Svájc sem fenékig tejföl!

A szépirodalomtól – teljes joggal – azt várjuk, hogy meghökkentsen, megdöbbentsen, meghasson, vagy valamiféle katartikus élményt okozzon. Az, hogy a hatást miként, milyen eszközökkel éri el az író, az a szépirodalom egyik legfontosabb jellemzője. S ha már itt tartunk, meg kell jegyezni, hogy az 1966-ban született svájci író, Christian Kracht bőséges eszköztárat birtokol és használ, az érzelmek széles skáláját megmozgatva taszigálja szereplőit és – ezzel együtt – olvasóit.

Ironikus és gyöngéd, kegyetlen és mégis megbocsátó. Talán önmagával szemben is.

A történet, melynek főszereplőjét történetesen pont úgy hívják, mint az írót, egy minden mozzanatában meghökkentő utazásról szól. A regény elbeszélője és annak gyógyszer- és alkoholfüggő, kissé zavart édesanyja taxival utaznak Svájcban, s közben megpróbálnak megszabadulni néhány százezer – „családi lelkiismeretet” nyomasztó – svájci franktól.

Miközben anya és fia az átélt kalandok közepette (megpróbálják kirabolni őket, a szél elvisz egy nagy halom pénzt, stb.) olyan közel kerül egymáshoz, mint korábban soha.

Közben feltárul és kibomlik a családi múlt, átüt a makulátlan felszínen a pénzen szerzett boldogság mögötti lelki nyomorúság és a totális diszfunkcionalitás.

„Nem éreztem részvétet anyám iránt sem az alkoholizmusa vagy Phenobarbital-függősége, sem a családi nácijai vagy a megerőszakolása, sem a több hónapig tartó kómája és mesterséges lélegeztetése miatt, mert ahhoz mindig is túl undok volt, de most, hogy nem mert bemenni az étterembe, most értettem és átéreztem, amit érez; mély, hirtelen, sajgó szánalom fogott el.”

Christian Kracht: Eurotrash (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)

Christian Kracht, miközben szerzője és szereplője is a történetnek, szándékosan a valóság és a fikció viszonyának vizsgálatára kényszeríti az olvasót, akire időről időre kikacsint:

„– Tudtad, hogy éppen most egy könyvben írnak le minket? Mint Cervantesnél.
– Don Quijote és Sancho Panza.
– Igen. Csakhogy ők kitalált alakok. Mi igaziak vagyunk.
– Hogy tudunk egyszerre igaziak és kitaláltak lenni?
– Nyújtsd csak ide a kezed.
– Nem, inkább nem.
–Na, ne mórikáld magad. Gyerünk, nyújtsd ki! – Odatartottam elé a nyitott tenyeremet. Fogta a villát, és belebökött a tenyerembe.
– Au!
– Látod? Igaz vagy.”

A hosszúnak nem nevezhető regény a hihetőség határán mozgó, némely elemében már-már banálisan szórakoztató történetet mesél el,

egyfajta család- és szenvedéstörténetet is vázol, amiben elhelyezi saját írói életművét, sőt alkotó motivációit is.

Rafinált író, aki szarkazmusa és iróniája mögé bújva olyan végkifejlet felé képes vezetni szereplőit, amire nem lehet számítani, s amit nem lehet megrendülés nélkül olvasni.

Kelet-európai olvasóként elsőre bosszantónak tűnhet a gazdagok lelki nyomoráról olvasni, még akkor is, ha tudjuk, hogy „a pénz nem minden, sőt…”, mégis a Kracht által megrajzolt világ annyira idegen(nek tűnik), hogy igazi meglepetés, amikor az irónia és a tragikomédia elemei egy mélységesen emberi, meg- és átélhető érzéssé állnak össze.

Csak azt sajnálom, hogy a regényben sokat emlegetett Faserland, Christian Kracht első regénye nem elérhető magyar nyelven. Remélem, ami késik…