Több helyen írták, hogy a kötet célja a haza fogalmának visszafoglalása volt. Számomra a regényben a haza inkább irányt jelentett, mint helyet.

Bennem is volt szándék, hogy újrahasználjak egy olyan szót, amiről úgy érezzük, nagyon megterhelt vagy foglalt.

Hazából megy el valaki, és hazafelé tart – ezek az utak adják a történetet. De az is érdekelt, hogy a hős szeretné megérteni, mi is az a mély ragaszkodás egy adott helyhez. Nem csak az irányhoz, hanem a szülőhelyhez, közeghez, városhoz, azon belül sok egyébhez: otthonhoz, múlthoz, családhoz. Mik azok a nagyon erős kötelékek, és időben hogyan változnak. Ezeket próbáltam mozgatni. De az olvasó azt olvassa, amit olvas! (nevet)

Tompa Andrea: Haza (Fotó/Forrás: lira.hu)

Talán bennem vidékiként a kétlakiság témája rezonált. Nem olyan léptékű, mint országot váltani, de itthon a társadalmi mobilitás kicsi, még 40 év múlva is tudják egy közepes városban, hogy ki az, aki nem ott született.

Ennek létezik nagyon jó oldala is. Van egy hajdúsági barátom, akinek az édesanyja, amikor férjhez ment egyik faluból elköltözött a másikba. Most így, hetven felé visszaköltözik a szülőfalujába. Azt mondja: „Én soha nem tartoztam oda!” (A szomszéd faluról van szó.) Az én szememben ezek nem létező távolságok – az egyikből átgyalogolok a másikba – nem létező kulturális különbségek.

Az a furcsa, hogy a legkisebb távolságban is ugyanezek az elvágyódások működnek.

Nem kellett valakinek Kolozsvárról elrepülnie New Yorkba, hogy igazán megélhesse ezeket a dimenziókat, hanem sokkal kisebb léptékben is lehetséges. Ugyanakkor persze ismerjük azokat a történeteket is, amikor valaki teljesen megtelepszik egy új helyen és ott kinöveszt egy gyökeret, akár mesterségesen is, ahogy az én hősöm javasolja. Pici a mobilitás, az országnak nagyon furcsa a struktúrája. Trianon után egyetlen igazi nagyvárosa maradt Magyarországnak, a nagy nagyvárosok leszakadtak a térképről és ez a küzdelem azóta is folyik.

Ugyanakkor van egy társadalmi háló, ami mindenkinek megvan a szülőhelyén, és ha költözik, ezek a kapcsolatok elvesznek.

Ezzel a fajta veszteséggel annyiszor szembesültem életemben. Amikor az embert meghívják egy szilveszterre, és ott vannak az ötvenéves ember ovis társai, meg az utcabéliek… Ez a háló teljesen elvész annak, aki országot vált, talán annak is, aki vidékről költözik. Ugyanakkor van egy szabadságtapasztalat is, hogy most én kerülök mérlegre. Nem az van, hogy az anyukád patikus volt, és mindenki tudja, hogy te egy jó családból való úrilány vagy és így is bánnak veled, hanem saját értéken indulhatsz újra. A veszteség / nyereség oldal egyszerre van jelen. 

Tompa Andrea (Fotó/Forrás: eMasa)

Egy nagyon jó családból, híres, helyi értelmiségi vagy jómódú közegből, ahol az ember azt érzi, hogy csak úgy kapja készen a dolgokat, de ő soha semmit sem hoz létre magától. Ugyanez működik, amikor egy nagyon szegény vagy rossz múltú, szétesett, megbélyegzett, függőségekkel küzdő családból akar az ember kilépni és adni egy esélyt saját magának, és ilyen értelemben a családjának, a nevének is. Mert ezek a fények valahogy visszasugároznak a családra is. Kérdés tehát, hogy ki miért és miből jön el.

A távozók számára az emlékezés nemcsak lelki folyamattá, hanem hellyé is válik, hiszen az emlékeik egy adott városhoz, országhoz kötődnek.

Ugyanakkor azt is látom, hogy az emlék mint hely irtózatosan átalakult, megváltozott. Valahogy egyszerre van ez a kettős látás. Látom, amilyen a gyerekkoromban vagy akár az azt megelőző időkben volt. De nagyon érdekel az is, hogy milyen most. Mivé válik, mit tud, hogyan alakul.

Félnék egy olyan sérelemben lenni, amiben az eltűnő múltat látom értékként és a rátelepülő jelen valamiféle értéktelenség vagy valamilyen értéknek a felszámolásaként jön létre. Valahogy a nosztalgiának is ez a definíciója: valami olyan utáni vágyakozás, ami nem volt. Ha arra gondolok, hogy nosztalgiával övezném a gyerekkoromat – amit nem teszek – akkor ki kéne a képből radíroznom egy diktatúrát.

Az emlékezet furcsa dolog. Elég sokféleképpen próbáltam ráközelíteni a könyvben. Egyrészt ironikusabb dimenzióban:

Az emlékezetnek ez a nagyon szelektív és szubjektív dimenziója is érdekelt. Az emlékezet rendkívül megbízhatatlan valami. Az emlékeket valójában folyamatosan egyeztetnünk kell egy társadalomban: ki hogy emlékszik egy háborúra, társadalmi eseményre, mert nagyon különböző emlékeink vannak erről.

Az oral history egyik buktatója épp ez, hogy egy idő után a visszaemlékezők beszámolói hasonulnak egymáshoz, hatnak egymásra a sztorik.

Az emlékezetnek azért vannak akkora lyukai, mert egy csomó esemény annyira traumatikus, hogy nem hordozzuk saját emlékként. Az így kialakult lyukba belekerül mások emlékezete, amikor el tudjuk viselni egyáltalán annak a terhét. Talán azért zajlik ez az egyeztetés, mert egy csomó minden hiányzik és oda bekerülnek a mások emlékei. Például, amikor én arról sztoriznék – de nem teszem –, hogy milyen voltam kiskoromban, arról az anyukám emlékei szólalnak meg. Nekem erről közvetlen képem nincs. A szüleink emlékezete saját emlékezetté válik.

Számomra érdekes volt az a játék, ahogyan elkezdtem mozgatni egy olyan hőst, aki nem emlékszik semmire, másrészt íróként ő az emlékezet bajnoka. Ennek az ellentmondása az ember.

Mennyire fontos a kötődésben vagy hiányában, hogy a hős családja, akihez hazamehetne, már nem él a városban?

A történet szerint az apja már nem él, az anyját pedig kitelepíti magával. Érdekes módon azt tapasztalja meg, hogy amíg az anyja ott él addig kötelesség volt oda járni, kommunikálni, figyelni, az anyja nem hagyható magára. Valamiféle megkönnyebbüléssel jár, hogy az anyja közelebb kerül térben. Ott van egy szabad pillanat amiatt, hogy a hazajárás már nem kötelesség.

Amíg országhatárok választják el a szeretteinket – ami nagyon erős tapasztalat ma sok családban – a kapcsolat sokkal intenzívebbek, az utazások sűrűbbek.

Nincsen univerzális jó válasz, hogy amíg ott vannak a szüleink, addig jók a kapcsolataink, amikor eljönnek, nem. Lehet, hogy pont azt éljük meg teherként, hogy menni kell. Sokszor olvasni arról, hogy a friss emigránsok az első 5-10 évben sohasem nyaralnak, hanem mindig hazajönnek nyaralni. Nincs egy szabadon választott mozgásterük, hanem bizonyos kötelezettségeik vannak – vagy úgy érzik, hogy vannak. Nehéz ügy a szülőkről való gondoskodás. Az én nemzedékem ezzel vannak most elfoglalva, hiszen valamiféle felelősségünk van az idős szüleinkkel kapcsolatban.

Az osztálytalálkozó résztvevői összehasonlítják az életüket: jó utat választottak-e, amikor maradtak / mentek / messzire mentek.

Van egy pont, ahol felteszik maguknak a kérdést: Vajon cserélhettünk volna egymással? Miért ez a történetem, és miért nem más? Bennünk van a vágy, hogy megértsük a sorsunkat. Arra jutnak, hogy persze, miért ne lehetett volna máshogy? Nincsenek ellenállhatatlan kényszerítő erők, miközben nagyon sok motívumból tevődik össze, hogy kinek hogyan alakul az élete.

Tengelyi László mondja azt, hogy

Ahhoz, hogy egy kicsit megszeressük a saját életünket, azt a történetet, ami a miénk, nem árt számba venni, hogyan történhetett volna A, B, C, D verzióban, és nekem ez jutott, ebben voltam tettestárs. Így könnyebb talán elfogadni, megszeretni is magunkat, a sorsunkat ebben a méricskélésben.

Fejléckép/Forrás: Gálos Viktor/Libri