"Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak. Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem" - írta magáról Egyperces önéletrajzában az író, ám élete és művei alaposan rácáfoltak e rezignációra. Jómódú polgárcsalád sarja volt, patikus apja fiát is e pályára szánta. A piaristáknál érettségizett Örkény a pesti Műegyetemen 1934-ben előbb gyógyszerészi, majd 1941-ben vegyészmérnöki diplomát szerzett, noha saját bevallása szerint világéletében írónak készült. Első írásai a barátaival alapított Keresztmetszet hasábjain jelentek meg, első jelentős novelláját a Szép Szó című folyóiratban közölték. Tengertánc című antifasiszta írására felfigyelt a hatóság is, ezért az 1938-39-es időszakot Londonban, majd Párizsban töltötte. 1941-ben jelent meg első novelláskötete Tengertánc címmel. 1942-ben munkaszolgálatosként a Doni Frontra, majd szovjet hadifogságba került, s csak 1946-ban térhetett haza. Ezt követően belépett a Magyar Kommunista Pártba és annak napilapja, a Szabad Nép munkatársa lett. A háborúban és a hadifogság alatt szerzett keserű tapasztalatait az Emlékezők (Amíg ide jutottunk) és a Lágerek népe című írásaiban, valamint a Voronyezs című drámájában örökítette meg.

1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től a Magyar Néphadsereg Színháza (a mai Vígszínház) dramaturgja volt, közben folyamatosan publikált. A kritika elismeréssel fogadta őszinte meggyőződésből fakadó, de a sematizmus jegyében fogant Házastársak című regényét, Lila tinta című elbeszélését viszont Révai József, az akkori kultúrpolitika teljhatalmú irányítója "fülledt és rohadt szexualitással" vádolta meg. Örkény 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektoraként dolgozott, közben megjelent Hóviharban című novellakötete. 1955-ben József Attila-díjjal tüntették ki, ezt később, 1967-ben másodszor is megkapta. A Magyar Írók Szövetségének tagjaként tevékenyen részt vett az 1956-os forradalomban, október 30-án ő fogalmazta meg a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét: "Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon." 1957-ben önkritikát gyakorolt, de évekig így is publikálási tilalom alatt állt, hogy családját eltartsa, ez idő alatt az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár mérnökeként dolgozott. 1962-től az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Magyar Nemzet lapjain ismét publikálhatta novelláit. 1965-ben megjelent a korhoz nem köthető szerelmi vágy érzelmes-elégikus, ám finom humorral átszőtt ábrázolása, a Macskajáték drámájának kisregény-változata. 1966-ban kiadták a történelemnek, az önkénynek kiszolgáltatott kisember lázadásának szatirikus, szívszorító rajzát, a Tóték kisregény-változatát, és az irodalmi élet szenzációja volt a Jeruzsálem hercegnője című kötete is. 1968-ban jelent meg máig legnépszerűbb gyűjteménye, az Egyperces novellák, amelyek jeligéje: Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek. A Macskajáték és a Tóték a színházban és filmen is nagy sikert aratott, a világ számos pontján öregbítve írója hírnevét. 1969-ben a Tótékból Isten hozta őrnagy úr címmel Fábry Zoltán rendezett filmet, a Macskajátékot 1972-ben Makk Károly álmodta filmvászonra. Örkény munkásságát 1973-ban Kossuth-díjjal ismerték el.

Az író élete utolsó éveiben is aktívan dolgozott, egymás után mutatták be a Vérrokonok, majd a Kulcskeresők című drámáját, megjelent a halállal való szembenézés témáját feldolgozó Rózsakiállítás című kisregénye. Még megérte, hogy tíz éven keresztül betiltott drámája, a Pisti a vérzivatarban 1979 elején a Vígszínházban színre kerüljön. 1979 májusában megműtötték a gerincét, de betegségéből már nem tudott felgyógyulni, 1979. június 24-én meghalt. Hagyatékának harmadik felesége, Radnóti Zsuzsa dramaturg a gondozója. Darabjait azóta is folyamatosan játsszák, emlékét drámaírói ösztöndíj, színház és közterület őrzi.

Ha maradt egy perce: