Szinte minden kritikában vagy interjúban szóba kerül veled kapcsolatban, hogy hírvivő vagy. A semmike-dalokban ezúttal egy olyan ember életébe nyújtasz betekintést, aki gyermekotthonban nőtt fel. A könyvbemutatón is arról beszéltél, téged arra delegált az élet, hogy beszámolj dolgokról. Hogy viszonyulsz ehhez a szerephez? Teher, kötelesség, lehetőség, esetleg önként vállalt misszió?
Nem teher, de azért nem árt ezzel óvatosan bánni. A gyerik (gyermekotthonok – a szerk.) világát még nem igazán ábrázolták a magyar irodalomban. Páran pedig eltöltöttek egy-két évet ilyen helyen, a szülei válása után a kamasz Kertész például, de ő sem írt erről. Nádas röviden kitér rá az Egy családregény végében. Persze más úgy bekerülni, hogy tudod, csak átmenetileg vagy ott, és más államiként felnőni.
Korábban nem próbáltál még írni róla?
Dehogynem. Aztán az ember eltemeti ezt magában. Az örökbefogadásom után vagy tíz évig egyáltalán nem beszéltem az intézetről. Senkinek. Az exhumált tömegsírok egyik szomorú tanulsága, hogy a bennük lévő holtak egyötöde golyó nélkül kötött ki bennük.
Így járunk elparentált érzelmeinkkel is. Egy részükről kiderül, hogy tetszhalottak.
De legyünk igazságosak, szó esik azért e versekben sok másról is. Szerelemről, öregedésről, Istenről...
Röhrig Géza (Fotó/Forrás: Röhrig Zelda)
Valóban, a hittel ebben a kötetben is küzdesz.
Az érdekelt, van-e reménytelenül roncsolt gyerekkor. Lehetséges-e úgy, olyan jóvátehetetlenül tönkretenni egy még csak épphogy elkezdődött életet, hogy abból már sosem keveredhet ki az ember? Hisz ha valaki pont a legmeghatározóbb éveiben egy durván ingerszegény környezet foglya, attól bizony sérülnek majd a kötődései. Az ilyen gyerekről mondják a pszichológusok, hogy alapzavaros. Engem apám mentett meg ettől.
Jutottál valamire a kérdésben? Van reménytelenül roncsolt gyerekkor?
Kicsit úgy vagyok ezzel, mint Pilinszky, akinek a költészete és a publicisztikája sokszor ellentmond egymásnak. Előbbiben tiltott csillagról, kárhozatról, Istentől elhagyatott mindenekről ír, utóbbiban inkább a kegyelemre fókuszál. A hitem engem is arra sarkall, hogy ne mondjak le senkiről.
Nappal én is vallom, hogy mindőnk megmenthető. Éjszaka viszont, tehát a verseimben, már nem vagyok ilyen derülátó.
Azért hívják Semmikének a lírai elbeszélődet, mert nem alakultak ki a lelki szervei? A hiány felől határozza meg önmagát?
Semmike neve dichotóm. A rideg semmi szót egy kicsinyítőképző toldalék zárja. Márpedig ez a becézés, a szeretet gesztusa. Hisz minden por- és hamuságunk ellenére is az Úr képmását hordozzuk. Az Antigonéban szavalja a kórus, hogy „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Ezt a gejl mondatot először az Aga utcai mágyó (Magyar Állami Gyermekotthon – a szerk.) folyosóján láttam. Később értesültem csak róla, hogy a deinosz (δεινός) nemcsak csodálatost, hanem szörnyűt is jelent. Semmike tehát egy bájos szörny, egy kompozit figura, aki magába olvasztja a sorstársai történetét is. Az ő fiktív alakja olyan dramaturgiai eszköz, mint, mondjuk, Madáchnál az, hogy Ádám álmába bújtatja a világtörténelmet. Szükségem volt az ő szerepére, mert ha csak magamról írhattam volna, akkor sok mindent másképp kellett volna csinálnom.
Röhrig Géza (Fotó/Forrás: Margó Irodalmi Fesztivál)
Te nem olyan voltál, mint Semmike?
Én rosszabb voltam. Ez az igazság. Verekedtem, szöktem, a környékbeli közértekbe pedig már be se engedtek. Hazudtam is, bár nem a hazugság erre a megfelelő szó, hisz a hazugság előfeltétele az igazság ismerete. Mondjuk inkább úgy, hogy elengedtem a fantáziámat, és mindenféle rokonságot találtam ki magamnak. A lehető legaprólékosabban. Évekig bele tudtam lovalni magam ezekbe. A főbb csapásirányok azonban közösek. Ahogy Semmike, úgy én is mindig külső iskolába jártam, s ahogy Semmikét, úgy végül engem is örökbe fogadtak. Igaz, csak tizenkét évesen. Akkor még nem tudtam, hogy anyám a testvéreimet is a kórházban hagyta. Mikor aztán a Saul Oscar-díjas lett, a Facebookon megkerestek olyan volt intézetis társaim, akik közül néhányra már nem is emlékeztem. Régi fotókat, sztorikat osztottak meg velem. Egy srác a váci börtönből írogatott, egy másik a műtétjére kért pénzt, a harmadik az utcán élt. Ez így ömlesztve eléggé megrázott.
Mit gondolsz, min múlik a szerencsén túl, hogy valaki képes-e kitörni ebből az élethelyzetből?
Jó kérdés… Egy biztos, a tudat nem tisztán visszatükröződés. Vannak a körülmények, és vannak a belülmények: a hozzáállás, a képzelet, az állhatatosság, a kreativitás, a humor. Ez mind oldja a mérgeket. De kár magunkat mással összehasonlítgatni, hisz különböző fokáról indulunk el a létrának. A megtett út hossza számít, és nem a beérkezés sorrendje.
A kötetben Semmike, bizonyos értelemben legalábbis, zöldágra vergődik. Eljut a hitig, például.
És szipuzik, és elveszíti az apját, és beleszeret Amarillba, és megházasodik, és kórházba kerül, és válik, és hálás, és nem közlik a verseit, fölszarvazzák, Auschwitzba látogat, meghal; szóval megtörténik vele kábé minden.
Ember, és az ember szinte mindent kibír.
Jóval szívósabb, mint az állatok, akik sem az étrendi, sem a klimatikus, sem a pszichikus változásokat nem bírják.
Röhrig Géza (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Margó Irodalmi Fesztivál)
A hit mikor lett ilyen fontos számodra?
Istenről a legnehezebb írni. Dehát muszáj. Heidegger meg is jegyzi a Mi a metafizikában, hogy a bölcs a létről szól, a költő viszont rámutat arra, ami szent. Ha tudnék, csakis a hit élményéről írnék.
Miért?
Frui Deo. Mert gyönyörködtet az Isten. Ezt az örömöt a zene adja vissza a legjobban, de azért a költészet is fel tudja idézni.
Nem minden istenes versed árad az örömtől.
Ez azért lehetséges, mert a legkisebb távolságot a legnehezebb áthidalni.
A Jóistenben ez a faramuci. Hogy minél közelebb van, annál elérhetetlenebb.
Ez a kötet, hasonlóan a korábbiakhoz, megint csak egy alászállás.
Újra és újra alá kell szállni. Olyan ez, mint egy törött csont, ami rosszul forrt be. Velem előfordult egyszer. Levették rólam a gipszet, megröntgeneztek, majd a doki azt mondta, hogy helyezzem bele a karomat egy gépbe, és újra eltörte a csontot. Előtte húzott egy kék csíkot a bőrömön a golyóstollával, hogy pontosan ott törje el, ahol már eltört. Valahogy így van a traumáinkkal is. Ha kigyógyulni nem tudunk belőlük, akkor el kell használnunk őket.
Az elején arról kérdeztelek, vajon kapott vagy vállalt szerep az, hogy hírvivő vagy. Ezek szerint tudatosan magadra vállalod az ezzel járó fájdalmakat.
A szenvedés is egy tehetség. Aki utálja, az nem csinálja jól. De hadd kérdezzek valamit én is.
Te melyiket választanád, az üres kéjt vagy az égi fájdalmat?
Mert néha így tevődik föl ez a kérdés.
A kötetben sokszor ellenpontozod is a sötétséget. Például amikor anya és fia kölcsönösen elátkozza egymást, borzalmas dolgokat kívánnak a másiknak, de közben népmesei motívumokkal teszik ezt, és zenei formába öntöd a történéseket. A forma mintha elvenné az élét ezeknek a szörnyűségeknek.
Ez így van, örülök, hogy észrevetted. Egy kicsit muszáj szórakoztatni is. Főleg, ha nem túl szórakoztató az, amiről írunk.
Egyszer azt mondtad, az ég mentsen meg a karitatív, a képviseleti lírától. Hogy fogalmaznád meg, milyen hatást szeretnél elérni a semmike-dalokkal?
Örülnék, ha az olvasó felismerné, ha vele már nem is, de benne még megtörténhetnek ezek a versek. Aki könyveket vásárol, gyakran azért teszi, mert a társadalomnak egy viszonylag szűk mezsgyéjén mozog, így nincs rálátása a tőle nagyon különbözők életére. Márpedig, ha nem ismeri őket, akkor mentalizálni sem tud velük. Mentalizációnak azt a képességet hívjuk, hogy hallom magamat a te füleddel is.
Megjelent Röhrig Géza új, semmike-dalok című verseskötete (Fotó/Forrás: Jelenkor Kiadó)
A téma nehézsége miatt születik meg ilyen nehezen az önéletrajzi regényed is?
Igen. Pedig tizennégy évesen már hozzáfogtam, amikor, életemben először, megláttam az anyámat egy fotón. Szinte gyorsírásban papírra vetettem kétszáz oldalt, de aztán évtizedekig hozzá se nyúltam a szöveghez. S bár a zacisok közül elég kevesen vannak, akik egyáltalán nem ismerik az anyjukat, én közéjük tartoztam. Az ilyen gyerek mind nagyon fél a muterral való találkozástól. Fél tőle, de legalább ennyire, sőt még sokkal jobban, sóvárog is utána. Vajon hogyan viszonyul hozzám? Megérint-e? Biztos pénzt fog kérni. És mit gondol majd az élettársa rólam? Sokféleképpen alakulhat ez, az esetek többségében mégis elmarad a katarzis. Mikor már körülöttem is sokan elkezdték felkutatni az anyjukat, én is tettem pár szégyenlős lépést ebbe az irányba. Akkoriban még nem voltak személyiségi jogai a szülőnek, elég volt berongyolni a Balázs Béla utcai népességnyilvántartóba, odaadni a személyimet, és egy lyukkártyás kompjúter máris kiköpte az anyám lakcímét. Egy ideig húztam-halasztottam a dolgot, de végül csak rászántam magam. Fölszálltam a buszra, próbálgattam a mondataimat. Útközben aztán elment a hallásom. Mintha víz alá kerültem volna, tompa burrogásokat hallottam csupán. Visszafordultam. Így nincs értelme odamenni. Harmincvalahány évesen megismertem a nővéremet, akitől megtudtam, hogy anyánk kamaszkorában marószódát ivott, ami tönkretette a hangját. Szóval, elég vicces helyzet állt volna elő, ha becsöngetek hozzá. Ott álltunk volna egymással szemben, egy félig süket meg egy alig hallható ember.
Egyfajta számvetésnek szánod a regényt?
Egész életem motorja ez a mítosz.
Mítosznak nevezem, hiszen akárhány éves vagyok, nem nő a távolság köztem és az intézet között.
Ez a hatás tehát már kilépett a történetiség dimenziójából, és átkerült oda, ahol nincs idő. Nem retrospektív módon viszonyulok se Fóthoz, se az Aga utcai gyermekotthonhoz. Néha ott ébredek még ma is. Mindennek, ami azóta velem történt, ez a tapasztalat az eredete. Bánom, hogy nem találkoztam anyámmal. Ő szerette volna, én nem akartam. Amikor pedig beteg lett, már szégyelltem volna odasündörögni hozzá. Számvetés? Inkább egy szavakból emelt sír lesz ez.
Fejléckép: Röhrig Géza (Fotó/Forrás: Juhász Éva / Jelenkor Kiadó)
hírlevél
