Péterfy Gergely (Fotó/Forrás: Peleskei Bence)

Családja Erdélyből származik, és többször nyilatkozta, hogy Visegrád-Szentgyörgypusztán, az Áprily Lajos-völgyben egyfajta „mini Erdélyt” teremtettek meg. Ez hogyan valósult meg miliőjében, mentalitásában, tárgyi emlékeiben?

Dédapám, miután áttelepült Erdélyből, a Visegrád környéki hegyekben találta meg azt a környezetet, ahol otthonosan érezte magát. Aztán az idők során számos – szintén erdélyi – barátja épített házat ebben a völgyben, hoztak székelykaput, szőtteseket, megpróbáltak olyan világot teremteni maguk körül, amilyet elveszítettek. Ez ad ennek a helynek egyfajta különleges, díszletszerű atmoszférát. Én gyerekkoromban sokat jártam Erdélyben, apai nagyszüleim ott éltek, rengeteget utaztam azon a vidéken, ismerem a tájnyelvet, a szokásokat, az irodalmat. Anyám konyhájában sok erdélyi étel készült, sok erdélyi barátom van, unokatestvéreim révén pedig rengeteg rokoni szál köt oda.

Családjával Kisorosziban él. A Dunakanyar korábban is sok művészt vonzott, kultúrával erősen átitatott hely. Egy terület földrajzi elhelyezkedése, domborzati viszonya hozzájárul az alkotáshoz, hat rá?

Egy ilyen vidékben, ahol hegyek, fennsíkok, folyó, szigetek, patakok váltogatják egymást, nagyon nagy a változatosság, sokféle impulzus ér, sokféle forma, szín váltja egymást. A Dunakanyarban van valami grandiózus, valami szélesvásznú – ez számomra csakugyan inspiráló.

Ez megint olyasmi, amely termékenyítően hat.

Apai nagyapja református lelkész volt, anyai nagyapja Jékely Zoltán író. Az örökségként kapott klasszikus műveltség áldás vagy átok volt a kommunizmusban? A golyó, amely megölte Puskint című legutóbbi regényében a Waldstein-ház lakói közül Pétert ez az örökség elzárja a külvilágtól, és az antikvitásba menekül.

A klasszikus műveltség minden polgári családban alap volt – vallástól és tradíciótól függetlenül –, illetve a szabadság, az emberi és művészi függetlenség ugyancsak része volt a polgári hagyománynak, ezt nehezen lehetett összeegyeztetni a létező szocializmussal. Az én családom a magyar hagyománynak megfelelő belső emigrációt, passzív rezisztenciát választotta, nem érintkeztünk az elkerülhetetlen minimumnál többet a társdalommal, nem osztottuk az értékeit és nem követtük a szokásait – nem asszimilálódott kisebbségként éltünk gyerekkoromban. Ez aztán nagyon gazdag tapasztalatot jelent felnőtt íróként, az elkülönbözés, az idegenség hatalmas televényét.

Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely (Fotó/Forrás: Peleskei Bence)

Jékely Zoltán milyen személyiség és nagyapa volt? Mennyire vettek részt aktívan feleségével, Jancsó Adriennel az unokák életében?

Ők már elváltak, amikor én születtem, de kedélyesen respektálták egymást, és mindketten részt vettek nagyszülőként az életünkben. Nagyapám mindig felnőttként kezelt és imádtam vele lenni. Sok mindenre megtanított a latin költészettől, a horgászat cselvetésein át az udvarlás etikettjéig. Remek humora volt, és különlegesen pozitív atmoszférája. Rengeteget köszönhetek neki.

Őriz tárgyi emlékeket dédapjától, nagyapjától?

Persze, sok mindent. Kedvenc ógörög szótáram ugyanaz, amit Áprily dédapám használt középiskolában, itt van Beethoven és Wagner portréja, amelyek Jékely nagyapám könyvespolcán álltak, vagy itt van a cigarettatartó, amelyet nagyapám legjobb barátjától, Szerb Antaltól kapott – szóval sok minden.

Ön klasszika-filológia szakon diplomázott. Az antikvitás iránti érdeklődése is nagyapjától eredeztethető?

Döntően igen, annyit szavalt nekem Catullust és Martialist, annyit mesélt Olaszországról, ahol sokat járt és amelyet imádott, hogy végül sikerrel rám hagyta italomániáját. Ugyanígy a németet is általa tanultam meg, neki az még többé-kevésbé anyanyelve volt (szász családból származott), nekem már tanult nyelv. De hát nagyon sok összetevőből áll még, hogy én miért választottam a klasszika-filológiát, többek között az is, hogy nagyjából az ókor volt az, amit nem nagyon tudott összepiszkítani a kor hivatalos ideológiája, és

Ma ezt elég nehéz elmagyarázni, de akkoriban úgy tűnt, hogy Kelet-Európában bedeszkázták az eget, és egyetlen lehetőség áll az ember előtt: minél hamarabb disszidálni.

Péterfy Gergely (Fotó/Forrás: Peleskei Bence)

Ön többször volt hosszabb-rövidebb ideig író ösztöndíjjal külföldön, illetve Kilépő című sorozatában is a kivándorlásról készít interjúkat. Akinek ilyen erős nyelvspecifikus öröksége van, és a saját pályájával is ezt örökíti tovább, az el tudná hagyni véglegesen Magyarországot?

Természetesen, mint ahogy nyilván meg is fogom tenni hosszabb-rövidebb időre, vagy ki tudja. Európában lenni azt jelenti, hogy otthon vagyok, hogy ez épp Olaszország vagy Németország vagy Anglia, az bizonyos fokig mindegy. A nagyfiam már hat éve Berlinben él, sokat járok ki hozzá. A nyelv nem bezártság, hanem lehetőség, magyar irodalmat írni nem bezártság, hanem inkább kötelezettség arra, hogy az ember kinézzen ennek a pici nyelvnek a határain túlra.

Pályáján ön viszi tovább dédapai és nagyapai örökséget, míg testvére, Péterfy Bori a nagyanyai örökséget. A hangsúlyos nagyszülői hatás megmutatkozik a gyermekei érdeklődésében is, akár a képzőművészet iránti affinitásban?

Azt csinálnak, amihez a leginkább kedvük van: a nagyfiam és a lányom pszichológusnak tanul, a kisebbik fiam még a gimnáziumot végzi. Az ő világukban nekik kell eligazodni, nekik kell megtalálni, hogy képességeiknek és kitartásuknak milyen hivatás felel meg a legjobban. Bárhogy döntenek, támogatni fogom őket a döntésükben.

Van olyan terve, hogy együtt dolgozzanak testvérével, Borival? Rá írjon szerepet?

Többször léptünk már fel együtt, és közös színpadi produkciónk is volt. Most éppen a feleségem, Péterfy-Novák Éva regényéből készült színdarab – Apád előtt ne vetkőzz – főszerepét fogja játszani, amit Tasnádi István rendez. De sok közös projektet tervezünk még a jövőben.

Min dolgozik most?

Reggelenként regényt írok, mint mindig, délutánonként meseregényt, amelyet Nagy Ervin barátom hétről hétre szombatonként felolvas a gyerekeknek a Facebook-oldalán. Emellett csinálom a Péterfy Akadémiát több mint negyven hallgatóval, tehát van tennivalóm bőven.