Rekviem az utolsó Árpád-házi királyért – elolvastuk Krasznahorkai László új regényét

Krasznahorkai László életművének legfontosabb központi eleme minden bizonnyal a megrontás, a mennyei szférákban létező eszmék, lények, gondolatok, az égi esztétika földivé, hétköznapivá, nyomorulttá és végső soron aljassá való lezüllesztése. Az elsilányosodás, kiábrándulás, csalódás és megvezetettség motívuma csaknem minden egyes könyvét át- meg átjárja, ez a pesszimizmus pedig mintegy a szerzői látásmód legfontosabb szervezőelve lett: maga az életmű is mintha a transzcendens kimúlását demonstrálná. Mással legalábbis nagyon nehéz volna magyarázni, hogyan jutottunk el a Sátántangó zárt, megtörhetetlen, metafizikai világától a Báró Wenckheim hazatér vagy a Herscht 07769 karnevalisztikus, szatirikus látásmódjáig.

Míg korai könyveinek szereplői bár megalázott, megszomorított, nincstelen senkik voltak, akik már réges-rég elfeledkeztek arról, hogy minden embernek – így nekik is – van méltósága, a narrátor még emlékezett rá. Az elbeszélő empátiájának hála egyetlen, egyébként határtalan ostobasággal megvert karaktert sem lehetett istenigazából kinevetni, mert közben kénytelen-kelletlen ráismertünk, hogy

Ez a tökéletes egyensúly tragédia és komédia határán azonban az életműben előrehaladva lassacskán megbillent, az a védelmező szentségfelhő, amely körüllengte hőseit, fokozatosan elillant, s végül megszűnt: utóbbi regényeinek karakterei többé nem mutatnak túl önmagukon, nem képviselnek magasztos eszméket, időnként alantasak, máskor szimplán csak buták és kevésbé érdemesek az empátiánkra, a narrátor emelkedettsége ugyanis nem menti meg őket többé.

Krasznahorkai László (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó )

Krasznahorkai László mintha a kiábrándultságból faragna nyelvezetet, annak a felismerése ugyanis, hogy a világ annyiféleképpen létezik, ahányan megélik, többé nem teszi lehetővé számára, hogy saját nézőpontját kiterjessze az egész regényvilágra. A nincstelen, kultúráját vesztett ember narratívája ugyanis éppen annyit ér, mint az íróé, a két világkép egymás mellett, szinkronban létezik, a posztmodern korban mindenki mondhatja és mondja is a magáét, mintha bármit is számítana, közben pedig a végpusztulás szépen csendben bekövetkezik. És úgy tűnik, ezzel a felismeréssel ki is békült a szerző. Ennek eredménye, hogy az a tipikus, sokszor, sokat emlegetett, vigasztalan Krasznahorkai-nyelvezet, amelyet George Szirtes lassan hömpölygő lávafolyamhoz hasonlított, manapság már inkább emlékeztet egy sebes sodrású, kanyargós és zuhatagos folyóra, amely menthetetlenül görgeti maga előtt hordalékát. A narrátor többé már nem értelmez, nem esztétizál, csak közvetít: terepet ad a maga történetét elmesélni kívánó karaktereknek, akik – a szerző kedvelt kifejezésével élve – beköszönnek a létezésbe.

Így jelenik meg előttünk legújabb regényének, a Zsömle odavan főhőse, Kada Józsi bácsi is, aki tipikus Krasznahorkai-karakternek látszik már rögtön első mondatával, hiszen kijelenti, hogy többé nem tesz a tűzre. A kilencvenegy éves férfinál – ahogy maga is utal rá – ez afféle tételmondat, mert az egy dolog, hogy többé valóban nem hajlandó befűteni, de amikor ezt mondja, átvitt értelemben is gondolja, mondván, ő már végzett az élettel, nem fog tovább görcsösen kapaszkodni belé, nem szeretne mást, mint csendben, elvonultan élni, néha meginni egy kis olcsó, pancsolt bort, és élvezni kutyája, Zsömle társaságát. Balszerencséjére azonban éppen ekkor találják meg hívei, egy különböző alakokból álló csoport, akik rájöttek Kada Józsi bácsi titkára: hogy tudniillik

Ez a furcsa, szedett-vedett társaság – egyiküket, egy gitáros dalnok fiút éppen Krasznahorkai Lászlónak hívják – ezután mindennap ellátogat az idős férfihoz, hogy a maguk szerény módján támogassák a trónörököst, például azzal, hogy kigazolnak nála, de ami ennél is fontosabb, hogy hallhassák történeteit, megismerjék életét. Rendes tanítványokhoz hűen osztják Józsi bácsi véleményét, miszerint a valaha hatalmas, nemes és nagy nemzet ma már a pusztulás szélén áll, amelyre az egyetlen gyógyír nem lehet más, mint visszaállítani az alkotmányos királyságot – a korona pedig természetesen az Árpád-ház leszármazottját illeti meg. Erre azonban a csapatnak különböző megoldási javaslatai vannak: míg néhányan a békés, jogi átállást szorgalmazzák, akadnak, akik erőszakos puccsra készülnek.

Krasznahorkai László: Zsömle odavan (Fotó/Forrás: Magvető Kiadó)

Krasznahorkai László ezúttal is beszédjellegű narratívát használ, csak úgy árasztja ránk – fejezetenként egyetlen mondatra tagolva – a különböző karakterek, de elsősorban Józsi bácsi mondanivalóját, amiből lassanként kiderül, hogy az idős férfi meglehetősen kiszámíthatatlan. Állításai gyakran ellentmondásosak, hiszen annak ellenére, hogy többé nem kíván tenni a tűzre, rövidesen kiderül, a trónra azért mégiscsak nagyon szívesen felülne, mi több, hasonlóan a Herscht 07769 főszereplőjéhez, ő is leveleket küldözget az ország és a nemzetközi politika nagy vezetőihez, amelyben megoldást követel helyzetére. A történet elsődleges feszültsége talán éppen ebből az ellentmondásosságból származik: idős kora miatt ugyanis nagyon nehéz átlátni, mindabból, amit elmond, mi igaz és mi nem. Kiderül ugyanis, hogy elmondása szerint a 20. századi történelem nagy alakjaihoz fűzte barátság, Szeleczky Zitával egyenesen szerelmi kapcsolatban volt, de ami ennél is fontosabb: valójában de facto ő az ország királya, a második világháború alatt ugyanis Horthy Miklós, a Habsburgok visszatérésétől tartva, titokban megkoronázta. Hogy mindebből mi igaz, azt sosem tudjuk meg pontosan, hiszen állításait például csak egyik, buzgó történész híve erősíti meg, vagy olyan emberek, akiknek nem igazán értjük valós szándékaikat. S mindeközben azt látjuk, hogy ez az állítólag jelentős ember végtelenül szerény körülmények között él.

Józsi bácsi világképében felfedezhetjük azt a pszichológiai jelenséget, hogy élete végéhez közeledve saját halálával együtt az egész létezés, de legalábbis a nemzet halálát vizionálja – egója nem engedi elhitetni vele, hogy a világ nélküle is működhet tovább. A történet tragikomikuma éppen ettől erősödik fel, hiszen a férfi körül megjelenő csapatnyi ember nagyon is rá tud kapcsolódni erre a gondolatra, ők maguk is az ország elzüllésétől tartanak, ezért vágyakoznak vissza a „dicső múltba”. A két, különböző gyökerű félelem találkozása pedig igazán megmosolyogtató párbeszédeket és eszmefuttatásokat szül, amelyeket olvasva nehéz eldönteni, inkább megijednünk vagy mosolyognunk kellene-e.

A történet ugyanakkor javarészt Józsi bácsival foglalkozik, aki Árpád-ház ide, Dzsingisz kán oda,

Ily módon talán a Zsömle odavan Krasznahorkai eddigi legszociálisabb regénye, amelyen keresztül a mai vidéki Magyarország és az idősek társadalmi rétegének elmagányosodása is kirajzolódik előttünk. Ennek is köszönhető, hogy bár Józsi bácsi gyakran kicsinyes alakként tűnik fel előttünk, mégsem váltja ki teljes ellenszenvünket, még akkor sem, amikor elkeseredettségben már maga sem riadna meg a fegyveres hatalomátvételtől. Sőt, nagyon nehéz nem megszeretni „a királyt” a könyv végére. Krasznahorkai zenei nyelvezetének köszönhetően joggal támadhat olyan érzésünk, mintha egy rekviemet hallgatnánk Józsi bácsiért és az ő lelki nyugodalmáért, hiszen akit kilencvenéves kora után kezdenek el hitegetni minden észszerűség ellenére azzal, hogy helyreállítják a méltóságát és megkoronázzák, az aligha távozhat békésen ebből a világból.

Krasznahorkai László életművében mindig az a legizgalmasabb, hogy a Miskin hercegi félkegyelmű karaktere miként, hogyan jelenik meg. Nos, a Zsömle odavan szereplőgárdáját nézve elsőre azt is hihetnénk, hogy az angyali ártatlanság ezúttal hiányzik – hiába tűnik Józsi bácsi ártalmatlannak, ez elsősorban korából ered, de nagyon is könnyű felfedezni benne a rosszra való képességet. Ha áttekintjük a szerző életművét, ezeken a karaktereken keresztül végigkövethetjük a világnézetében beállt változásokat. A Sátántangó Estikéje halála után egy bibliai erejű jelenetben még felemelkedik az égbe. Az ellenállás melankóliája Valuskája kiábrándul az univerzum csodáiból, miután szembesül az emberi kegyetlenséggel, és megnémul. A Báró Wenckheim hazatér Hülyegyerekje már nem angyali lény, tényleg nem több, mint egy hülyegyerek. A Herscht 07769 Florianja pedig végtelen együgyűségében nem lát más megoldást, hogy felvegye a harcot az erőszakkal, mint hogy maga is a vérengzést választja.

Kapcsolódó

Krasznahorkai Lászlóról szóló monográfia jelenik meg januárban

Szabó Gábor Kilátás az utolsó hajóról – Krasznahorkai László prózavilága című kötete 2024. január végén jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában, akik ezzel a kiadvánnyal köszöntik a kerek születésnapját ünneplő szerzőt.

És itt érkezünk el a legújabb könyvhöz, amelyben ugyan szerepel egy „bolondtóni” nevű falubolondja, de ő sem több, mint egy perverz, ijesztő figura. Ebben a regényben már úgy tűnik, a korrumpálhatatlan ártatlanság és jóság valódi, egyben utolsó képviselője nem a királysággal foglalkozik, nem törődik sem apokalipszissel, sem múlttal vagy jövővel, hanem odakint a kertben fekszik, láncra verve, egy kutyaházban. Zsömle a történet jelentős részében gyakran háttérbe szorul, Józsi bácsi és a narrátor is megfeledkezik róla, és látszólag nincs is nagy szerepe. A regény címe azonban félreérthetetlenül jelzi számunkra, hogy az állat jelentősége ennél sokkal nagyobb. Az emberiség számára az utolsó mentsvár nem az alkotmányos királyság visszaállítása, a társadalom ilyen-olyan eszmék által való megjavítása, hanem a természethez való visszatalálás lehet. Persze, nem egy Krasznahorkai-regény lenne, ha a reménynek sok terepe maradna – talán nem lövöm le a történet végét, ha annyit mondok: Zsömle, sajnálatos módon, tényleg odavan.

Fejléckép: Krasznahorkai László (Fotó/Forrás:  Szilágyi Lenke / Magvető)