„Elutazott tőlünk családunk egyik kedves tagja, akit oly hőn szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyám” – énekelte az 1981-es Műcsarnok lemezen Bereményi Géza szavait Cseh Tamás, és most, amikor leülök az íróasztalhoz, hogy valamiképpen szavakba öntsem, mit is jelent számomra a hetvenéves Krasznahorkai László és művészete, nem tehetek róla, újra és újra felcsendülnek fülemben ennek a dalnak a sorai. Mert nem olyan érzés-e értesülni egy-egy új Krasznahorkai-kötet megjelenéséről, mint amikor a dalbéli elbeszélő gyöngybetűkkel írt levelet kap a világban szerte bolyongó nagybátytól, amelyet egymás kezéből tépve olvasnak a család itt felejtett tagjai? Nem olyan érzés-e az író profetikus erejű történeteit olvasni, mint amikor egy hirtelen lezúduló, pokoli eső után, bőrig ázva ugyan, de ráeszmélünk, hogy megtisztult a levegő? Nem olyan érzés-e beleszédülni a világ végtelenségét mímelő mondataiba, mintha lehullna szemünkről a hályog, és egy pillanatra annak látnánk a dolgokat, amik valójában? Krasznahorkai László a mi éleslátással megvert és megáldott Valóság nagybátyánk, akinek minden egyes könyve – Kafkával szólva – fejsze a bennünk befagyott tenger jegéhez.

Sírni és nevetni… aligha írhatja le bármi jobban, miféle kettősséggel kell szembenéznie annak, aki kezébe veszi köteteit – aki bemerészkedik regényvilágába, a paradoxonok birodalmában találja magát.

Azt hiszem, ez a látszólagos ellentmondásosság lehetett az oka, hogy sokszor, sokat emlegetett vigasztalan mondataiban és megfellebbezhetetlen ítéleteiben mégis megnyugvást leltem. Amikor néhány évvel ezelőtt, csak úgy véletlenszerűen, leemeltem a polcról Az ellenállás melankóliáját, fogalmam sem volt róla, hogy életem egyik legmeghatározóbb döntését hoztam meg. Nem tudtam, hogy olyan élményben lesz részem, amelyhez hasonlót legfeljebb Kafka vagy Dosztojevszkij volt képes nyújtani. Nem tudtam, hogy ez lesz a regény, amit mindig is kerestem, a könyv, amiben legbelsőbb félelmeim, emlékeim és tapasztalataim olyan kísértetiesen elevenednek meg, mintha a szerző kifejezetten nekem, rólam, de leginkább: helyettem írta volna meg. Mindaz, amit a világból észleltem, ebben az egyetlen műben összegződött, méghozzá olyan páratlanul gazdag, tökéletesre csiszolt lírai, mégis ijesztően hétköznapi nyelven, ami valósággal letaglózott. Ilyet lehet? Ilyet szabad? Így is lehet írni? Miért nem mondta senki, hogy ilyen is lehet az irodalom? Hiába olvastam – és olvasom azóta is, évről évre, újra meg újra – makulátlan sötétségben fogant, kilátástalan mondatait, mindegyre azon kaptam magam, hogy valamiféle delejes öröm száguldozik végig bennem, kúszik végig csontjaimon és terjed szét a testemben. Igen, boldogsággal töltött el a felismerés, hogy a magány mégsem olyan magányos dolog.

Krasznahorkai László (Fotó/Forrás: Pólya Zoltán / Müpa)

Andrej Tarkovszkij egy alkalommal úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a művészet dolga felkészíteni az embert a halálra. Hosszú ideig hajlamos voltam egyetérteni vele.

miatta tudom ugyanis, hogy a rólunk szóló ítéletet nem valamiféle idegen, kiismerhetetlen hatalmak szabják ki ránk, mint ahogyan Kafka gondolta azt. Az ítélet mi magunk vagyunk, lüktet belül, mint ereinkben a vér, át- meg átjár bennünket, ha feltekintünk a szürke égboltra, ha megpillantjuk a lemenő nap utolsó sugarait vagy amikor végignézünk egy vigasztalan vidéki vasútállomás acélvilágán. Krasznahorkai László könyveit olvasva minden alkalommal úgy érzem, hogy ez a belém plántált, apró kis ítélet hirtelen mocorogni kezd. Nem akar beletörődni a sötétségbe – törekedni próbál a fény felé.

Krasznahorkai László nem tesz mást, mint hogy szembesít minket mindazzal, amit nem szeretnénk látni – ez a szembesítés pedig meglehet, megterhelő, de egyszersmind felszabadít és reménnyel tölt el. Hiszen ha leírható az, amiről azt hittük, leírhatatlan, ha megtölthetjük esztétikával a sivárságot, a lehangolóan rút valóságot, akkor többé nincs mitől félnünk. Neki köszönhetően ezért ma már úgy hiszem, hogy ez a művészet dolga: felkészíteni minket a reményre.  

Születésnapja alkalmából ezért – ha nem túl nagy kérés, ha nem fárasztja nagyon – arra kérjük, írjon még nekünk, bármit, akármit, hiszen „ezer csókkal is felér egy-egy gyöngybetűs levél.”

Boldog születésnapot kíván,
egy magányos, fáradt, érzékeny olvasó

Fejléckép: Krasznahorkai László (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke)