Torjai Endre, nyugdíjazása után, pszichológusa tanácsára elhagyja Magyarországot, és egy óceániai szigeten éli le élete hátralevő éveit. Egy ideig úgy tűnik, új lakóhelyén nyugalom, gondtalan semmittevés vár rá, ám mindaz, amit megpróbált hátrahagyni, mégis utoléri. Merthogy a férfi valójában menekül. Menekül a világ borzalmai, mások szenvedése és legfőképp saját maga elől. Ismét hatalmába keríti a szorongás, amikor újdonsült szomszédai megérkeznek: a dán család szellemileg sérült fiának szüntelen ordításától újfent rátörnek régi félelmei, majd amikor nem bírja már tovább, úgy dönt, ismét elutazik. Úticélja azonban egy közeli kommunista ország, ahol nem is olyan régen még véres polgárháború zajlott, és amelynek brutális részletei évek óta nyomasztják a férfit. Megnyugvásra semmi reménye nincs már, ezért Torjai megpróbál valamiképpen szembenézni azzal az alaktalan, mindent kitöltő fenyegetettéggel, amely egész életében üldözte őt.  

Ahogy az Barnás Ferenc regényeiben gyakran megesik, a könyvben ezúttal sem a külső események az igazán fontosak, még ha a főhőssel egyébként történnek is jelentőségteljes dolgok. Átesik egy térműtéten, meghívják egy konferenciára vagy épp beleálmodja magát egy repülőgép-szerencsétlenségbe. A szerző elsősorban egy lelki utazásra invitál minket:

Ha a halált egy szakadékként képzeljük el, akkor az idős férfi ennek a legszélén áll, onnan hajol ki újra meg újra, hogy belebámuljon a végtelen mélységbe, és bár megtehetné, hogy biztonságba vonul, valamilyen titokzatos erő mégsem engedi. Pszichológusa szerint Torjai túlságosan érzékeny, úgynevezett nyílt tudata van, akár egy membrán, felfog minden szörnyűséget, ami körülötte történik a világban. Hiába retteg, menekül, mégis önkéntelenül magára veszi és cipeli a világ terheit. Mintha csak József Attila megrendítő sorait visszhangozná a regény: „Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat.”

Barnás Ferenc dedikál a 2025-ös Őszi Margó Fesztiválon (Fotó/Forrás: Kováts Zsófia)

A Most és halála óráján a szerző művei közül leginkább a Másik halállal rokonítható, hiszen a főszereplő ezúttal is egy összeomlás határán álló férfi, akinek minden szorongása végső soron a halálfélelemre vezethető vissza. Különösen izgalmas Barnás műveiben, hogy talán maga sem ismeri a karaktereit teljes egészében: írás közben, oldalról oldalra próbálja megfejteni őket, az olvasó pedig ennek az élveboncolásnak a szépségére csodálkozhat rá a könyveiben. Mindkét regényben van valami Thomas Bernhard megrögzöttségéből:

Ahogy a kiváló osztrák szerző írásaiban, nála is visszatérő motívum a betegség, amely sohasem pusztán egészségügyi probléma, hanem univerzális létélmény: Torjai azért megy tönkre, mert a világ is beteg körülötte.

Ennek megfelelően nem egyszerű olvasmányról van szó: zavartalan figyelemre van szükség, hogy nyomon kövessük a főhős gondolatmenetét, ráadásul a narrátor szabadon ugrál az időben, ezért néhol nehéz eldönteni, Torjai életének melyik szakaszáról olvasunk éppen. Mindezek azonban nem a regény hibái vagy gyengeségei: ezek a szabálytalanságok teremtik meg a könyv saját logikai és érzelmi terét. Hiszen a tudat birodalmában járunk, ahol nincs idő és nincs abszolút középpont, ahol az emlékezet önkénye dönt arról, mi valós és mi illúzió. A könyv ennek megfelelően felfogható úgy is, mint egyfajta halálélmény:

A szerző a velünk élő rémségek – háborúk, diktatúrák, betegségek – kontextusában mutatja meg, mi a valódi tétje annak, ha szembe akarunk nézni saját magunk és mások halandóságával. Barnás Ferenc nem akar nekünk tanítani, nem akarja elmagyarázni a dolgok működését – maga is kutakodik, és megrendítően tanulságos pszichológiai-irodalmi élmény vele tartani ezen a nehéz úton, amelynek végén minden könyve után megtudhatunk valamit a mindenkori emberről. A Most és halála óráján azáltal válik felemelő olvasmánnyá, hogy a halált egyenértékűvé teszi az élettel. Van benne részvét, szépség és vigasz – épp annyi, mint egy lélekharang utolsó kondulásában.

Fejléckép: Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Fidelio)