Per Petterson norvég író. 1987-ban megjelent első kötete óta publikálja könyveit. Az áttörést 2003-as, Lótolvajok című regénye hozta meg számára, amelyet a New York Times 2007-ben az év legjobb tíz könyve közé sorolt, a műből pedig később filmet is készítettek. Átkozom az idő folyamát című kötetével 2009-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját. Könyveit ötven nyelvre fordították le.
Korábban már járt Magyarországon, milyen emlékei vannak az itt töltött időről?
Őszintén szólva már nem sok mindenre emlékszem belőle. Akkor jelent meg a Megtagadom című regényem, azt hiszem, annak kapcsán kaptam meghívást. Rémlik, hogy szerepeltem valamilyen reggeli műsorban, ami nem igazán volt sikeres, mert valamiféle technikai problémák adódtak. De volt egy másik interjúm is, egy női riporter beszélgetett velem, aki nagyon felkészült volt. Azt hiszem, a kiadóm akkori épületében is jártam, és az irodából rálátásom nyílt Budapestre, az épületekre és a Dunára. Csodálatosnak találtam a várost.
Sok helyre elutazik a világban, olvasókkal találkozik, most is erre készül Budapesten. Ezeken az alkalmakon mi az, amiből ön is profitálhat?
Érdekes tapasztalat, hogy időnként sokkal könnyebb a könyveimről nem norvég közönség előtt beszélni, mert a különböző nyelv és kultúra miatt mintha lenne köztünk egy szűrő. Külföldön nem gondolják azt, hogy tudnak rólam mindent, amire itthon sajnos sokan hajlamosak. Amikor Norvégiában veszek részt közönségtalálkozókon, a beszélgetést gyakran nagyon privát témákra terelik, ami időnként eléggé zavaró. Könnyebb, ha megmarad köztünk egy kis távolság, számomra legalábbis jóval egyszerűbb úgy gondolkodni, ha külföldi a riporter. Talán ez az oka annak is, hogy viszonylag kevés norvég könyvet olvasok, csak néhány szerző van, akinek aktívan követem a munkásságát. Többnyire angol, svéd, dán műveket olvasok, na meg persze minden mást, amit lefordítanak norvégra.
Az ön életútjában kétségtelenül a legizgalmasabb, hogy sokszor elmeséli, már tinédzser korában, ahogy mondja, égető vágyat érzett, hogy íróvá váljon. Úgy tudom, az édesanyja rengeteget olvasott, innen ered ez a késztetés?
Anyám valóban igazi olvasó volt, rengeteg könyvet olvasott el, pedig egy csokoládégyárban dolgozott. Dán volt egyébként, Norvégiába 1947-ben jött át. Angolul, dánul, svédül, németül és persze norvégül is olvasott. Emlékszem, valahányszor Günter Grass új könyvet adott ki, anyám azonnal kikölcsönözte a könyvtárból, és elolvasta eredetiben.
Szóval ez a látvány eléggé megszokott volt, hogy anyám ül, könyvvel a kezében.
Apámnak volt egy óriási, gyönyörű, három-négy szintes, faragványokkal díszített könyvespolca, telis-tele színes kiadványokkal – az egész hihetetlenül szép volt. Csakhogy ezekhez a könyvekhez soha senki nem nyúlt hozzá. Apám sem olvasta őket. Valószínűleg még a háború előtt vásárolta a nagyrészét. Furcsa érzés volt ránézni, mert ott volt ez a sok izgalmas szín, az érdekes címek, mégis úgy tekintettem rá, mintha csak a bútor részei volnának… Amíg egy nap végül fogtam magam, és levettem az egyiket. Kicsit meg is lepődtem, hogy ezt egyébként megtehetem. Talán tizenhárom éves lehettem.
Per Pettersonnal Vajna Ádám beszélgetett a 2024-es PesTexten (Fotó/Forrás: PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál)
Emlékszik, milyen könyv volt?
Pontosan emlékszem, hogy a Háború és béke volt, talán a második kötete. Kinyitottam, és elkezdtem olvasni. Nem mondanám, hogy különösebben élveztem volna, de maga a tény, hogy ezt egyébként megtehetem, nagyon tetszett. Onnantól kezdve olvastam mindenfélét, például Margaret Mitchelltől az Elfújta a szélt, ami egészen lenyűgözött. Tele volt szenvedéllyel, izgalommal – meg persze rasszizmussal, de azt gyerekként nem igazán fogtam fel –, nagy dolgok történtek benne, csupa olyasmi, amiről otthon nem volt semmilyen tapasztalatom. Később nagyon sok Knut Hamsun-könyvet olvastam, ő a mi árulónk, aki egyfelől talán a legjobb norvég regényírónk, aki valaha élt, másfelől a nácik támogatója volt. Ellentmondásos figura, de a korai művei, mint például a Victoria, az Éhség vagy a Pán, rám és sok kortársamra óriási hatással volt. Lenyűgöző stílusa van. Aztán felfedeztem Hemingwayt…
Épp róla akartam kérdezni, mert feltűnt, hogy minden egyes interjújában szóba hozza őt.
Muszáj szóba hoznom, mert óriási hatással volt rám, amikor elolvastam néhány korai történetét, annak ellenére, hogy nem igazán értettem, miért. Hiszen a nyelvezete nagyon egyszerű volt, ahogyan a jelenetei is. De közben mégis annyira megérintett, hogy szinte elsírtam magam. Pedig a mondataiban látszólag nincs semmi, amivel megpróbálná elérni ezt. Hogyan lehetséges ez? Ez a fajta hiányzó láncszem, ez fogott meg Hemingwayben, izgatta a fantáziámat, hogyan jöhet létre az a varázslat. Szóval ezek a tapasztalatok nagy szerepet játszottak az életemben. És egyébként a magánéletem miatt is: szerény fiú voltam, két év után otthagytam az iskolámat, mert nem éreztem jól magam ott.
Túl félénk, túl lehangolt voltam a gimnáziumhoz.
Mást se csináltam, csak könyveket olvastam. Valószínűleg ezért gondoltam, hogy az egyetlen kiút az életemből, ha író leszek. Nem tudom, miért, de nem tudtam másra gondolni. Attól a naptól kezdve ez az egy dolog foglalkoztatott.
Mi fogta meg ennyire? Az a fajta varázslat, amit olvasóként érzett, vagy esetleg az írással járó társadalmi szerep?
Utóbbiról nem tudtam semmit. Nem ismertem egyetlen írót sem soha. Olvastam néhány akkori norvég szerzőt, de fogalmam sem volt, milyen társadalmi szereppel jár ez. Akkoriban Skandináviában nagyon erős volt a munkás irodalom, nagy részük eléggé radikális, marxista elveket vallott, és lepipálták a korabeli burzsoá írókat. Mivel én is a munkásosztályból származtam, felnéztem rájuk, de közben a példájukat látva úgy éreztem, ha íróvá leszek, el kell hagynom a sajátjaimat, a saját közegemet, mert hirtelen valaki más leszek. Ezt pedig nagyon nem szerettem volna. Miközben azzal is tisztában voltam, hogy változnom kell, ha végre fel akarok nőni. Nem lehetek ugyanaz a kisfiú, aki otthagyta az iskolát. Valamit csinálnom kell. Egyfajta egzisztenciális dilemmában voltam, ami eléggé frusztrált és megbénított.
Nem akartam akadémikusok és írók közt élni, folyamatosan utazni, irodalomról társalogni, mert ez azt is jelenti, hogy nem tudok majd beszélgetni a régi kedves ismerőseimmel,
például a szomszédommal, aki kamionsofőr volt, munkásember, akár az apám és az anyám, és nagyon kedveltem. És nemcsak nekem volt nehéz, hanem nekik is. Emlékszem egy alkalomra, miután megjelent az első könyvem – amit most magyarul is kiadtak –, ez a szomszédom nagyon beteg volt, és szerintem a legrosszabbtól félt. Amikor beszélgetni kezdtünk, azt mondta nekem: „Per, ne feledkezz meg rólunk!” Sokkolt ez a mondat. Nem értettem, miért mondja. Hogyan felejthetném el? Éppen őt? Hiszen az egyik legfontosabb ember volt az életemben! Azt hitte, azért, mert kiadtam egy könyvet, elfelejtem őket. Ez egy fontos lecke volt. Persze, később, amikor már több regényt publikáltam, ténylegesen elkezdtem utazgatni, más emberekkel találkozni, bekerültem egy új miliőbe, de továbbra is tartom velük a kapcsolatot. Van köztük építőmunkás, asztalos, farmer, csupa olyan dologgal foglalkoznak, amivel én nem, és nem olvasnak, csak az én könyveimet. Szóval ezek az egykori szomszédok sokat jelentenek nekem. A földön tartanak.
Tizennyolc évesen eldöntötte, hogy író akar lenni, az első könyve azonban harmincöt éves korában jelent meg. Mégis mi történt kettő között?
Egészen pontosan azt gondoltam tizennyolc éves koromban, hogy amennyiben nem leszek író, boldogtalan ember leszek. Ezt követően tizenhét évig lényegében részidőben folyamatosan boldogtalan voltam. Nem is próbáltam mindig írni, mert hamar belefáradtam. Pedig a kezdésekben nagyon jó voltam, tíz-tizenöt oldalig könnyedén eljutottam, aztán elakadtam, és fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Úgyhogy elkezdtem olyan könyveket olvasni, amik arról szólnak, más nagy szerzők hogyan írtak. Az olvasó oldaláról már jól ismertem az irodalmat, az író oldaláról viszont még nem. Nos, ezek aztán egyáltalán nem segítettek. Megértettem ugyan, miről beszélnek, de semmi közük nem volt ahhoz, amitől én szenvedtem.
Nincs egyetlen, jól bevált módszer az írásra.
Erről van szó. Talán úgy mondanám, hogy
szerintem a felhalmozott olvasmányélmények teszik íróvá az embert.
Ha megvan hozzá a tehetség és a hajlam, előbb vagy utóbb úgyis előtörnek, míg mások megmaradnak csak remek olvasónak. Emlékszem, volt egy norvég író, aki azt mondta, próbálj meg négy hónapig nem írni. Ha sikerül, soha nem lesz belőled író. Elég durván hangzik.
Mi volt a fordulópont? 1987-ben végül is megjelent a Szájában hamu, cipőjében homok.
Volt otthon egy írógépem, amit még az anyám vett valamikor. Sosem értettem, miért, egyszer sem láttam, hogy használta volna, és nem is gondolom, hogy író szeretett volna lenni. De mivel sokat olvasott, és tájékozott volt, túlzottan nem lepődtünk meg rajta. Ez a kis írógép végül nálam maradt, meg is tartottam, költözéskor elvittem magammal, és ezen írtam az első könyvet. Akkoriban egy nagy nyomdában dolgoztam, ahol napilapokat és magazinokat adtunk ki. A nyomtatás során először mindig üres lapok jöttek ki, ezeket vittem haza az íráshoz, mert olcsó volt. De amit írtam, végül sosem mutattam meg szinte senkinek – pedig nemrég a fiókomban találtam néhány szöveget ebből az időből, és úgy tűnt, nem is annyira rosszak. Az első novellám – ami a kötetben is olvasható – végül is eljutott egy kiadó szerkesztőjéhez, aki azt mondta, ha van még más szövegem is, vigyem el hozzájuk. Azt hazudtam, természetesen van még. Úgyhogy amikor a feleségem és a gyerekeim elutaztak néhány hétre, azt mondtam magamnak, itt az alkalom, ha most sem sikerül, végem van. Úgyhogy így, kissé pánikolva, de írni kezdtem. Elkészült a következő novella, és akkor éreztem úgy először, hogy talán mégis sikerülhet. Na, akkor nézzünk meg még egyet! És rövid idő alatt írtam tíz-tizenkét novellát. Ráéreztem, hogy is kell ezt csinálni.
Jól tudom, hogy a családjában nem esett egyetlen szó sem a kötetről?
Ez összefügg azzal, amiről korábban beszéltünk, mert valahol mégiscsak természetes volt az, hogy máshogy tekintettek rám a könyv után. Így van, a családban senki sem hozta szóba. Aztán megjelent a második könyvem, az Ekkoland (magyarul nem adták ki – a szerk.), és szintén senki nem szólt egy szót sem. Egy kicsit dühös is voltam, mert tudtam, hogy olvasták. De akkor miért nem mondanak semmit? Hisz én vagyok az első a családban, aki könyvet adott ki. Később egy alkalommal felhívott az anyám, valami mellékes dolog miatt, és már éppen letette volna a kagylót, amikor mondott még valami olyasmit, hogy: „Remélem, a következő könyved nem lesz ennyire gyerekes.” Aztán letette. Néhány héttel később pedig elhunyt egy tragédiában. (1990-ben tűz ütött ki a Scandinavian Star nevű komphajón, a katasztrófa során csaknem százhatvan ember vesztette életét, köztük Per Petterson szülei, testvére és unokahúga is – a szerk.) Meghalt, azelőtt, hogy elmondhatta volna, mit értett ezalatt. Különös, négy hónappal ezelőtt találkoztam egy férfival, aki együtt dolgozott anyámmal a halála előtt. Amikor elmeséltem neki, hogy a családom sohasem hozta szóba a könyveimet, nagyon meglepődött. Azt mondta, anyám másról sem tudott beszélni a munkában, és rettentő büszke volt rám.
Egy interjúban azt mondta, a családjának talán nem is volt meg a megfelelő nyelvezete arra, hogy kifejezzék az érzelmeiket.
Ez valóban így volt. Mi egy eléggé csendes, visszafogott család voltunk. Apámat életemben kétszer láttam sírni, először egy műtét előtt állt, és óriási fájdalmai voltak. A második alkalommal pedig a tévében látott valamit, azon sírta el magát. Nem igazán tudták kifejezni az érzelmeiket, ami elég nagy hátrányt jelentett, mert nem volt nyelvem a szeretetre. És szerintem ez az irodalmi eredményeimre is igaz, nem voltak meg a kifejezéseik arra, hogy reagáljanak a könyvemre. Nem tudták, mit kell mondani valakinek, akinek épp kiadták egy kötetét. Talán az is zavarba ejtette őket, hogy a könyvben olvasható család eléggé hasonlít a miénkre. Amikor a szomszédok elolvasták, mind oda is mentek apámhoz azzal, hogy: „Wow! Nem is tudtuk, hogy ilyen kemény fickó vagy!” Pedig a leírtakból szinte semmi sem történt meg valójában, csak a történetek alapjául szolgáló keretek voltak valósak, a helyszínek, az alapszituációk.
Arra ugyanis hamar rájöttem, hogy azt nincs értelme elmondani, mi történt. Azt kell elmesélni, egy kissé más körülmények között mi történhetett volna.
Per Petterson dedikál a 2024-es PesTexten (Fotó/Forrás: PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál)
Azért is izgalmas a kezünkbe venni ezt a könyvet, mert a magyar közönség már olvashatta a főműveit, a Lótolvajokat vagy a Megtagadom című regényt, de most megismerhetjük az indulását is. Számomra a legérdekesebb az volt, hogy bár vannak különbségek a későbbi műveihez képest, a hangját mintha már itt megtalálta volna.
Ez bizonyos értelemben így is van, ezek a novellák olyanok voltak, mint amiről korábban álmodoztam. Hasonlóan ahhoz, ami lenyűgözött Hemingwayben, az én szövegeimben is viszonylag kevés oldalon sikerült elmondanom sok mindent. Reveláció volt számomra, hiszen azt éreztem, végre rátaláltam arra, amit kerestem. Korábban, ha írni próbáltam, mindig küszködtem, mintha a saját lábamban botoltam volna el. Nem igazán tudtam, mit csinálok. „Minthairodalmat” írtam – olyan szövegeket, amik irodalomnak tűnnek, de valójában mégsem azok. Csak pózolás volt. Nagyon szégyenkezem, ha manapság ilyeneket olvasok másoktól. A későbbi könyveim bizonyos szempontból mégis mások, ha a kezébe veszi a Férfiak az én helyzetembent, mégsem egészen hasonlít erre a novelláskötetre. Holott a főszereplő, Arvid Jansen ugyanaz: csak az első könyvben még hat-tíz éves, itt pedig már felnőtt férfi. Az embernek időnként tovább kell lépnie, és feszegetni a határait, hogy meddig mehet még el. Nem ismételhetjük magunkat állandóan. Kizárólag az első két könyvemben használtam harmadik személyű elbeszélőt például, képtelen voltam azt leírni: én. Úgy éreztem, ha első személyben fogalmaznék, túlságosan korlátozó lenne. Másrészről mégis próbáltam a lehető legközelebb kerülni a főszereplő perspektívájához. A harmadik könyvemtől ez aztán megváltozott, és többnyire beszédjellegű narratívát használok.
Minek köszönhető ez a váltás?
A nyolcvanas években egy norvég lapban olvastam egy interjút Jayne Anne Philipsszel, akinek nagyon szeretem a könyveit, talán éppen akkor jelentette meg a Machine Dreams című regényét. Az interjúban ő is a megfelelő hang megtalálásáról beszélt, és nagyon tetszett a beszédjellegű narratíva, amit nála olvastam. Valószínűleg ez a cikk is csak megerősített valamiben, amit titkon amúgy is kerestem, egy újfajta lehetőséget.
Rájöttem, hogy nyugodtan írhatok első személyben, attól az a szöveg még nem fog rólam szólni.
Más szóval elkezdtem bízni magamban, ami felszabadító érzés volt, és elképesztően merésznek gondoltam magam, hogy változtatok a narratíván. Amikor harmadik személyben mesélsz, sokkal bonyolultabb a feladatod, hiszen folyamatos intenzitást igényel: ha például történelmi kontextusban zajlik a cselekmény, az elbeszélőnek mindent fel kell vázolnia a szereplők környezetében, ezt pedig nem igazán szeretem. Ezzel szemben az, ahogy egy adott ember látja, érzékeli a dolgokat, vagy emlékezik a történtekre, egy kissé talán még igazabb is.
Ezt pontosan hogy érti?
Úgy, hogy nagyon furcsa viszony áll fenn aközött, hogy mire emlékszünk, és mi történt valójában. Három éve kiadtam a Mitt Abruzzo (magyarul nem jelent meg – a szerk.) című könyvemet, ami lényegében egy napló volt, amit januártól júliusig, a születésnapomig írtam, mindenféléről, ami épp eszembe jutott. Megígértem magamnak, hogy csak olyasmit írok bele, ami valóban megtörtént, úgy, ahogy én láttam. Egy alkalommal aztán elküldtem a szöveget a testvéremnek, aki úgy reagált, hogy
nagyon érdekes, de egészen biztosan nem igaz, amit írok, vagy legalábbis nem úgy történt, ahogy állítom.
A könyvben például visszaemlékeztem arra, amikor az egyik testvéremmel a halála előtt egy vagy két nappal otthon ültünk a házában, és Bob Dylanről beszélgettünk. Amikor elolvasta a még életben lévő bátyám, azt mondta, lehetetlen, hogy így történt volna. A halála előtt ugyanis egy nagyon kockázatos műtét várt rá, és kórházban volt, kizárt dolog, hogy otthon ült volna velem. Pedig biztos voltam benne, hogy így volt. A memória izgalmas dolog, mert ezek szerint a nyolcvan százaléka annak, amire emlékszel, teljesen vagy legalábbis részben biztosan téves. Ez egy szépírónak nagyon is izgalmas lehetőség.
Per Petterson dedikál a 2024-es PesTexten (Fotó/Forrás: PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál)
A szövegeiben gyakran hiányérzetet, bizonytalanságot teremt, és az olvasóra bízza annak megfejtését, mi történt ezekben a meg nem írt részekben. Ez tehát azért van, mert rájött, hogy az emlékezetünkben nem bízhatunk?
A helyzet ennél bonyolultabb. A Lótolvajok esetében például három idősíkkal operálok. A történet közepén van egy ötvenéves hiátus… amikor azonban ezt megemlítem valakinek, ő is meglepődik. Jé! Tényleg! Soha senki nem panaszkodott rá, hogy nem tudni, ott mi történt. Aztán amikor megkérdezik tőlem, én is csak azt felelem: fogalmam sincs. Ezeket a hiányzó részeket nem szándékosan veszem ki – valójában sohasem voltak benne a történetben. Meg kell bíznom az olvasóim képességében, hogy át tudják hidalni ezeket a hiányokat. Általánosságban is igaz, hogy ha jó író vagy, akkor a szövegedbe belekerül valami olyan hozzáadott érték, amit bár nem szándékosan tettél bele, az olvasó mégis kapcsolódni tud hozzá. Amikor Hemingwaytől próbáltam ellesni írói fogásokat, a könyvében azt állította, hogy ő tudatosan húzott ki rengeteg dolgot a szövegeiből… Azt hiszem, ő is csak nagyzolt. Ó, dehogy húztál ki negyven oldalt, nem hiszek neked! Csak rábíztad te is az olvasóra!
Szerintem óriási hiba lenne úgy könyvet írni, hogy tudod, mi történik, mégis kihúzod.
Íróként éppen azzal van dolgod, amit el tudsz mondani. Az én esetemben ez egy meglehetősen intuitív folyamat, a megérzéseimre hagyatkozom írás közben. Ehhez persze kell önbizalom is, ami korábban, amikor a Lótolvajokat vagy a Megtagadomot írtam, még megvolt. Ma már sajnos elveszett. Akkoriban rettentő magabiztos voltam munka közben, mert abból indultam ki, hogy ha az intuícióimra hallgatok, a regény összeáll magától, ezért soha nem akadtam el a szöveggel. Ma már nincs így. Elkezdtem dolgozni egy új regényen, már megírtam körülbelül harminc oldalt, egy ponton azonban teljesen megfeneklettem. Egy barátom elolvasta, és azt mondta, rettentő izgalmas. Amikor megkérdezte, hogyan folytatódik, csak azt tudtam felelni, nem tudom. És tényleg nem is tudom.
Az ember azt gondolná, ha valaki olyan sikereket ér el, mint ön, akkor éppen hogy önbizalmat nyer, nem veszít. Ezek szerint ez nem így működik.
Nem bizony. A Lótolvajokat és a Megtagadomot nagyon könnyű volt megírni, pusztán azért, mert volt önbizalmam. Az íráshoz tényleg elegendő ez a fajta hit, hogy a szöveg összerántja saját magát – a Férfiak az én helyzetemben írásakor ez lendített át a holtponton, azzal a könyvvel is elég sokáig küszködtem. Ha megvan a lökés, hogy megírd a mondataidat, az agyad hirtelen mozgásba lendül, az asszociációid felbukkannak, és az emberből csak úgy áramlik a szöveg. Mindig azt mondom, hogy ez a legjobb dolog az egészben. Nem szabad megállni, menni kell tovább, legfeljebb ha valami mégsem tetszik, majd kihúzod később. De nem szabad agyalni.
Ha ez a momentum megvan, a regény tényleg megírja magát.
A jó mondatok bevonzzák a dolgokat és megtartják a ritmust. Márpedig a ritmus a legfontosabb.
Amikor lefordítják a könyveit, nem szokott aggódni, hogy vajon a ritmust sikerül-e megtartani?
Dehogynem, egy időben ez rettentően bosszantott. Szerencsére elég nagy kontrollom van az angol kiadások felett. Amikor anno a Lótolvajokból megkaptam az első fordítást, iszonyatosan dühös voltam. De hiszen ez nem az én könyvem! Jeleztem a kiadónak, akik azt mondták, módosítsak bármit, ahogy szeretnék. Úgyhogy elkezdtem kihúzkodni a mondatokat, amik nem tetszettek, és vastaggal mellé írtam, mit szeretnék helyette. Ugyanez volt a helyzet az Irány Szibériával is. Szerencsére minden javítást elfogadtak. A kiadó később más fordítóval kezdett dolgozni, és azóta már máshogy működik a munka, vele közösen dolgozunk a szövegen.
Dedikálásra várva: Per Petterson a 2024-es PesTexten (Fotó/Forrás: PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál)
De ez a kontroll nincs a kezében minden nyelven.
Hát, valóban nincs. Talán még a svéd és a dán kiadásoknál tudok beleszólni, hiszen elég jól ismerem a nyelveket. A Férfiak az én helyzetemben svéd fordításánál is elég sok dolgot megváltoztattam, ott is jeleznem kellett, hogy ha nem szólhatok bele, nem járulok hozzá a megjelentetéséhez.
Persze, néha előfordul, hogy reggel felébredek, és eszembe jut, mondjuk, a maláj nyelvű kiadás. És belém hasít a gondolat, hogy nem tudom, mi a franc történhetett a könyvemmel.
Ha arra kíváncsi, igen, a magyar fordítás miatt is aggódom, de egyelőre még mindig fordítják a könyveimet, úgyhogy bizonyára elég jók lehetnek. Amikor megtudtam, hogy kiadják magyarul a Szájában hamu, cipőjében homokot, nagyon boldog voltam, mert fordításban csak Dániában, az Egyesült Államokban és Angliában jelentették meg. Már csak azért is örültem, mert gyönyörű a magyar verzió borítója.
Sok író megbánja az első kötetét. Ezek szerint ön nem?
Nem, nem, erről szó sincs. Minden könyvemmel elégedett vagyok. Meglehet, nem mindegyik egyforma színvonalú, de ha kell, ki tudok állni mellettük. Bízom benne, hogy ezt a kötetet is jól fogadják Magyarországon, és akkor talán a második könyvem, az Ekkoland is megjelenhet. Ugyanerről a fiúról, Arvid Jansenről szól, csak már kicsit idősebb, a történet pedig Dániában játszódik, ami lényegében a második hazám. Beszéltünk sokat az írói hang megtalálásáról. Talán a későbbi regényeimhez képest ezek a korai kötetek egy kissé eltérőek. De hát az ember időközben megöregszik, és ez az írói énemen is meglátszik. Örökké nem lehet ugyanazt csinálni. Nem szeretem, amikor alkotókra azt mondják, már nem olyan, mint régen volt. Hát mégis ki szeretne olyan lenni, mint korábban? Én biztosan nem.
Fejléckép: Per Petterson (Fotó/Forrás: PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál)