- Hölgyek koráról nem illik beszélni, ön mégis hatvanadik születésnapja alkalmából érkezett Budapestre június végén, hogy új könyvét bemutassa.
- Mindig felvállaltam a koromat, nincs okom takargatni az igazságot, igyekszem minden életkor szépségét megtalálni. Könyvem megjelenésének másik apropója szintén kerek évforduló: éppen negyven éve indultam el a pályán, húszévesen debütáltam a budapesti Operaház színpadán, Bizet Carmenjének Frasquita szerepében. Huszonnégy évet töltöttem színpadon, de mióta onnan visszavonultam, azóta is rendszeresen koncertezem. Budapestre Nantes-ból érkeztem, ahol fesztivállal kapcsolták össze mesterkurzusomat. Ott is megünnepelték pályakezdésem évfordulóját, többek közt azzal, hogy levetítették az 1976-os Aix-en-Provence-i Fesztivál Traviata-előadását, amelyet Jorge Lavelli rendezett, és amelyben én énekeltem a főszereplő kaméliás hölgyet. Nantes-ban különleges ajándékot kaptam: rólam neveztek el egy kaméliafajt.
- A kerek születésnapok a számvetésre is alkalmat adnak. Gyorsan essünk is túl rajta: elégedett a pályájával?
- Ennél szebben el sem tudom képzelni az életemet. Minden kisgyermekkori álmomat valóra tudtam váltani. Magam is meglepődtem, mennyire úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzeltem. Találtam egy korai interjút; már abban azt nyilatkoztam, hogy huszonöt évet szeretnék színpadon tölteni (huszonnégy lett belőle). Azt is mondtam, hogy az éneklésen kívül mást is szeretnék csinálni - ez a vágyam is teljesült: harmadik kötetem jelent most meg, eddig több mint ötven kiállításom nyílt, grafikáim száma is szépen gyarapszik.
- Úgy tudom, nem saját elhatározásából vonult vissza huszonnégy év után.
- Egészségi ügyi okokból vonultam vissza, de így is elégedett vagyok, hiszen ötvenöt opera főszerepét énekelhettem el a világ vezető operaházaiban, mintegy negyven lemezzel a hátam mögött. Csak két figura maradt, amit szerettem volna színpadon is alakítani; az egyik Cherubini Medeája - ezt lemezre énekeltem -, a másik egy Richard Strauss-operaszerep.
- Akkor is elégedettnek érezte magát, amikor búcsút kellett mondani a színpadnak?
- Nem világvégeként éltem meg a visszavonulást, inkább örültem, hogy életben maradtam.
- Ezt azért kérdezem, mert frissen megjelent könyvében, az életrajzi jellegű részeket tagoló általános érvényű megállapítások között a leghosszabb kiemelt gondolat arról szól, hogy az ön számára a színpadi lét jelentette az életet, a valóságot. "...Az életem többi perce csak előkészület volt ezekhez az órákhoz, amikor színpadon lehettem. Csak akkor éltem igazán! Ezért is nehéz elszakadni ettől a hivatástól. Megtalálni az elviselhető átmenetet, hogy ne fájjon annyira az elszakadás..."
- Ezt a bekezdést általában a szakmámra értem. Arra, hogy amikor valaki hatvanéves lesz, már sejti: a színpadon - operaházban vagy koncertteremben - eltölthető évek száma egyre fogy, és énekesként a nyugdíjas kor felé közelít. Ez az érzés akkor is megvan, ha nagyon jó formában vagyok, és senki meg nem mondja rólam, hogy betöltöttem a hatvanat. Énekesnek lenni életmód, és nem könnyű helyzet az, amikor ez egyik pillanatról a másikra megváltozik; amikor belém villan, hogy "ja, már nem kell vigyáznom arra, hogy ne egyek fagylaltot?!" Ugyanezt a hirtelen változást élheti át egy balett-táncos, aki fiatal ugyan, de táncosként vége a pályájának, és inkább koreográfusnak kell mennie. Nálam ezt a szerepet a tanítás tölti be. Nagyon szeretek tanítani, már egész fiatalon tanítottam, és természetes igényem, hogy átadjam, amit eddig megtanultam.
- Miben rosszabb, és miben jobb a fiatalok helyzete, ahhoz a korhoz képest, amikor ön járt hasonló cipőben?
- A mai fiataloknak annyival könnyebb a helyzetük, hogy oda utaznak és akkor, amikor akarnak, mozgási szabadságuk nincs korlátozva. Ugyanakkor ma is ugyanolyan nehéz a pályakezdés, mint az én időmben, egyrészt az egzisztencia megteremtése miatt (albérlet, anyagi helyzet), másrészt a lelki helytállás terén. Számos rendkívül tehetséges növendékkel dolgoztam, akiknél a lelki teherbíró képesség tette lehetetlenné a pályára állást. A legnagyobb tehetség is elkallódhat, ha nem segíti egy professzor keze, ha pszichológiailag nem kap kellő útravalót.
- Ön megkapta Budapesten a segítő kezet ahhoz, hogy lelkileg is helyt álljon a nemzetközi színtéren. A hetvenes években sokat szerepelt külföldön, majd elhagyta Magyarországot. Mi késztette erre a lépésre?
- Mai fogalmaink szerint nem hagytam el Magyarországot; csak egy konzuli útlevelet szerettem volna, ami a szabad utazást tette lehetővé. Én mindig ott vagyok, ahol a munkám van - koncert, mesterkurzus, képzőművészet -, legyen az Franciaország, Japán vagy Brazília. És akár egész évben Magyarországon tartózkodom, ha itt van munkám. Mindig keresem, hol tudok alkotni, mert - a könyvemben is írom -: minden nap, amit nem az alkotásnak szentelek, olyan, mintha elfecséreltem volna.
- Ahogy látom, Magyarországon kevés munkája akad. Nem érzi úgy, hogy elhanyagolják szülőhazájában?
- Mások döntése, meghívnak-e engem, vagy nem. Egy időben ez nekem nagyon fájt, most már nem gondolkozom rajta. Egyébként nem panaszkodhatom: tavaly húsz koncertet adtam Magyarországon, és elkezdődött egy folyamat, aminek szintén nagyon örülök: a Filharmónia Kelet-Magyarország több koncertre is felkért. Idén augusztus 5-én Keszthelyen koncertezem, augusztus 6. és 16. között pedig mesterkurzust vezetek. Siklóson is ünnepséget rendeznek a tiszteletemre, ahol a felvételeimből forgatnak le néhányat. Augusztus 23-án a jezsuita rend által rendezett Jó szó esték keretében is bemutatom új könyvemet. Ha meghívást kapok, boldogan jövök.
hírlevél
