Tizenhat éves lehettem – meséli Szakonyi Károly –, amikor egy esős, deprimált délutánon eszembe jutott egy történet, amit még a nagynéném mesélt a falujáról. Megírtam és jobban lettem. Rájöttem, hogy az írás tulajdonképpen önmentés. A pszichológusok is terápiaként iratnak a betegükkel. Nyilván magasabb szinten, de ez az irodalomban is így van. Érdekelt, mi az, ami létrehozza a jó szöveget, milyen gondolat van mögötte.
Nem a villogásért akartam író lenni, hanem azért, hogy írhassak.
Jól tudom, hogy először a festészet felé vonzódott?
Amikor osztálytalálkozónk volt, a fiúk azt mondták, annyiszor rajzoltam a táblára, hogy azt hitték, festő lesz belőlem.
Sosem bánta meg, hogy másként alakult?
Mindig fáj a szívem, amikor elmegyek az Andrássy úton, a főiskola mellett. A nosztalgia megmaradt, de azt hiszem, időközben bele is olvadt az írásaimba. A látásmódba és az ábrázolásba, ami ettől erős, plasztikus lett.
Festői ambíciók után a színészet következett. A főiskolán Gobbi Hildánál felvételizett, de ott azt tanácsolták, írjon inkább novellákat.
Valóban így volt. Gyurkovics Tibor mindig azt mondogatta később „ezzel a hanggal, akartál színész lenni?” Nem biztos, hogy jó lettem volna. De ez is belesűrítődött a munkáimba, elsősorban a drámaírásba.
Az előadókészség akkor is hasznos, amikor a szerző maga olvassa föl a műveit. Nemcsak a közönségnek, hanem a darab szereplőinek is, az olvasópróbán. Ez utóbbi gyakran megesett?
Igen. Az a hátulütője, hogy ha nem jó a mű, a színészek rögtön elkezdenek unatkozni. Az arcukon látja az ember, hogy „Jézus, ezt kell játszanom?” De hála Istennek, ilyen nem fordult elő velem.
Szakonyi Károly (Fotó/Forrás: Fáy Miklós)
Mondhatni, szinte véletlenül csöppent a drámaírás közepébe a Nemzeti Színház dramaturgja, Benedek András biztatására. Azelőtt is próbálkozott már színdarabírással?
A Műegyetem színjátszó körében, a barátaimnak csináltam kisebb jeleneteket, valamint televíziós és rádiós játékokat írtam. Majd Benedek Andris odajött hozzám a könyvhéten és mondta, olvasta a Középütt vannak a felhők című, első novelláskötetemet, és úgy érzi, van bennem drámaírói hajlam. Akkoriban magyar-népművelés szakra jártam az egyetemen. ’63-ban ösztöndíjjal bekerültem a Nemzeti Színházba, András pedig be is dobott a mély vízbe. Följártam hozzá és beszélgettünk a készülő darabomról. Szerencsés, szép pillanat volt, amikor Osváth Bélával (irodalomtörténész, dramaturg, kritikus, színházigazgató – a szerk.) jöttünk le a Nemzeti Színház művészbejárójánál, és a téren,
a napsütésben arra jött Domján Edit. Osvát Béla azt mondta neki, „Editke, ez a fiú ír magának egy szerepet!”
Ebből született az Életem, Zsóka! című színdarab, amit óriási sikerrel mutattak be, parádés szereposztásban. Domján Edit, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Suka Sándor, Horkai János, Agárdi Ilona játszottak benne. Innentől kezdve kézről-kézre adták a színházi világban.
Igen, kár, hogy a tévé akkoriban még nem rögzítette az előadásokat, így ez a produkció sem nézhető vissza. Ebben az időszakban nagyon sokat dolgoztam színházban, de a szerelem mindig a novella volt. Írtam kisregényeket is, de a nagyregény, ami 300-500 oldal, elkerült. Fiatal, ambiciózus íróként elkezdtem regényt írni, Ősz és tavasz címmel, de abbahagytam, mert mindig azt éreztem, nincs több az anyagban. Aztán tíz év múlva készült belőle egy novella. Színdarabokat regények helyett írtam, a mozgalmasabb történeteim oda kerültek. A barátaim azt mondják, írjak regényt, mert azokra jobban emlékeznek az emberek. Nemrég jelent meg – Négykezes címmel – Horváth Péterrel egy közös könyvünk, amelyben – többek között – erről a témáról is beszélgetünk. Szerintem a novellák is – mint például egy Kosztolányi-írás – megmaradnak az olvasókban.
Mindig mondtam Spirónak, ne írjon ilyen vastagon, mert frászt kapok, hogy nekem is ilyen hosszút kellene produkálnom.
Spiró György mondta, hogy egy mű akkor lesz kész, amikor az írója föladja. Ön is így gondolja?
Tulajdonképpen igen. Az írott szöveg pedig akkor jó, ha több lesz, mint amit akartam. Mindig nagyon fontos az első mondat. Van egy kisregénynek is beillő, nagy elbeszélésem, az Emberi történet. Jó ideje meg akartam írni a benne szereplő egyik figurát, de az eredményt mindig hideg, iskolás fogalmazásnak éreztem. Egy szombaton, amikor még presszókban, kézzel írtam, bementem az EMKE-be. Leültem egy kis asztalhoz, és leírtam egy bekezdést arról, hogy Micskeiben már volt néhány deci konyak, amikor fölszállt a vonatra. S hirtelen életre kelt minden. Voltam egyszer a Müpában, egy Csajkovszkijjal foglalkozó oktatáson. Leütötték a zongorán azt a motívumot, amiből felépült az egész szimfónia. Ugyanúgy, mint nálam az első mondat. Azt kell lerakni, és utána már jön a többi is.
Kinek mutatja meg először az írásait?
A feleségem, Gerda (Seres Gerda újságíró – a szerk.) szokta elolvasni, de ő tudatosan figyeli, hogyan működik. Gyurkovics Tibor jó barátom volt. Följártunk a lakására, hogy na, írtál valamit? Akkor olvasd!
Szacsvay László és Szakonyi Károly A hatodik napon olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
Sok író merít műveiben a saját életéből. Ön is közéjük tartozik?
A képzeletnek is kell kiindulópont. Egy kis életanyag, amiből kikerekedik a fantázia. Enélkül üres lenne a történet. De hogy az író mennyire használhatja a valóságot, mindig zavarba ejti az embert. Kosztolányi egyszer írt egy regényt, amiben egy figura nevéről kiderült, hogy közeli rokona. Ezért aztán megváltoztatta, de ettől „meghalt” a karakter – s így a történet ugyanúgy. Az író, tudattalanul is, mindig ihletforrásokat keres, s az élet tele van abszurddal.
Azt szoktam mondani, hogy akit megismerek, nincs kizárva, hogy belekerül egy írásomba.
Soha nem okozott függőséget az az érzés, amikor az embert „bekapja” az ihletettség állapota?
Főleg fiatalabb koromban, amikor még megvolt az erőm, olykor hajnalig fönn voltam.
Az egyik legismertebb, Adáshiba című színdarabja nyolc nap alatt készült el, 1970-ben mutatták be, a Pesti Színházban. Mesélne róla, hogyan született meg a mű ilyen rövid idő alatt?
Marton Laci kérdezte meg egy rádiós felvételen, miért nem írok nekik egy darabot. Küldtek szerződést, és előleget is kaptam rá. Közben megoperáltak epehólyaggyulladás miatt, elváltam, ősszel szanatóriumban voltam, így a megbízásról teljesen elfeledkeztem. Januárban eszembe jutott, hogy te jó ég, tartozom 4000 forinttal a Vígszínháznak, amit előlegként kaptam. Kéthetes beutalóval elmentem a nagymarosi, ma már nem létező alkotóházba. Nagyon hideg volt, két napig csak akklimatizálódtam. Egyik este néztem a többiekkel egy krimit a társalgóban, amikor bevillant, miről is kellene írnom. Emberekről, akik ahelyett, hogy egymással foglalkoznának, csak az adást bámulják. Fölmentem a szobámba, és egyhuzamban, nyolc nap alatt megírtam a darabot. Nem tudtam, honnan jöttek a mondatok. A szövegrendszer teljesen rendetlen, mert az egyik szereplő nem arra válaszol, amit a másik kérdez. Ezt tudatosan képtelenség lett volna így megcsinálni. Amikor elkészült, fogalmam sem volt, jó lett vagy sem. Felolvastam az akkori feleségemnek. Hiába, nálam ilyen az időszámítás...
A feleségei jelentik az egyes életszakaszokat?
Igen.
Jól tudom, hogy ötször nősült?
Hatszor. Szóval otthon jókat nevettek a darabon, pedig érezték, a családunkból is vannak benne motívumok. Fölhívtam Radnóti Zsuzsit (a Vígszínház korábbi vezető dramaturgja – a szerk.), s mondtam neki, hogy elkészültem. Nem hitték el, már lemondtak rólam. Aztán elolvasták a rendezők a darabot, és Várkonyi rögtön lecsapott rá. Eredetileg az volt a címe, hogy „Ó, vidd csak szépen a sálat is!” A fiú a darab végén leejti a sálat, de az anyának nem az a fontos, hogy a fia eltűnik, hanem az, hogy ilyen hidegben nem vitt sálat. Várkonyi azt mondta, a darab nagyon jó, de a címe rossz. Akkor mi legyen helyette? Adáshiba, mondta. Ha kiírjátok, hogy adáshiba, azt hiszik, zárva van a Vígszínház – válaszoltam. Várkonyi azt felelte, bízd csak rám! Később kiderült: jó választás volt. Az olvasópróba szenzációsan sikerült, ott volt Páger Antal, Bulla Elma – valódi legendák. Lestem, mit szólnak a darabhoz, de nagyon tetszett nekik. A próbák is fantasztikusak voltak, Várkonyi nagyon jó hangulatot csinált.1970-et írtunk. Május végén volt a premier, ott ültünk a lépcsőkön a Pesti Színház erkélyén. Várkonyi úgy izgult, mint egy gyerek. Óriási siker volt, és legnagyobb meglepetésemre, a kritika is egyöntetűen ünnepelte. Ezután ősszel játszották Veszprémben, majd februárban egy finnországi bemutató következett.
Meglepett a külföldi érdeklődés, mert úgy éreztem, ezt a dilit csak itt éljük át, máshol nem.
Szakonyi Károly A hatodik napon olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
A finnek hogyan fedezték fel maguknak az Adáshibát?
Nagyon jó volt a jogvédő. Állandóan jöttek az ügynökök, és ők mindig ajánlották.
Hány nyelvre fordították le?
Finn, német, angol, spanyol, lengyel, török, görög, francia, norvég – szóval sok nyelvre. Svédországban operát is írtak belőle.
Azt nyilatkozta, egy író egész életében ugyanazt írja. Saját magával kapcsolatban mit mondana, mi az örök téma?
A kapcsolatok lehetetlensége. Legjobb indulataink mellett, és legfőbb igyekezetünk ellenére.
Mit gondol, napjainkban mi a legnagyobb akadálya a valódi emberi kapcsolatok kialakulásának?
Igazságtalanok vagyunk, amikor csak a mi világunkat ítéljük el. De az a rendszer, amit a technika diktált, óhatatlanul is megbolygatta az emberi kapcsolatokat. Mindenkit eltávolítottak egymástól, s ugyanez vonatkozik a családokra is. Hol lát ma még olyat, hogy délben együtt ebédel az egész família? Biztos akad még, de kevés helyen.
Zaklatottabb lett az élet, és sokkal több a rossz természetű indulat a világban.
Mindenféle eszmékkel riogatják az embereket. Biztos voltak ennél sokkal rosszabb korok, amikor például lefejezték az embereket, most viszont nagyon sokat tudunk. Akkoriban a történések és a problémák elszigeteltek voltak. Ma bekapcsoljuk a tévét, nézzük az internetet és látjuk az egész világot.
Túl sok az információ és az impulzus – talán ettől lettünk közömbösebbek. Ráadásul nem becsüljük meg eléggé az értékeinket.
Tatay Sándor mondta, hogy minden írónak van 15-20 éve. Ezért csináltam az Írók lámpafénynél című kötetet, mert az írókat elfelejtik. Összegyűjtöttem olyan kortárs alkotók novelláit, akiket ismertem, akikkel kapcsolatom volt. Mélyebb vagy felületesebb, de már nem élnek. Egyszer egy néni azt mondta nekem „úgy szerettem a maga írásait!” Kérdeztem tőle, hogy „és most már nem szereti?” „De igen, akkor, amikor maga volt divatban!”
Tudomásul kell venni, hogy mindenki csak egy bizonyos ideig van divatban.
Majd jönnek az újak, és azoknak is kell a hely. Nem érzem magam kitaszított öregembernek, de tudom, hogy van ilyen.
Nincs is oka így érezni, hiszen számos darabját a mai napig műsorukra tűzik a színházak. Most például A hatodik napon címűt, amit október 26-án mutatnak be Dicső Dániel rendezésében, Szacsvay László főszereplésével a Rózsavölgyi Szalonban. A Biblia szerint Isten a teremtés hatodik napján látta, minden rendben van, ezért a hetediken megpihent. A darabban a hatodik napon meghal az anya, és kiderül, hogy semmi sincs jól. Az édesapa születésnapja alkalmából gyűlik össze a család. De mindaz, amit az elhunyt teremtett, és életében igyekezett is összefogni, most széthullni látszik.
A mű egy családról szól. Szeretik egymást, de szőnyeg alá söprik a problémákat. Könnyű úgy szeretni, ha nem nézünk szembe a nehézségekkel. Ez egy erősen életrajzi mű, de a figurákat átrajzoltam. Apám nagyon szerette ezt a darabot. Az ősbemutatón Bessenyei Feri játszotta a főszerepet és kimentünk vele apámhoz. Anyám már nem élt, a húgom csinált nekünk kocsonyát. A többiek pedig megszokták, hogy az ember időnként koppint a családról.
Szacsvay László és Szakonyi Károly A hatodik napon olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
Tehát nem haragszanak érte.
Nem, hál' Istennek. Van egy távoli nagybácsim, tragikus története van. Már ötször megírtam különböző formákban, úgy, hogy ne ismerjen magára. Mégis mindig tudta, hogy róla mintáztam. Volt egy nagynéném is, róla szintén sokszor írtam már. Szenzációs teremtés volt, nagy művészi véna maradt benne, kiaknázatlanul. Egyszerű, de szentimentális asszony volt. Egy örök figura, akit újra és újra meg kell írnom. Apám nővére volt, lehet, hogy örököltem tőle az álmokat, vagy az érzelmességet, nem tudom.
A rózsavölgyis produkció kicsit modernizálja az eredeti művet. Nem zavarja, hogy változtattak a szövegen?
Nem, mert jól nyúltak hozzá, teljesen újjászületett a darab. Mindig az a fontos, hogy a rendező olyan dolgokat tegyen bele, amelyek úgy hozzák közelebb a történetet a fiatalokhoz, hogy a mű ne sérüljön tőle. Például úgy, hogy az egyik jelentben nem jégszekrényt, hanem légkondicionálót hoznak ajándékba. Kivették a szövegből azokat a támpontokat, amik a múltra vonatkoznak, mint például azt, hogy a vő hadifogságban volt. Az autónál nem Trabantot, hanem más márkát mondanak. Vagy így szólnak: „Ditkének a pasija.”
’78-ban, amikor írtam a darabot, a „pasi” még trógert jelentett. Ma viszont már minden nőnek „pasija van”.
Nem véletlen a rózsavölgyis premier dátuma: a bemutató alkalmával az ön 90. születésnapját is meg szeretnék ünnepelni az alkotók. Hogyan viszonyul ehhez az évfordulóhoz? Mi az, ami most igazán fontos?
Azt mondhatnám, fütyülök rá, hisz annyi mindent csináltam már. De
még mindig nem írtam meg az igazán jó novellát. Valami olyat, ami ütne.
Úgy véli, korábban soha nem vetett papírra ilyet?
Most úgy érzem, hogy még mindig nincs leírva. Arra gondolok este, ha lefekszem, hogy talán holnapra meglesz és az milyen klassz volna. A mostaniak közül az Erkélyen címűt nagyon szeretem, úgy érzem, jól megcsináltam. Örülök, hogy megvan, de ez még nem elég.
Dicső Dániel, Szacsvay László és Szakonyi Károly A hatodik napon olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kallus György / Rózsavölgyi Szalon)
Amikor meglesz az a novella, talán majd úgy érzi, nincs is értelme írni tovább.
Nem, nem lesz meg. Karinthy Frigyes is azt írta, a nagy mű nem született meg. Cini (a fia, Karinthy Ferenc – a szerk.) utolsó éveiben ugyanígy vallott naplójában.
Az embernek mindig kell valami, ami még érdekli, ami birizgálja. Ha ez elmúlik, akkor vége.
Ahogy öregszem, egyre rövidebbeket írok. A múltkor kérdeztem Horváth Pétert: „Tudsz mondani valakit, aki 90 éves korában még nagyon jó drámát írt?” Talán nincs is ilyen. Hubay Miklósnak gyönyörű esszéi és nagyon jó naplójegyzetei vannak. Okos ember volt, fantasztikus memóriával. Nagyon szép utolsó darabot írt, az Elnémulást. De még egyet akart csinálni. Pápalátogatás volt a címe és sajnos el is fogadták tőle. Ugyan szép és empatikus írás, de már nem jó. Az embernek arra is vigyázni kell, hogy ne legyen szent tehén.
Fél, hogy azzá válik?
Igen, és ez nekem nem kell. Szeretem, ha azt mondják, ezt ne csináld, vagy az rossz lett. Nem jó, ha azt gondolják, már öreg a pasi, ezért mindent el kell fogadni tőle. Hemingway mondta, hogy minden íróban kell lenni egy szarjelző készüléknek. Az amerikai tollforgatókról pedig úgy gondolta, azzal teszik tönkre magukat, hogy akkor is írnak, amikor nincs ihlet, mert el kell tartani a családjukat.
Azt mondják, nem jó kijönni a gyakorlatból: írni kell, ha van ihlet, ha nincs. Ez utóbbi esetben mit csinál? Abbahagyja?
Igen, különben az egész olyan, mint egy gyomorrontás. Ha rosszat írok, utána nem vagyok jól. Nagyon sok olyan ötlet van, amit nem tudsz használni, de később valamitől mégis beérik. Akkor újra meg lehet írni. Van olyan, amikor nem jut eszembe semmi. Akkor is, ha ezt nem illik bevallani.
Én akkor vagyok író, amikor írok. Az ember, amikor nekilát, minden esetben fél, hogy nem fog menni.
De azt el kell engedni.
Hemingway azt írta fel a falra. „Ha tegnap ment, ma is menni fog.” A másik jó ötlete az volt, amit használtam is, hogy amikor az ember hosszabban ír, akkor kell abbahagyni, amikor még menne. Így a másnap is jobban sikerül majd.
Ön mit írna ki a falra?
Csukás István sorait: „Mára ezzel fejezem be, nem jut most több az eszembe.” Visszatérve a kilencven évre, azt szoktam mondani – Farkas Laci barátomtól lopva – hogy százéves vagyok, csak letagadtam tízet. Apám nyolcvannégy éves koráig élt, túléltem őt. A bot – itt mellettem – az övé volt, bár harmincéves korában ő még sétapálcának használta. Már rosszul járok, és becsípődik a derekam, de nem érzem magam öregnek. Sokkal inkább gyereknek, aki felnőttekkel áll szemben. Görgey Gábor kilencvenkét éves lesz, s Artúr bácsi, a tábornok kilencvennyolc esztendős volt, amikor meghalt. Mindig mondjuk, hogy annyit el kell érni! A sógorom a nyáron múlt százéves. Fáj a lába, és nehezen megy – de ép ésszel szidja a világot…
hírlevél
