Marcin Wicha neve már nem ismeretlen az olvasónak, ha volt a kezében a lengyel író és grafikus Amit nem dobtam ki című regénye. Wicha továbbviszi a személyes és a családi szálat új kötete, a Hogyan szerettem ki a dizájnból lapjain is, ám míg előző regénye középpontjában az egykor pszichológus édesanya és öröksége állt – beleértve a tárgyi és a kézzel nem megfogható hagyatékot is –, itt az építész édesapa a főszereplő a maga, mondjuk így, ízléshagytékával.
Ami pedig nem változott: Wicha fanyar humora, valamint a lengyel társadalom és tágabb világunk anomáliáira kiélesedett látása.
Marcin Wicha személyében elválaszthatatlan a vizuális és a nyelvvel dolgozó alkotó kreativitása és műveltsége. Újabb könyvében valamivel hangsúlyosabban tűnik fel az alkalmazott vizualitás ismerőjeként és művelőjeként, de ez mit sem von le a szöveg szépirodalmi értékéből: Wicha mesterkéletlenül könnyed, ironikus, már-már csevegő hangneme mögött igazi filozófiai mélység rejlik. Ez azonban nehogy eltántorítson bárkit: a filozófia nála nem valamiféle obskúrus, földtől elrugaszkodott eszmefuttatás, hanem mindennapjaink húsbavágó, profán, arcunkba tolt, sokszor szemfényvesztő valóságának megkapirgálása, leleplezése. Vagy épp szembeállítása azzal, ami méltányolható originalitást, netán őszinte korszellemet hordoz. A szellemességükben is továbbgondolásra serkentő futamokat Mihályi Zsuzsa szólaltatja meg magyarul, aki nemcsak a lengyel nyelv, de a lengyel kultúra, művészet és irodalom elmélyült ismerője, s ezt itt bizony kiélvezheti az olvasó.
Apám egyszer mutatott egy furcsa szögben, ferdén álló épületet, amely mintha úgy döntött volna, hogy bojkottálja a derékszöget és az utca vonalát. – Ennek a Piłsudski utcában kellett volna állnia – árulta el. Be nem épített utcák mentén álltak a házak. Kutyák szaladgáltak ott, ahol fél évszázaddal korábban már majdnem, majdnem megépítették a Gondviselés templomát. Befejezetlen igék között éltünk. Az elképzelés és a megvalósítás közötti űrben.
Idézet a kötetből
A globalizáció súlyát nyögő városok utcáin sétálva lépten-nyomon kidugják a fejüket a földből a szocialista hagyaték sárkányfejei, amelyek mintha incselkednének a tomboló vadkapitalizmussal: minket bizony senki nem fog lenyisszantani. De valóban ki kell-e irtani mindent, ami a múlt? – töpreng Wicha a Ty i Ja művészeti és divatmagazin régi számait lapozgatva, a korabeli lengyel plakátművészet ma is lázadó alkotásait böngészve, egy valaha az országba csempészett Coca-Cola-koncentrátumot tartalmazó befőttesüveg történetét elmesélve, vagy éppen végigkalauzolva olvasóját a szocialista lengyel dizájn olyan renegát darabjai között, mint a péniszt formázó mézesüveg.
És a magyar olvasó valahogy mély rokonságot érez minden sorával,
hiszen nekünk is volt NDK-centrumunk, pult alól kikönyöröghető háztartási gépeink, vagy megváltóként a földre szálló első McDonald’s éttermünk.
Marcin Wicha rövid kis eszmefuttatásokból felépülő könyve sziporkázó olvasmány és élvezetes művelődéstörténeti utazás; rácsodálkozás a fényektől csillogó, színpompás bevásárlóközpontok, internetes áruházak és tévéműsorok kilúgozott sivárságára, valamint egy házilag barkácsolt, ingatag polcrendszer, egy pár fapapucs vagy egy kifakult Beatles-plakát mélyen emberi vonásaira.
Szerző: Laik Eszter
Marcin Wicha: Hogyan szerettem ki a dizájnból
Kiadó: Typotex Kiadó
Megjelenés: április 19.
Fordító: Mihályi Zsuzsa
Oldalak száma: 220
A kötet megvásárolható a Typotex Kiadó oldalán.
Támogatott tartalom
Fejléckép: Marcin Wicha (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)