Nagyváradon született 1876. április 7-én Róth Ezékiel néven, családnevét egyetemi évei alatt magyarosította. Anyja a nagykárolyi rabbi leánya, apja, Róth Mór terménykereskedő volt. Első irodalmi zsengéit gyermekfejjel írta, és csak az édesanyjának mutatta meg őket.

Osvát Ernő (Fotó/Forrás: PIM)

Tanulmányait végül itt sem fejezte be, 1897-ben irodalmi és színházi kritikákat publikált különböző lapokban, 1898-ben A Hét című folyóirat irodalmi rovatának munkatársa lett. Itt publikálta híres tanulmányait és esszéit, például az Ibsenről szólót, és itt láttak napvilágot a Herczeg Ferenc-kritikák is. Közben egyre gyakrabban töprengett önálló folyóirat létrehozásán, a lehetőség erre 1902-ben érkezett el, amikor egy váratlan örökség révén átvehette a Magyar Géniusz című, szépirodalmat is közlő képes családi lapot. Bár kiváló gárdát toborzott, kísérlete kudarcot vallott. 1905-ben Fenyő Miksával megalapította a Figyelőt, ebben jelent meg Ady Endre, Kaffka Margit számos verse és Kosztolányi írásai. A lap tizenegy szám után részben anyagi okok, részben esztétikai-irodalmi viták miatt megszűnt.

1908. január 1-jén indult a 20. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata, a Nyugat, amelynek főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Osvát és Fenyő Miksa voltak, az anyagi támogatást Hatvany Lajos biztosította. A lap megjelenését az alapítók hosszú éjszakai sétái, kávéházi beszélgetései előzték meg, munkatársnak megnyerték egyebek közt Csáth Gézát, Balázs Bélát, Juhász Gyulát, Szép Ernőt, Tóth Árpádot is.

A lap sikeréhez, túl azon, hogy kiváló szerzők írásait közölte, jórészt Osvát szerkesztői tevékenysége is hozzájárult. Következetes szerkesztő volt, aki kiváló érzékkel rendelkezett a tehetségek felismerésében.

Fontos volt számára a harmónia megvalósulása, az eredetiség, s minden esetben a gazdag nyelvi kifejezés igénye. Felfedezettjei közt olyan nevek vannak, mint Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő.

A direkt politizálástól idegenkedett, így, bár ünnepelte Ady költői forradalmát, de annak emberi, társadalmi alapjaival nem igazán törődött. A valóságtól azonban nem tudta függetleníteni magát, elvei mellett következetesen kitartott, és részben emiatt, részben magánéleti dolgok miatt komoly vitákba keveredett a mecénás Hatvany Lajossal.

Hatvany az Adyhoz szóló, nyílt levelében leírta, hogy miért nem ért egyet a Nyugat szerkesztési elveivel, Osvát, aki megtámadva érezte magát, a Világ című lap hasábjain kemény hangú válaszban utasította vissza Hatvany vádjait. Az adok-kapok végül 1912 januárjában a két fél között párbajig fajult, aminek következtében komolyabb sérülés nem történt, de Hatvany Lajos évekre hátat fordított a Nyugatnak és Berlinbe költözött, a mélyen megbántott Osvát pedig visszavonult a szerepléstől és az esztétikumban keresett menedéket.

A következő időszakban Babitscsal is megromlott a viszonya, anyagi nehézségei adódtak, végül 1919 elején ő is megvált a Nyugattól. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium elnöke volt, majd a bukás után visszavette a Nyugat irányítását, de már sose lett régi önmaga. 1920-ban átesett a spanyolnáthán, majd nem sokkal később kétszer is megoperálták a veséjét. 1922-ben súlyos tüdőbeteg leánya, Ágnes szanatóriumba került, az állandóan anyagi gondoktól szenvedő Osvátot barátai segítették ki, hogy lánya kezelését fizetni tudja.

1923-ban, működésének 25. évfordulóján a Vígszínházban, majd egy összevont Nyugat-számban 90 pályatársa köszöntötte, de az irodalmi közeg változásai, a szerkesztőségen belül élesedő konfliktusok felőrölték erejét. 1927 májusában felesége, Steiner Cornélia nem bírta tovább az állandó anyagi nehézségeket, férje kicsapongó, pazarló életmódját, és veronállal megmérgezte magát. Halála miatt Osvát önmagát hibáztatta, szembe kellett néznie a marcangoló önváddal, de ugyanakkor erőt is kellett vennie magán, hogy nagybeteg lányát tovább ápolhassa.

Búcsúlevelében azt kívánta, hogy temetésén "csend legyen", sírja "jeltelen maradjon" és a Nyugat ebből az alkalomból csak annyira foglalkozzék vele, amennyire az "elengedhetetetlen".

Móricz Zsigmond a Nyugatban megjelent nekrológjában így írt róla: "Csodálatos a munka, amit végzett. Folyton figyelő, szüntelen olvasó,

Szíve ügye volt minden tehetség sorsa s mennél kevésbé ismerték el, annál inkább. Szeme oly jelenségeket látott meg nyelvünk határain kívül is, minden égtájon, akiket még saját nemzetük sem méltányolt eléggé s megérte, hogy az idő neki adott igazat."

Osvát Ernő szerkesztői munkája mellett keveset írt, gyűjteményes kötete, Az elégedetlenség könyvéből címmel csak halála után, 1930-ban jelent meg, összes írásait pedig 1945-ben publikálták.

Elek Artúr és Osvát Ernő (Fotó/Forrás: PIM)

Osvát Ernő hagyatékának egy része idén májusban került a Petőfi  Irodalmi Múzeumba.

Ennek megfelelően hagyatékát Elek Artúr őrizte tovább, aki 1944 áprilisában, munkaszolgálati behívóját kézhez kapva, hogy elkerülje a meghurcoltatást, pisztollyal vetett véget életének. Hiába készített Elek pontos végrendeletet, az ostrom kaotikus körülményei közt az Osváttól származó kéziratok végül egy ládában a Szépművészeti Múzeum kazánházába kerültek. 1949-ben innen, a tűz mellől mentette ki megmaradt részüket Németh Kálmán, a múzeum akkori munkatársa. A megtépázott hagyaték darabjait végül 1978-ban ő adta át az OSZK Kézirattárának. Nem sejtettük, hogy rejtőznek valahol további kéziratok" - írta a hagyatékról Kelevéz Ágnes irodalomtörténész.