éhes. De azért vagy újságíró, hogy másoknak cikkeket készíts, és azt el is olvassák. Ha sokan megnézik, az remek, akkor kérnek anyagot, ha senkit sem érdekel, nem fognak két-három olvasó miatt alkalmazni a szerkesztők. Ám a regényírásnál azt próbálom elérni, hogy reggelente úgy kezdjem a munkát, hogy kizárom az elvárásokat. Nem hajthat a megfelelési kényszer, mert abból pocsék szöveg lenne.

Hogyan fogadta az irodalmi élet a könyveidet?

Sok kedvező kritika jelent meg a regényeimről, és rengeteg interjú is készült. Mikor Budapesten éltem, nem jártam az irodalmi élet helyszíneire, három kisgyerekem született, várandós voltam, szoptattam és az időm nagy részét játszótereken töltöttem. Amikor felkértek a Szépművészeti Múzeum irodalmi projektjére, a Textúrára, örültem, mert azt láttam, hogy a többi író azok közé tartozik, akiket „A ligának” mondunk. Ám ez nem versenysport. De vajon mit jelent az, hogy valaki író? Hogy folyamatosan ír? Vannak jobb és rosszabb könyvei? Nem tudom, lehet, hogy csak egy könyvet kellene írni, vagy kettőt, esetleg hármat. De csak és kizárólag írni, s közben nem élni, az nagyon nem tetszik…

_K001500-113224.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Köő Adrien)

Mi az, ami fel tud villanyozni?

Az igazságtalanság nagyon feldühít és motivál is egyben. Erőt ad, hogy írjak. Így át tudom fordítani a dühömet és a fájdalmamat. Ha feldolgoztam, megírom. Elolvassák, beszélünk róla és létrejön egy párbeszéd. Egyfajta gyógyulási folyamat, amikor elindul valami nagyon jó dolog. Ez mozgat, ez hajt.

Arról a legnehezebb írni, amihez a leginkább közöd van. Távol kell kicsit lépni tőle, hogy ne „forró élményből” alkoss. Te is ezt tapasztalod?

Igen. Van pár olyan téma, amiről szeretnék írni, de úgy érzem, még túlságosan benne vagyok.

Amikor megmutatod a regényed véleményezésre a férjednek, vagy közeli ismerősöknek, mindenki mást mond majd. Honnan tudod, melyik tanácsot fogadd el? Megérzed?

Csak a legszűkebb körnek mutatom meg a kéziratot, Botond az elsők közt van, az ő véleményére adok. Én is gyakran elolvasom a cikkeit, kikéri a véleményem. Olvassuk, szerkesztjük egymás írásait, szeretem, hogy ezt is meg tudjuk osztani egymással.

Néha bennem van, hogy az összes könyvem rossz, és egyiket se kellett volna meghagyni.

Aztán pár órával később, egy dicsérő olvasói levelet látva épp az ellenkezőjét érzem. Én egy ilyen rendes, kelet-európai, kisvárosi, szorongó nő vagyok, nagy érzelmi amplitúdóval.

Miközben már Brüsszelben élsz.

Igen, de hát a transzgenerációs csomagot nem egyszerű letenni… Az embert mindig meghatározza, honnan jön.

Mihez képest akarsz elég jó lenni?

Amikor megjelent a Városi rókák, végig az járt a fejemben, mi van, ha majd elolvassák azok az emberek, akik ismerik A rendes lányok...-at, és azt fogják mondani, hogy ez az író is csak egy regényt tudott írni? Apám garázsa mellett álltam, amikor jött az egyik könyvforgalmazó, és mondta, a barátnője olvasta, és mennyire tetszett neki. Nagyon megkönnyebbültem. A könyveim megjelenése előtti és utáni hetek felfokozott idegállapotban telnek. Izgulok a fogadtatástól, szorongok, örülök, hogy elkészült, várom a visszajelzéseket, de félek is tőlük.

GL-112257.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Göndör László)

Létrehoztál egy saját kiadót, amit igen szellemesen Piros Hó Kiadónak neveztél el, és a legutolsó regényed már itt jelent meg. Kockázat ide vagy oda, függetlenítetted magad a kiadóktól. Elhiszem, hogy van benned némi kelet-európai szorongás, de miből táplálkozik ez a fajta szabadság és vagányság?

Felvidékről származom, szinte teljesen magyar közegben nőttem fel, majd színtiszta szlovák egyetemre kerültem. Az első években én voltam a magyar diák, akcentussal és ragozási hibákkal. A nyarakat arab országokban töltöttem, utazási irodának dolgozva. Egyiptom, Jordánia, Tunézia, Törökország. Amikor ott éltem, én voltam a helyi kollégák közt a „nő”. Amikor a Karib-térségben voltam, én voltam a „fehér”, Budapesten „Felvidékről jött újságíró” lettem, majd „dolgozó nő” az anyukák közt. Most én vagyok az írók közt az, „aki nem panaszkodik a kiadójára”.

Több irodalmi lap is megkeresett korábban, hogy írjak nekik, de mindig nyáron vagy az iskolai szünetek alatt jelentkeztek, és olyankor nem tudok dolgozni, mert három kisgyerekem van. Pedig szerkesztő ismerősöm szerint akkor leszek komoly, kortárs magyar író, ha folyóiratokban is publikálok. Azt is mondták, a szakmailag is elismert könyveken ott a nívós kiadók logója, és akkor vesznek majd komolyan, ha ilyen kiadóval dolgozom együtt. A „majd akkor”, „majd meglátod”, „csak így lehet” és hasonló mondatok hallatán már csak a fejemet rázom, hogy nem, nem csak egyféleképpen lehet!

Amikor kijött az első könyvem, a Szökés Egyiptomba, csak néztek, hogy itt egy fiatal nő.

A kortárs író pedig, mint tudjuk, az másmilyen. Nem úgy néz ki, mint én. Amikor a férjem negyven éves volt, elmentünk egy egzotikus helyre nyaralni, és arra gondoltam, felteszek magamról egy bikinis képet a közösségi oldalra, hogy lám, így néz ki a kortárs író. Mert vajon hogy néz ki? Nem csak középkorú férfi lehet, kopott zakóban. A harmadik regényem után úgy éreztem, egyedül akarom csinálni. Egy megfilmesítési és egy színházi adaptációról szóló szerződéssel a zsebemben már nem akartam kéziratot küldözgetni olyan embereknek, akikről tudtam, hogy csak az első pár oldalt olvassák el. A saját kezembe akartam venni a könyveim körüli ügyeket. Így én vagyok kapcsolatban a nyomdával, én döntök a borítóról, én választom ki a szerkesztőt. Létrehoztam egy mini csapatot, webshopot működtetünk, könyvesbolthálózatokkal dolgozunk együtt. Nem értek egyet azzal a klisével, hogy az író az a művészember, aki a fellegekben él, a cipőjét sem tudja bekötni, és az Excelt sem ismeri. Egy író sokféle lehet, akár jó üzletasszony is.

Szakonyi Károly mondta, hogy ha valakit megismer, akkor megvan annak a veszélye, hogy belekerül valamelyik munkájába. Te is így dolgozol?

Ma már a barátaim egy része így kezdi: fú, tudok egy olyan sztorit, de esküdj meg, hogy nem írod meg. Pedig ezek a legjobb történetek...

Néha sajnálod, hogy van benned morális gát?

Inkább azon rökönyödöm meg, hogy másokban nincs. A rendes lányok... kapcsán felhívott egy magyar tévés szerkesztő, hogy van egy BBC-s kollégája, és ez egy olyan anyag, ami érdekelné őket, és kellene két-három áldozat, akikkel forgatni tudnának. De hogy kérjem meg őket, a kilencvenes évek maffiavilágának női áldozatait, hogy állj ide, s ugyan a képernyőn kitakarják az arcodat, de ott lesz melletted a riporter, aki kérdez, egy operatőr, aki felveszi, meg még valaki, és meséld el nekik életed legnagyobb traumáját! Van kedved? Eszembe sem jutott, hogy ezeket a nőket tévéinterjúkba rángassam el, bármennyire is mondták, hogy jót tenne a regényeim külföldi megjelenéseinek.

durica_foto_koo_adrien-113225.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Köő Adrien)

Azzal, hogy regénybe mentetted át ezeket a nőket, köpönyeget vontál köréjük, amivel megvédted őket.

A történeteiket akartam elmesélni, anélkül, hogy kitenném őket a nagyközönség elé. Most egy új regényen dolgozom, ahol béranyákról, petesejtdonorokról és olyan nőkről írok, akik igénybe veszik ezeket az – itthon illegális – szolgáltatásokat. Igen, ez egy köpönyeg. Vagy jobb esetben a könyvek lehetővé teszik, hogy elinduljon egy diskurzus e nehéz ügyek körül, a helyi közösségekben.

Hogyan találtál rá az alanyaidra, és miért ez a téma ragadott meg?

A szülés óriási fájdalom és nagy boldogság, extrém állapotba kerül tőle a nő. S van, amikor valaki mindezt pénzért csinálja. De vajon mit érez az a nő, aki már a negyedik gyerekét szüli meg másnak? Vagy az, aki mindent megpróbál, de mégsem lehet saját gyereke? És az, aki nem akarja kihordani, mert félti a testét? Vagy az, aki úgy érzi, egész életében próbált megfelelő társat találni, de nem sikerült, kifutott az időből, és petesejt donorra van szüksége, hogy szülni tudjon? S hogyan működnek a spermadonorságok? Ez egy elképesztő világ, és mivel a béranyaság az unióban illegális, óvatosan gyűjtöm az anyagokat. És hogy miként lehet megtalálni ezeket a nőket? A történelmi regényekhez szükséges adatok gyűjtése a levéltárakban, könyvtárakban zajlik, a jelenben játszódó történetekhez szükséges információk a közösségi oldalakon vannak.

Írd be a Google-ba, hogy magyar béranya, és ha három órát ráfordítasz, megvan a telefonszám, és másnap akár már találkozhattok is.

Nehezebb volt faggatózni ebben a témában, mint a korábbi könyveidnél?

Az Egyesült Államokban mindez teljesen legális, Kanadában szigorúbban szabályozzák. Az amerikai és kanadai béranyák gyakran az Instagramon hirdetik magukat. Az egyik fiatal nő, akivel kapcsolatban vagyok, huszonnyolc éves, és már öt gyereket szült – másoknak. Egyik videója a szépségről szól, a másik meg arról, hogy fáj a feje, mert terhes. Több tízezren követik. Az Instagramon hirdető béranyákkal viszonylag könnyen kapcsolatba tudtam kerülni, és őszintén válaszoltak a kérdéseimre.

És mi a helyzet az európaiakkal?

Az már nehezebb. Európában nem találkoztam olyan nővel, aki csak azért fogad fel béranyát, mert félti a testét. Itt csupán kétségbeesett nőket láttam, akik mindent megpróbáltak. Rengeteg pénzük benne van, és saját gyereket akarnak, mindennél jobban. Magyarországon és Szlovákiában a meleg párok is igénybe veszik a béranyák szolgáltatásait. Amerikában volt olyan nő, aki azt mondta, neki ez az egész terhesség egyszerűen nem éri meg. Úgy értette, hogy nagy macera, mert tönkremegy az alakja, s az első három hónap rosszullétei alatt nem tudna csúcson teljesíteni a munkájában. A szülés után hónapokig tartana a felépülés, a mellei elveszítenék formájukat, s a szétnyílt hasizmot rendbe hozni kemény fizikai munka. Fáradt lenne tőle és lestrapált, és ezt nem akarta. Kifizette inkább a béranyát, akivel heti, havi szinten állt kapcsolatban. A szülésnél is ott volt, és elegánsan, szép ruhában vette át az illatos csecsemőt. Más kérdés, mindez mit jelent majd az érzelmekre nézve.

Anyaként ez mennyire mozgat meg?

Jaj, nagyon! Magyarországon inkább azok vállalnak béranyaságot, akiknek már több saját gyerekük van, fiatalok még, és nincs pénzük. Sokan úgy állnak hozzá, hogy ez még mindig jobb, mint a prostitúció. Azt mondja az egyik pszichológus, hogy ha valaki mélyen megélte a kötődést a saját anyjával, akkor szinte beleőrül a béranyaságba.

Megszüli a gyereket, de amikor át kell adni a megrendelőnek, ripityára törik a lelke.

De vannak olyanok is, akiknek kötődési problémáik vannak. Árvaházban felnőtt nők, akiknek amúgy sem volt anyaképük vagy olyanok, akik nagyon tudatosak. Tisztában vannak vele, hogy ez egy munka, ami kilenc hónapig tart. Ez nem az ő gyerekük, tehát könnyebben le is tudják zárni. Sokat fizetnek nekik, s a picinek amúgy is milyen jó helye lesz. Akikkel én kerültem kapcsolatba, szinte mind azért vállalták, hogy a már meglévő gyerekeit el tudják látni. Albérleti tartozást fizettek belőle, hitelt törlesztettek, élelmiszert vettek. Persze nem ritka, hogy ugyanúgy, mint a prostitúciónál, itt is a férfiak kényszerítik bele a nőket.

Amerikai katolikus béranyákkal is kapcsolatba kerültem, akik azt mondják, nekik Isten egészséges méhet adott, és azért vannak itt a földön, hogy másoknak gyereket adjanak. Ez is egy narratíva, miközben a katolikus egyház döngeti az ajtókat, miszerint ez az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény. Mindenki egészséges gyereket akar, mi van, ha mégsem lesz az? Ilyenkor általában keresnek egy másikat, és ott marad a béranya egy beteg gyerekkel, terhesen, az ötödik hónapban. Vagy a megrendelő fiút akar, és egyszerre három béranyát fogad fel. Egyiknél sikerül a fiú, de a másik két terhességből abortusz lesz…

_K006538-113224.jpg

Durica Katarina (Fotó/Forrás: Köő Adrien)

Ez nagyon kegyetlen... Mennyire tűnik feneketlen kútnak ez a terület?

Mindig azt hiszem, hogy már annyi mindent tudok róla, majd kiderül, hogy mégsem. Engem ebben az egészben a női lélek érdekel. A gyerekre vágyódás és a terhesség maga. A regényem írása közben igyekszem belebújni ezeknek a nőknek a bőrébe. Szeretném megérteni a miértjeiket, hogy ítélkezéstől mentesen mutassam meg őket.

Hiszel benne, hogy a fontos ügyek megtalálják a maguk helyét és közönségét?

Nagyon hiszek benne, azért is írom ezeket a történeteket, hogy történjen valamiféle változás a világban. Bármilyen patetikusan is hangzik, én hiszek az olvasókban! Abban, hogy nőket érintő témákról és problémákról is akarnak olvasni. A történelem a férfiak története. Csaták, háborúk, nyilatkozatok, csupa férfiszereplő.

De hol vannak a nők, akik szintén küzdöttek?

A testük hadszíntér volt, megvédték a gyerekeiket, szinte a semmiből élelmezték a családjukat. Majdnem az összes faluban van olyan szobor, amely az első és második világháború áldozatairól emlékezik meg, felsorolják, kik azok a férfiak, akik a háborúban haltak meg. Ami nagyon fontos és jó, hogy van, de a nőknek is kell valamilyen emlékmű. Izgatottan figyelem, hogy alakul Budapesten a háborúban megerőszakolt nőkről készült alkotás. Nagyon drukkolok, remélem, megtalálják a legmegfelelőbb formát.

Mikorra tervezed a béranyaságról szóló könyved megjelenését?

Idénre. Majd azzal korbácsolom magam, hogy ha már egyszer lenyilatkoztam, akkor bizony be is kell fejeznem időre.

Súlyos, nehéz témákkal foglalkozol, tervezel más műfajt is kipróbálni?

Nemrég megkerestek a POKET-től, hogy írjak nekik egy elbeszélést, és kitaláltam, hogy most valami nagyon lazát és vicceset írok! A magyar irodalom ötven legjobb könyve súlyos témákkal foglalkozik. Történelmi traumák, kínzások, nemi erőszak... Amiről persze nagyon fontos írni, olvasni, beszélni. Én is lényeges társadalmi kérdésekről írok mindig, de egyre erősebb bennem a vágy, hogy valami vicceset írjak. Olyat, amiben feloldódsz, és arra gondolsz, milyen jó élni! És miközben nevetsz, úgy érzed, milyen szép hely is ez a világ.

Szerző: Canjavec Judit

Fejléckép: Durica Katarina (fotó: Köő Adrien)

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

Bayreuthban is koncertezik a Soproni Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekar

Az együttes ausztriai és bajorországi turnéra indul Mahler 4. szimfóniájával a tél végén, míg júliusban a német zenei központban játsszák a Mendelsshon testvérek műveit.
Színház

A fura, az általában jó

Február 13-án került sor a Rózsavölgyi Szalon legújabb előadásának bemutatójára: Hárs Anna Mákfagyi című darabját Dicső Dániel állította színpadra. Játssza Jeney Luca és Kálid Artúr, fontos szerep jut még egy fagyitérképnek.
Színház

Színházigazgatók közleménye: „Minden esetben tiszteletben tartjuk a fenntartó döntését”

„Elfogadhatatlan kollégáink felelősségteljes döntésének megkérdőjelezése” – közös nyilatkozatot adott ki több színházigazgató, melyben kiállnak azok mellett a munkatársaik mellett, akik a közelmúlt igazgatói pályázatainál bírálóként, javaslattevőként tevékenykedtek.
Vizuál

A kortárs művészetekkel kapcsolatos kérdéseinkre keresi a választ a Ludwig Múzeum új kiállítása

Február 14-én nyílik meg a Ludwig Múzeum új, Gyakran Ismételt Kérdések című módszertani kiállítása, amellyel a céljuk, hogy a látogatók közelebb kerülhessenek a kortárs művészetben tapasztalható tendenciák megértéséhez, befogadásához.
Színház

 Vizi Dávid: „Vannak esték, amikor nem én követem a nézőket, hanem ők engem”

Bár fiatalon azt gondolta, színésznek lenni sokkal egyszerűbb, mégsem bánja, hogy ezt a hivatást választotta – Vizi Dáviddal, a Katona József Színház színészével a zenés színházról, saját hangja megtalálásáról, a Karsai Dániellel való találkozásról és a közösségi médiáról beszélgetettünk.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Könyv ajánló

Közös sorozattal jelentkezik Nyáry Krisztián és Bősze Ádám

A magyar széppróza napján, Jókai Mór születésének kétszázadik évfordulóján mutatják be az Óbudai Társaskör második jubileumi produkcióját Jókai sétány 200 címmel. Nyáry Krisztián irodalomtörténész és Bősze Ádám zenetörténész új sorozata február 18-án debütál.
Könyv hír

„Világos volt számomra, hogy haldoklom” – támadója tárgyalásán szólalt fel Salman Rushdie

A hetvenhét éves, világhírű író megrázó vallomást tett annak a férfinak a tárgyalásán, aki 2022-ben egy nyilvános beszélgetésen késsel támadt rá, és tizenöt késszúrással sebesítette meg.
Könyv magazin

Beleolvasó – Erdős Virág: Kalocsa

A József Attila-díjas költő, író új regényében egy fiatal lány Kalocsáról szerencsét próbál a Budapest nevű bolygón. Mese ez, vagy valóság? A történetben mindkét lehetőség egyszerre adott. Olvasson bele a kötetbe!
Könyv magazin

Vámos Miklós: Régi szöveg, leporolva

Vámos Miklós állandó rovatában hónapról hónapra megmondja, mit érdemes elolvasni. Ezúttal az Athenaeum Kiadó Érzelmes klasszikusok sorozatából William Somerset Maugham Színház című regényét ajánlja. Gondolataira kötet fordítója, Schmal Alexandra reagál.
Könyv hír

A Bálnában rendezik meg a Könyvfesztivált, Janne Teller lesz a díszvendég

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése közzétette, hogy idén mikor rendezik meg a 96. Ünnepi Könyvhetet és a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált.