Eredményei mindig is nagy vitákat szítottak, s most, az elfeledés után, ismét lehetőség nyílik arra, hogy új diskurzusok alapjául szolgáljon. A mű két fejezetbe rendezi Ponori Thewrewk műveit: az első fejezet a zene és a tág értelemben vett nyelv kapcsolatát tárja fel, a második részben, melyben szintén fellelhető a komparatív jelleg, a nyelvet a legkülönbözőbb, s elsőre meghökkentő diszciplínákkal veti össze.
A könyv elején egy összefoglaló tanulmányt találunk Ponori Thewrewk Emilről, mely kitűnően ráhangol és bevezet minket a tárgyalt témákba. Mindez számos idézettel, és kisebb magyarázatokkal fűszerezve tárul elénk, így, amint írásaiban ezekhez a részekhez érünk, a legfontosabb gondolatok már ismerősen csengnek.
Az első és egyben a címadó tanulmány a legelején leleplezi az egyik legérdekesebb gondolatot, hogy mit is ért Ponori Thewrewk a hang műanyag voltán: a hangot nem fizikai vagy fiziológiai szempontból, hanem egy új perspektívából mutatja be: mint mű-anyag, melyet a zene és költészet a maga céljára használ fel.
A zene hangérzetekkel hat, vagyis műanyaga a puszta hang, mellyel az érzelmekre hat, ezzel szemben a költészetben értelmi és érzelmi sík is megjelenik, műanyaga hangidomok és szavak, s a hangérzés csak mellékes. Emellett viszont a zene dús hanganyagának – egy széles intervallumon belül – minden eleme használható, vagyis nem hiányoznak hangok, mint egyes nyelvekből, s korlátlanul rendezhető, mivel nincsenek szavak, melyeket olyannak kell elfogadni, mint amilyenek.
Beszél hangerőről, hangszínről, hangfokról, de vajon tudjuk-e mi az a hanghuzam? Levezeti és bizonyítja, hogy miért tévedett Liszt Ferenc abban, hogy a cigány zenéből származtatja a magyart, s ez még csak a kezdet, hiszen ezután következik "A magyar zene rhytmusa" illetve a "A dallam és szöveg kongruencziája", melyek rendkívül érdekfeszítőek lehetnek minden zene- és költészetszerető ember számára.
Előbbiben az ókori görögök "rhytmusától" eljut egészen a magyar népzenéig, és részletes ritmusi sorokat, rendeket sem sajnál tőlünk. Utóbbi pedig egy versműhelybe kalauzol minket, s ez utazás során nem kevesebb tudnivaló kerül a batyunkba, mint verselési nemek, ismétlési fajták, rímsorok, rímelési technikák, különböző kongruenciák, mind zenei és költészeti példával illusztrálva. Továbbá kritikai éllel szól az olyan zeneszerzőkről, akik figyelmen kívül hagyják a szöveget.
"A magyar nemzetnek anyanyelvén kívül még egy másik anyanyelve is van: a magyar zene." E gondolatokkal indítja azt a tanulmányát, melyben tudományosan tárgyal a magyar zenéről. Felhívja figyelmünket arra, hogy zenénk európai specialitás, s hogy kötelességünk megfelelően gondozni. Ehhez azt is elárulja, hogy kikhez kell fordulnunk: mint legnagyobb zeneszerzőnket említi Csermákot, műveit kutatja rendületlenül, s közzé is teszi a talált adatokat. Ezenkívül szól régi zenei életünkről és történeti áttekintést tesz a 15.-16. századig.
A könyv első fejezetébe gyűjtött tanulmányok szorosabban kapcsolódnak a zenéhez, és mennyiségileg is a könyv tetemes részét teszik ki, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy a második fejezet ne rejtene érdekességeket. A különlegesen csengő címek, mint A nyelv optikája, és A nyelv mint természettudomány, méltán csalogatják az olvasót, ugyanis izgalmas levezetéseket és fordulatokat tartalmaz, illetve hallhatunk a gyermeknyelvről és az udvariasság nyelvéről is, melyek többet rejtenek, mint azt gondolnánk.
hírlevél
