Az önsegítő könyvek kicsit olyanok, mint a horrorfilmek: lehet, hogy a csomagolás, a nyelvezet vagy a felütés eltérő, de mind ugyanolyan mechanizmus szerint működik. Ráadásul az emberek is legtöbbször meghatározott céllal olvasnak ilyeneket – mint ahogy horrort is általában egyetlen cél miatt néznek: hogy rettegjenek. Miután azonban mind horrorral, mind önsegítő könyvvel Dunát lehetne rekeszteni, mindkét műfajban megjelentek a minden eddigi elődjüket megkérdőjelező darabok, amelyeknek pont az a truvája, hogy igyekeznek lerombolni az eddigi közhelyeket – legtöbbször viszont maximum az újabb közhelyre futja tőlük.
Az utóbbi idők legnagyobb sikerű motivációs könyvéről, a The subtle art of not giving a f*ck-ról nekem a Ház az erdő mélyén című kaszabolós horror jutott eszembe. Ennek a filmnek az a lényege, hogy minden addigi tinihorror-közhelyet megkérdőjelez és kiparodizál, miközben maga is pontosan olyan horror marad, amiből viccet csinál. Mark Manson könyvével valami hasonló a helyzet:
a szerző a hangzatos címmel és szabadszájú stílusával a self-help könyvek és azok bevett frázisai ellen bont zászlót, de igazából pont ugyanazt csinálja, mint azok: jól hangzó, kissé közhelyes életbölcsességeket hirdet.
Ami viszont egyértelműen mellette szól, hogy legalább viccesen és olvasmányosan teszi.
Mark Manson (Fotó/Forrás: Mark Manson hivatalos Facebook-oldala)
Mark Manson némiképp Jordan B. Peterson szellemi rokona – meg nem alkuvó, politikai korrektségre és szépelgésre fittyet hányó vagány, "aki végre megmondja a tutit". 1984-ben született, és pénzügyből szerzett diplomát a Boston University-n 2007-ben. Könyvében Charles Bukowski, vagy épp Onoda Hiroo (a II. világháború utolsó japán katonája, aki a békekötés után még 29 évig harcolt elszigetelten a Fülöp-szigetek egy szigetén) mellett a saját élettörténetét is tanítómeseként használja: a saját főnöke akart lenni kötetlen munkaidőben, és nem valamiféle céges rabszolga, ezért 2009-ben blogolásba kezdett. Főképp csajozási tanácsadással foglalkozott bejegyzéseiben, írt is egy könyvet a témában, amit saját maga adott ki 2011-ben, és néhány év alatt több tízezer példányban adott el. A blogja még ettől is sikeresebb lett – az óriási látogatószám meghozta a hírnevet Masonnak, aki azóta saját írásaival vagy idézeteivel feltűnt már a The Huffington Post-ban, a CNN-en és a Business Insider-en is. Nem csoda, ha ennek hatására a könyvkiadók figyelmét is felkeltette – a The subtle art of not giving a f*ck-ot a HarperOne adta ki 2016-ban. A könyv persze óriási siker lett, szerepelt a New York Times és a Washington Post bestseller-listáján is és két évvel a megjelenése után még mindig ott van az Amazon top 10-es eladási listáján.
Kapcsolódó
Több mint önsegítő könyv
Jordan B. Peterson közéleti szerepvállalását nem mindenki nézi örömmel, de bestseller könyve, a 12 szabály az élethez valódi segítség lehet annak a generációnak, akik apai útmutatás nélkül nőttek fel.
Maga a kötet nagy lendülettel, nagyokat f*ck-ozva kezd, aztán szép lassan veszi át a hasonszőrű írások manírjait. Az első néhány fejezetben valóban azt részletezi, miért kellene sokkal több dolgot lesz*rnunk, mint ahogy tesszük: Mason szerint a self-help könyvek és Facebook-on ronggyá osztott "Hogyan legyünk boldogok" bölcsességek mind pont ellentétes hatásúak.
A pozitív élmények iránti vágy ugyanis önmagában negatív élmény, paradox módon pedig saját negatív élményeink elfogadása az, ami valójában pozitív élménnyel jár.
Ha ugyanis folyamatosan azért küzdünk, hogy jól érezzük magunkat, akkor csak azt tudatosítjuk, hogy jelen pillanatban nem vagyunk elégedettek. Ha például nagyon gazdagok akarnánk lenni, és erre hajtunk, azzal csak azt erősítjük meg magunkban, hogy szegények vagyunk, vagy legalábbis nem elég gazdagok. Hogy mi a megoldás? Ne próbálkozzunk – írja Manson. Csak akkor fejlődhetünk ugyanis, ha elengedjük a görcsös akarást, és inkább szembenézünk saját gyengeségeinkkel és hátrányainkkal.
Nagyjából ez a gondolat húzódik végig a könyvön – nem a folyamatos boldogságra, jólétre, pozitivitásra kell koncentrálni, hanem pont ezek ellentétére. Ahogy a könyv egy fejezete írja, az önfejlesztő-mozgalmak nagy része arra koncentrál, mennyire érzi jól magáét az ember a bőrében – Mason szerint valójában pont az a lényeg, az ember hogyan érzékeli a saját maga negatív aspektusait. Erre alkotta meg a szerző az önmagáról elnevezett Manson-szabályt:
Minél inkább fenyegeti valami az ember identitását, annál jobban igyekszünk kerülni azt.
Nemcsak szabályt, de egy szuperhőst is feltalál könyvben: ő Csalódás Panda, aki nem tesz mást, mint mindenkihez bekopogtat, és szembesíti az embereket legnagyobb gyengeségeikkel.
The subtle art of not giving a f*ck, ahogy hátsó borítóján is állítja magáról, nem arra tanít, hogyan tegyünk mindenre magasról, inkább arra, hogy hagyjuk abba a felesleges dolgok miatti aggódást, és válogassuk meg alaposabban, mi az, amire valóban időt-pénzt-energiát áldozunk, és mi az, amire nem érdemes. Mason nemcsak ügyes író, de kiválóan el is adja magát: elég volt egy Amerikában szentségtörésnek számító f*ck-szócskát a könyv címébe csempészni, és kötetét lázadó, nagy svunggal kezdeni – ezzel már meg is nyerte olvasóját, aki minden bizonnyal nemcsak jól szórakozik, de valóban el is visz pár jól hangzó mondatot a könyvből. Pedig annak bölcsessége ugyanúgy összefoglalható egy mondatban, egy filteres háttérképre ráhelyezve, mint azok a közhelyek, amik ellen látszólag lázad.
Disclaimer: A könyv itthon a Maxim kiadó gondozásában jelent meg idén A Lesz*rom rafinált művészete címmel - az írás az eredeti, amerikai kiadás alapján született.
hírlevél
