Az Így ettek ők kapcsán Krúdyra hivatkozva egyszer azt mondta, azért foglalkozott a témával, mert a gasztronómia identitásképző. Jól sejtem, hogy hasonló okokból fordult a kávéházak felé?

Bizonyos tekintetben igy van, bár a két jelenség azért különbözik is. A gasztronómia – kissé leegyszerűsítve – abban az értelemben identitásképző, hogy ha valakit, például egy külföldit, képbe akarunk hozni arról, milyenek vagyunk mi, a magyar konyha biztosan szóba kerül néhány mondaton belül. Ezzel szemben a kávéház egy intézmény, ami olyan értelemben mégsem az identitásunk része, mint a gasztronómiai és az irodalmi hagyományaink, a történelmi narratíváink vagy akár csak az ország topográfiai képe. Ugyanolyan intézményrendszerről beszélünk, mint a könyvkiadók vagy a színházak, ha a kultúra egyéb területeiről akarok példát hozni. A magyar kultúrtörténetben van masszívan száz, de távolabbról nézve inkább kétszáz év, amíg a kávéházak a városi kultúra alapintézményének számítottak – engem elsősorban az érdekelt, miért alakulhatott így. Mert igaza volt Márai Sándornak, amikor azt mondta, enélkül teljesen más lenne az irodalmunk.

Egész pontosan úgy fogalmazott Márai, hogy kávéház nélkül nincs irodalom. Ami azért egy kicsit túlzásnak tűnik.

Valójában ez egy kiragadott idézet, az eredeti szövegben aztán Márai aztán továbbfűzi a gondolatot. Az, amit ma városi kultúraként ismerünk, alapjaiban határozza meg a mai kulturális identitásunkat – és ennek az alapintézményei voltak a kávéházak. Csak általában nem így tekintünk rájuk. Petőfire sem kávéházi költőként gondolunk, miközben ízig-vérig az volt, csak ő olyan ügyesen építette a saját imázsát, hogy még száznyolcvan évvel később is úgy tekintünk rá, ahogy ő szerette volna. Pedig izgalmas belegondolni, hogy a tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század elején a magyar irodalom a nemesi udvarházakból, a bécsi udvarból meg néhány szerzetes könyvtárából egyszer csak beköltözött a városba, és megtalálta azt a helyet, ahol tenyészni tudott. Hogy ez miért a kávéház lett, annak persze több oka is van. Az egyik ilyen a szociális tényező: a kávéházban meleg volt, égett a lámpa, és egész nap ott lehetett üldögélni. A költők és az írók szívesebben időztek ott, mint a sötét, nyirkos, fűtetetlen lakásaikban.

Persze, máshol is alakult ki fontos kávéházi irodalom – elég csak Párizsra, Bécsre vagy Berlinre gondolni –, de a magyar, azt hiszem, elsősorban emiatt az erősen szociális jellege miatt is lett ennyire sajátos jelenség.

Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők (Fotó/Forrás: Székelyhidi Zsolt / Corvina Kiadó)

A kötetben úgy fogalmaz, a kávéházi kultúrának a művészek voltak a kovászai. A tulajdonosok rájöttek, hogy ha beengedik az írókat, festőket, ők bevonzzák a műkedvelő fiatal hölgyeket, akik miatt pedig betérnek majd a jómódú üzletemberek.

Igen, bár ez nem mindenhol volt így, csak néhány tulajdonos jött rá arra, hogy a művészeket kvázi marketingeszközként is lehetne használni. Hogy ez üzletileg vajon tényleg bejött-e, azt Saly Noémi (irodalomtörténész – a szerk.) talán tudná rekonstruálni. A Hadikban valószínűleg tökéletesen működött, azzal, hogy Böhm Aranka és Karinthy Frigyes ott ütötte fel a tanyáját, egy lepukkant külvárosi kávéházból rövid időn belül divatos hely lett. Azt mindenesetre nem szabad elfelejteni, hogy a millennium időszakában körülbelül ötszáz kávéház működött Budapesten, és ebből legfeljebb öt az, amit irodalminak lehet nevezni. Nem szabad beleesnünk abba a csapdába, hogy azon a szemüvegen keresztül szemléljük ezt a korszakot, amit az írók feljegyeztek. Mert ők nyilván csak arról írtak, ahová jártak, és ettől kissé torzított képet kapunk.

mert ők máshová jártak. Ahogy az is változó, hogy mikor melyik helyszín volt a legfontosabb, hiszen voltak divatok, valamint praktikus okok is közrejátszottak: az, hogy a Nyugatot hol szerkesztették, nagyban függött attól, hogy Osvát Ernő éppen melyik kávéházhoz lakott közel.

A mai emberek jelentős része szerintem az író vagy költő szó hallatán még mindig egy füstös kávéházban ücsörgő, bohém művészre gondol. Mit gondol, volt ebben valamiféle tudatos mítoszteremtés is?

Annyiban igen, hogy minden generációnak megvan a mítosza a saját szórakozóhelyeiről. Természetes, hogy legendákat szövünk azok köré a helyek köré, ahová sokat járunk. A különbség talán csak annyi, hogy ebben a száz évben a kávéház minden írót érint, és nem csak fiatalon. Azok számára is fontos helyszín, akik már befutottak, hiszen nemcsak egy szociális intézmény, hanem információforrás, egy agora. Molnár Ferenc, aki az 1920-as évek második felében csak a külföldi jogdíjaiból évi kétmillió dollárt keresett, továbbra is bejárt a kávéházakba, mert ott az irodalmi élet sűrű szövetével találkozhatott, ami hozzátartozott a munkamódszeréhez: rendszeresen megjelent a négy-öt törzshelyén, mindenhol előadta az új ötletét, és addig-addig csiszolta a történetet, amíg a legtöbb embernek elnyerte a tetszését – és akkor már nekiülhetett, hogy megírja azt. Egyszerűen nem lehetett elkerülni, hogy az ember kávéházakba járjon, még Krúdy sem tehette meg, aki sokkal inkább kocsmás író volt. De jó példa akár Ady is, aki kávéházból is a kocsmásabbat szerette, de irodalmi kapcsolatait a hagyományos művészkávéházakban ápolta.

Ami meglepő tanulság volt a kötetében, hogy a legtöbb szerző a kávéházakba nem azért járt, hogy ott írjon verseket vagy prózát.

Valóban nem mindegy, mit írtak ott ténylegesen. Az 1840-es és az 1940-es évek között az írók jelentős része hírlapíró is volt egyben. A kávéházakban jellemzően a napi munkájukat végezték, de verset meg regényt nem feltétlenül ott írtak. Bár volt, aki erre is képes volt. Beszéltünk már Molnárról: A Pál utcai fiúkról tudjuk, hogy a New York karzatán született meg. Míg mások éppenséggel színháznak használták a kávéházakat. Ady kapcsán is ismerünk ilyen történeteket. Ő azt csinálta például, hogy Nagyváradon valamikor hajnaltájt kissé egzaltált állapotban, zilált hajjal, láthatóan részegen, megjelent a kávéházban, papírt és tollat kért, leírt egy verset, majd összegyűrte, belehajította a papírkosárba, és feldúltan távozott. A barátai végül kikotorták a szemetesből, széthajtogatták a fecnit, és egy tökéletes Ady-verset olvastak rajta, javítások nélkül. Így terjedt tovább a legenda, hogy ez a csodálatos zseni még részegen is remekműveket alkot. Aztán valamikor később egy ismerőse felment a szállására, és a papírhalmok közt felfedezte ugyanennek a versnek a javításokkal teli vázlatát. A színházhoz ez is hozzátartozott: Ady józanul megkínlódott vele, aztán előadta a mutatványát a kávéházban, hogy kialakítson magáról egy képet.

Nyáry Krisztián (Fotó/Forrás: Székelyhidi Zsolt / Corvina Kiadó)

Amellett, hogy a könyve szórakoztató, mégis óriási információtömeget mozgat benne, amit felteszem, feldolgozni sem volt egyszerű. Mi volt a fő koncepciója?

Az eredeti tervem az volt, hogy a budapesti helyszínek mellett a vidékre is kitérek, mert ha nem is sokat, de néhány kávéházas várost azért ismerünk, ilyen például Szeged, Debrecen, Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa vagy Szabadka. Ezeket terjedelmi okokból végül el kellett hagynom. Saly Noémi, Zeke Gyula és sokan mások már nagyon szépen feltérképezték a kávéházak vendéglátóipari és civilizatorikus szempontjait, hogy milyen erősen betagozódott a magyar polgári társadalom szövetébe. Engem viszont azok a művészek érdekeltek, akik ezekre a helyekre jártak. Persze, erről is sokan írtak már, és elég sok a felszínes információ is. Tíz évvel ezelőtt még az én fejemben is az a kép élt, mint a legtöbbünkében, hogy a kávéház valamikor a 19-20. század fordulóján határozta meg az irodalmi életet. Pedig valójában inkább kétszáz évről van szó. Ha nem is volt teljesen új információ számomra, de abba mégis új élmény volt belegondolni, hogy ez már Kölcsey korában is működött. Mi több, a második világháború után még volt egy félévszázados utóélete, néha presszónak álcázva, néha kegyelemből felélesztett kávéházként. Az 1960-70-es években kifejezetten izgalmas kávéházi élet folyt a felszín alatt. Engem ez motivált elsősorban, hogy valahogyan felvázoljam az egész jelenség ívét. Ami izgalmas felfedezés volt, hogy ez alapján szépen kirajzolódtak bizonyos mintázatok, amelyek kétszáz éven keresztül változatlanok maradtak, még ha a különböző történelmi korokban más és más módokon is realizálódtak.

Ez jól látszik abból is, hogy miután az ötvenes években a hatalom megengedte, hogy két-három helyszín újranyithasson, a művészek egy másodperc alatt újra beköltöztek, és ismét élővé vált a tradíció. Piciben ugyan, beszorítva, de mégiscsak az volt, amit kávéházi kultúrának nevezünk.

Utólag ez a szabadság már nem tűnik olyan romantikusnak. Ott van például az az eset, amikor Orbán Ottóék szürrealista halandzsanyelven társalognak, hogy a szomszéd asztalnál ülő besúgók ne értsék, miről van szó.

Ez valóban nem volt annyira romantikus, de hát önmagában nézve az sem volt valami lélekemelő száz évvel korábban, hogy hideg, poloskás, fűtetetlen lakásod volt, és ezért kényszerültél be egy kávéházba. De mégiscsak lehetett alkotni, világmegváltó terveket szőni, meg persze berúgni és időnként aludni a raktárban, mint például Reviczky Gyula, aki minden bizonnyal a legszerencsétlenebb sorsú szerző az egész társaságból. Ő konkrétan lakott is kávéházban. De ahogy Molnár Ferenc írja, ott még születtek is emberek! Saly Noémi felnőtt napközinek nevezte, mert valóban az volt. Heltai Jenő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a nagyobb kávéházakban, mint a New York, levágták a haját és meg is borotválták az embert.

Nyáry Krisztián (Fotó/Forrás: Székelyhidi Zsolt / Corvina Kiadó)

Érdekes, hogy miközben az Itt kávéztak ők kissé megfosztja a mítoszaitól ezt a korszakot, azzal, hogy a legendás szerzőkről, helyszínekről olvashatunk, mégiscsak újjáéled bennünk valamiféle romantika a kávéházak iránt.

Ez tényleg egy igazán különleges jelenség volt, e tekintetben szerintem semmi baj nincs azzal, hogy van valamiféle mítosza. Persze, nem tudhatom, például a prágai kávéházi élet milyen volt, de hogy a magyar speciális, abban biztos vagyok. És ez így volt Vörösmartyék, a kiegyezés és Csoóri Sándorék korában is. Izgalmas ez az állandóság, ami végigvonul a kávéházak történetén, meg az a tény is egyébként, hogy a hatalom mindenkor gyanakodva nézte, a diktatórikus időkben nyilván még szigorúbban.

Elképesztő, milyen jelentőséget tulajdonítottak neki… hozzáteszem, joggal, mégiscsak elindult onnan egy forradalom. A polgári szabadságtól a legjobban a kommunisták féltek, de még nekik sem sikerült végképp betiltaniuk, szükség volt még legalább ötven évre, mire a kávéházi kultúra eltűnt. Középtávon, viszonylag hosszú időszakokra, akár évtizedekre is képes volt fennmaradni néhány kávéház a szocializmusban, még ha időnként le is fokozták őket presszóvá. De működtek. Ahhoz előbb a polgári társadalomnak kellett átalakulnia, hogy meg is szűnjenek.

Ha kétszáz éven keresztül volt rá igény, miért szűnhetett meg végleg?

Ehhez az is kellett, hogy maga a tradíció tűnjön el. Ha már eljutunk addig, hogy több generáció nem jár kávéházakba, akkor a semmiből nem lehet újjáteremteni hagyományokat. Másrészt megváltoztak a szociális körülmények: a huszadik század második felében már nem volt olyan kényelmetlen az otthoni élet. Utoljára valószínűleg a hatvanas években volt még releváns az a kiegyezéskori alaptétel, hogy a kávéházban is jobb, mint otthon, de később Örkény Istvánnak már nem kellett kávéházba járnia, hogy az íróbarátaival találkozzon, meghívhatta őket a lakására. A társadalom gyökeresen átalakult, és csak a nosztalgia maradt. A rendszerváltás után nagy erők mozdultak meg a kávéházi kultúra újjáélesztése érdekében. Volt egyfajta reményteli csodavárás, de aztán az ezredfordulóra – amikor már volt annyi tőke, hogy újranyithatott néhány hely – kiderült, hogy abban a formában, ahogyan régen ismertük, már nem működhet. Ez nem jelenti azt egyébként, hogy ma ne létezne egyfajta kávéházi reneszánsz, csak ez már teljesen más. Ma már rendezvényhelyszínként szolgálnak ezek az egységek, ahol írók és olvasók találkozhatnak egymással. Ez egy rettentő fontos funkció, de kétségkívül nem ugyanaz.

A legtöbb olvasó egész biztosan az anekdotákat fogja szeretni ebből a könyvből. Önnek melyik a kedvence?

Nehéz sorrendet állítani, mert mindegyiket nagyon szeretem, de az például egy nagyon beszédes történet, amit Nagy Lajos ír le: amikor reggelente kicsi volt a forgalom a New York Kávéházban, szerződést kötöttek a Royal Orfeum fókaidomárjával, hogy mindennap reggelizzen náluk a fókájával együtt. De ha az abszolút kedvencemre kíváncsi, talán azt mondanám, amelyik a legjobban mutatja, mennyire fontos információforrásnak számított a kávéház.

Ez annyira biztos információnak minősült, hogy azonnal elindultak az újságírói különítmények Szarajevó felé. Mire Tisza Istvánt hivatalosan értesítették a merényletről, már az utcán volt Az Est különszáma. De érdemes megemlíteni Dinnyés Lajos esetét is: miután 1947-ben számára is meglepő módon kinevezték miniszterelnökké, első útja a törzshelyére, a Palermóba vezetett, ahol ünneplés helyett az egyik vendég azonnal emlékeztette korábbi meg nem adott tartozására.

A személyes kedvencem az a történet, hogy állítólag III. Napóleon francia császár felbukkant a Korona Kávéházban, ahol billiárdban rommá verte a helyi magyarokat, és elnyerte minden pénzüket.

Ezt a történetet Jókai írta meg mint helyi szóbeszédet, és az ő nyomán Krúdy is feldolgozta. Valószínűleg nem igaz egyébként, természetesen. Az lehetséges, hogy egy külföldi valóban rommá verte a magyar fiatalokat valamikor az 1850-60-as években, és utólag úgy azonosították mint III. Napóleon, de arról feltehetőleg tudnánk, ha itt tartózkodott volna. Van egy ehhez rendkívül hasonló sztori, ami arról szól, vajon Lenin járhatott-e 1907-ben a Baross Kávéházban? Ez a legendánál eggyel beljebb van, ugyanis két egymástól független forrás is azt írja, hogy látták őt. Ettől persze még nem zárható ki, hogy mindketten egy szóbeszédet jegyeztek fel.

Nyáry Krisztián dedikál az Ünnepi Könyvhéten (Fotó/Forrás: Déry Ágoston / Ünnepi Könyvhét Facebook-oldala)

Önnek, aki rendszeresen elmélyül a múltban, és nemcsak a művészek, de az épületek történeteiben is, mennyire más a Budapest-élménye, ha végigmegy a városon?

Aki módszeresen foglalkozik a történelemmel, annak óhatatlanul változik az idő- és térélménye, és biztosan ez a könyv is újabb rétegeket pakolt erre. Tőlem nincs olyan távol Petőfiék kora, hogy ne látnám folyton a nyomait a városban. Ez egyébként nem csak Budapestre igaz: ha számomra ismeretlen helyre kerülök, mindig utánaolvasok a történetének. Kolozsvárra például tizenöt éve járok rendszeresen, és már ott is úgy mászkálok, hogy előtte megnézem, melyik kávéházba járt például Dsida Jenő vagy Hunyady Sándor.

Szakmai ártalom?

Nem csak az, számomra ez szórakozás is. Tényleg szeretem ezt a fajta rétegződést. A levéltárnak van egy Budapest Időgép nevű szolgáltatása, ahol térkép layereket lehet nézegetni arról, mi állt korábban egy-egy épület helyén, azzal órákig el tudok szórakozni. Én így vagyok bekötve.

Miközben az interjúra tartottam, szembejött velem a metróban a Líra kampánya, ahol az új kiadványaikat ezzel a szlogennel hirdetik: „eljött a természetes intelligencia ideje”. Ez annak fényében is izgalmas, hogy egy korábbi interjújában azt monda, nem tart attól, hogy a mesterséges intelligencia felszámolja az irodalmat, legfeljebb a kevésbé értékes munkákat veheti át.

Ez így van, változatlanul azt gondolom, hogy a kreativitást nem tudja pótolni az MI, még ha sok mást képes is. Azt nem mondom, hogy az élet számos területe kapcsán ne lennének félelmeim, de összességében van bennem valamiféle antropológiai optimizmus, ezért több előnyét látom, mint hátrányát. Valószínűleg olyan gyökeres változást fog elhozni az életünkben, mint huszonöt éve az internet: jelentősen átformál majd sok mindent. A szépirodalom kapcsán azért nem félek, mert annak a lényege – némileg leegyszerűsítve – éppen abban rejlik, hogy az új és a régi tapasztalatainkat ütközteti, és ebből a feszültségből képes újra és újra megújulni.

Ez végül is minden művészeti ágra igaz.

Igen, de mivel az irodalom történetekkel dolgozik, illetve azáltal, hogy szoros kapcsolatban áll a nyelvi kreativitásunkkal, mégis másként működik, mint például a vizuális művészet. Éppen ezért

Ilyenek például a romantikus regények, amiket közismerten azért vásárolnak az olvasók – és ebben nincs semmiféle értékítélet részemről –, mert a működési elve, hogy a bevált sémákat ismétli: ugyanazokat a történeteket, karaktereket, fordulatokat és dramaturgiai íveket alkalmazzák, és az ezekre való ráismerés öröme az, amiért ezeket a könyveket szeretik és vásárolják az emberek. Ezt az MI meg fogja tudni csinálni. Azt azonban nem gondolom, hogy például krimit képes lenne írni: bár ebben a műfajban is vannak bizonyos sémák, de azokon túl mindig történnie kell valami váratlannak. Az MI pedig alkalmatlan arra, hogy valami váratlant hozzon létre, hiszen a meglévő adatokból dolgozik. A magasirodalomban pedig végképp elképzelhetetlennek tartom, hogy úgymond nagyot alkosson: annak sokkal bonyolultabbak a belső szabályai, a kreativitás pedig nélkülözhetetlen. Az MI legfeljebb csak pótszer lehet, és ezt szerettük volna a kampányunkban megüzenni. Az olvasáskultúrára ugyanis a legnagyobb veszélynek nem a mesterséges intelligenciát látom, hanem a természetes butaságot. A nyugati ember egyre kevesebbet olvas, és ez sokkal nagyobb veszélyt jelent.

Nyáry Krisztián könyvei a Corvina Kiadónál (Fotó/Forrás: Székelyhidi Zsolt / Corvina Kiadó)

Eközben a képzőművészetben már ráugrottak a lehetőségre itthon is: Can Togay például Veszprémben állította ki az MI-vel generált képeit, de hasonló tárlatot nyitott a Próféta Galéria is. Miért ne lehetne az irodalomban is az egy új kísérlet, hogy teszem azt, valaki bekezdésenként felváltva ír novellát a ChatGPT-vel?

Biztosan izgalmas kísérlet lenne, de végső soron akkor is csak az ember irányítja a folyamatot. Ahhoz, hogy ebből valami különleges kisüljön, még mindig sok melót kell beletennünk. Ez hasonló, mint amit a műfordítók mesélnek, hogy tudniillik még a legkifinomultabb program sem jó műfordításra. Műszaki szöveget gond nélkül át tud ültetni egy másik nyelvre, de két dolgot nem ért a program: a metaforákat és a kulturális referenciákat.

Az imént természetes butaságról, az olvasók számának csökkenéséről beszélt. Mit lehet ez ellen tenni?

Mindenekelőtt azonosítani kell a problémát. Ám ha azok, akik a könyvszakmában, sőt a tágabban értelmezett kultúrában dolgoznak, ezt megteszik, az még mindig nem elég: az államoknak is fel kell ismerniük, milyen kihívással nézünk szembe. Az, ha egy komplett generáció nem olvas, nem pusztán azért gond, mert megfosztja magát valamilyen közös kulturális élménytől, hanem mert alapvető készségei és képességei szorulnak vissza, mint például a kreativitás, az empátia vagy a kritikus gondolkodás – kérdés persze, mennyire akarja egy állam, hogy a polgárai kritikusan gondolkodjanak. Igazán negatív tendenciákról ugyanis e tekintetben beszélhetünk: az idegrendszerünk rettentő radikális változásnak lett kitéve a hirtelen megjelenő digitális kultúrával, és ennek például az egyik folyománya, hogy az emberek egy jelentős része ma képtelen tartósan figyelemmel követni egy történetet. Az egyetemi tanárok arról számolnak be, hogy a hallgatók számára nincs különbség A trónok harca és a Háború és béke között – ami egyrészről érthető, hiszen valóban sokban hasonlít a két mű, más szempontból nézve azonban mégiscsak radikálisan különbözőek. Nemrég került a kezembe egy finn tanulmány, amiben sokkal veszedelmesebb folyamatokra mutatnak rá annál, hogy éppen hányan olvasnak rendszeresen. Nagyobb távlatokban érdemes szemlélni a tendenciákat. Ha a 19. század végéhez viszonyítunk, soha ilyen elterjedt az olvasáskultúra nem volt a világban, ami alatt annyit értek, hogy az emberek tudnak olvasni. És lehetséges, hogy ez fog visszaszorulni most. Az államnak és a kultúrában tevékenykedőknek az lenne a dolga, hogy ez ellen fellépjenek.

Persze, ez további kérdéseket is felvet, én személy szerint a szociális igazságtalanságokat is sokkal nagyobb problémának látom, mint azt, hogy konkrétan hányan olvasnak. Az, aki nem hozza magával otthonról az olvasás szeretetét, az valószínűleg úgy is marad, mert az iskola nem képes ezt a hátrányt kompenzálni. Talán ma már nem is szándéka ez az oktatásnak, miközben nem is olyan régen ez még így működött. Szóval van baj bőséggel, és ha ez így marad még évtizedekig, akkor jelentős problémával kell majd szembenéznünk. Valóban egy korszakhatárhoz érkezhettünk, de mivel benne élünk, még nem látjuk jól a körvonalait. Rosszabb napjaimon azért én is azt gondolom, hogy annak a világkorszaknak, ami a felvilágosodással kezdődött, és a racionalitásra, műveltségre, megszerezhető kulturális javakra és a kulturális ismeretek összehasonlíthatóságára épült, annak most vége lesz. És megint egy kicsit kevésbé megfogható, mítoszokkal erősebben alátámasztott világba érkezünk, ez azért látszik a politika változásán például. Ennek mindig kívülállója leszek, hiszen nem ebben nőttem fel. Azt azonban nem jelenthetem ki előre, hogy ez lesz a rosszabb, csak azért, mert a személyes értékrendem szerint nekem rosszabb lesz. Majd meglátjuk. Pontosabban meglátják a következő generációk.

Nyáry Krisztián (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Az elején azt mondta, azonosítani kell a problémát, amit most meg is tett. Ön mint népszerű író, illetve a Líra kreatív igazgatója, személyesen mit tehet ez ellen?

A magam módján próbálok ellene fellépni. Keresem azokat a lehetőségeket, amikor az írók és olvasók egymásra találhatnak, legyen az akár egy irodalmi kávéház vagy egy podcast. Az olvasói utánpótlás is rettentő fontos, hogy legyenek fiatalok, akik szeretik az irodalmat. Ezért sokat dolgozunk, és úgy tűnik, működik is, máskülönben nem a Menő és a Manó Könyvek lennének a legeredményesebb kiadóink. Mindemellett igyekszünk olyan portfóliót összeállítani a Líránál, ahol minden megtalálható, a krimitől a verseskötetig. Van egy nagyon fontos magyar érték, ami sokkal jobb az európai átlagnál, ez pedig a nagyon sokat olvasók száma.

Én a magam részéről szórakoztató kultúranépszerűsítést végzek, amivel az is a célom, hogy az imént felvázolt világtrendre ne az legyen a válaszunk, hogy falakat húzunk. Az elitkultúrához utat kell nyitnunk azoknak is, akik kizáródtak ebből szociális vagy bármilyen okokból. Nem lehet az a reakciónk, hogy akkor legalább mi, hochértelmiségiek őrizzük meg magunknak, mert ebből túl sok jó nem fog kisülni.

Mindeközben itt vannak a fóliázással kapcsolatos kihívások is.

Kétarcú a dolog. Azokra a kötetekre, amik sokat szerepelnek a hírekben – mert ledarálták, lefóliázták – megnőtt az érdeklődés, hiszen a tiltás mindig jó marketing. Ezekből bestsellert csináltak. Ám ezzel együtt elindult az öncenzúra is, de nem kifejezetten az LMBTQ-témájú könyvek kapcsán, mert azok mindig meg fogják találni az olvasóikat. Olyan művekre gondolok, például ifjúsági regényekre, ahol a kérdés legfeljebb egy mellékkaraktert érint – őket inkább a szerzők már nem írják bele a történetbe, mert a könyvesboltok majd nem merik kitenni a polcra, nehogy megbüntessék őket. De a legsúlyosabb következmény mégiscsak az, hogy miközben arról beszélgetünk, hogyan kellene növelnünk az olvasók arányát, ez a törvény azt üzeni, hogy a könyvesboltok gyanús helyek, ahol mindenféle veszedelmes dologgal lehet találkozni.

Ez a törvény szerintem nem a gyerekeket védi: a magyar könyvesboltok hatvan százalékában már a felnőtteknek sincs lehetősége ilyen könyveket vásárolni.

A híres vesszőperben most a Kúria hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéletét, amely a Lírának kedvezett.

Ha káros üzenetekről beszéltünk, akkor ez mindenképpen az. A Kúria leegyszerűsítve ugyan, de végső soron azt mondta ki ezzel, hogy a nyelvtan nem számít – amit sem íróként, sem könyvkiadóként nem tudok megemészteni. Mindenesetre az ügy még nem zárult le, és bízom benne, hogy a megismételt eljárásban ismét mellettünk fognak ítélni. Persze, a legjobb az lenne, ha ilyen perekre egyáltalán nem kényszerülnénk.

Fejléckép: Nyáry Krisztián (Fotó/Forrás: Szalmás Krisztina)