Könyv

Szöllősi Mátyás: „Hiányzik a nyüzsgés, hogy hallom, él a város”

2020.04.30. 09:35
Ajánlom
Nem csak a karanténhoz kell hozzászokni, a régi kerékvágásba visszatérni sem lesz könnyű. Sokat fotózott Budapesten, de a mostani látvány neki is szokatlan. Szöllősi Mátyás most fejezte be új könyvét, erről is kérdeztük.

A Fidelio Művészi szabadság című sorozatában ismert művészeket keresünk meg a kérdéssel: mit csinálnak most? Hogy látják a jelenlegi állapotokat? Szöllősi Mátyás író, költő, fotóriporter válaszolt.

Épp most fejezted be új könyvedet – két kisregényt tartalmaz, Illegál lesz a címe –, és gondolom rád szakadt rengeteg szabadidő. Ez azt jelenti, új írásába kezdesz?

SzollosiM_Illegal_202003041-095040.jpg

Szöllősi Mátyás: Illegál (megjelenés előtt) (Fotó/Forrás: Helikon)

Igen, bár az elmúlt néhány napban visszakacsintgattam még az Illegál szövegére, mert úgy éreztem, van egy-két rész, amit érdemes volna még átnéznem, és jól is tettem. Most tördelik a szöveget a kiadónál, és így jobban látom, hogy milyen apróságokon kell majd változtatni, javítani, amikor visszakapom átnézésre. Egyébként pedig valóban új szövegen dolgozom, aminek egy részét már bizonyos formában megírtam, de most átalakítom, és szeretném befejezni nyár elejéig, illetve verseken is szeretnék dolgozni, az új kötetem nagyon alakulóban van. Jövőre lesz tíz éve, hogy legutóbb verseskönyvem jelent meg, úgyhogy lassan tényleg eljön az ideje ennek is. Van egy fotósprojektem, ami külföldi tartózkodást igényelne, így azt nem tudom most tavasszal folytatni, de legalább van időm az eddig elkészült anyagokat összerendezni, és átgondolni, hogyan tovább, remélhetőleg ősszel. Azt elég nehezen viselem, hogy nem lehet programokra menni, kávézóban dolgozni, de alapjában véve nem változott a napi beosztásom, kivéve az alkalmi fotós munkáimat, azok értelemszerűen most szintén szünetelnek.

Elég sokat olvasok, ami az elmúlt fél évben, amíg a kisregényeken dolgoztam, nem volt igazán meghatározó,

de persze most több az időm, nyugodtabb is körülöttem minden, jobban oda tudok koncentrálni. Egy-két olyan filmet és sorozatot is megnéztem, ami inspirálhat, ami beindítja a fantáziámat, sok időt töltök zenehallgatással, rendszeresen étkezem és sokat alszom, ami különösen jólesik.

13346184_964600753660245_7719049921076143314_o-105310.jpg

Szöllősi Mátyás (Fotó/Forrás: Európa Könyvkiadó)

Első regényed Simon Péter címmel jelent meg (kritikánk itt). Miről szól a most megjelenésre váró kötet? Visz-e valamit tovább az előző alkotásaidból?

Két kisregényt tartalmaz majd a kötet, két nagyon különféle történetet, amik bizonyos pontokon mégis találkoznak egészen finoman. Több szövegemnek – prózámnak és drámámnak egyaránt – adja valamiféle alapját a zene, a zeneiség, értve magára a történetekre, azoknak egy-egy részletére, szereplőjére, és értve magára a szöveg "zeneiségére", költői indíttatására és a struktúrájára, amely legtöbbször egymásba szövődő tételekből áll össze. Az első kisregény, a Vendégjáték két főszereplője – egy zongorista és egy ügyvéd – annak a kifacsart világnak a nagyon is különféle tagjai, ahol a szerepek felcserélődtek, ahol az, akinek zenélnie kellene, beszélni kényszerül, és az, akinek határozottan szólnia kellene, képviselnie valamit, illetve valakit, legtöbbször mélyen hallgat, hallgatásra kárhoztatott. Ebben a szövegben egy korábban megírt, a Váltóáram című kötetemben megjelent novella történetének még összetettebb, részletesebb bemutatását tűztem ki célul, amiben két nagyon is különböző látásmód, életszemlélet és jellem feszül egymásnak egy hosszú, komoly téttel bíró párbeszéden keresztül. A háttérben a nagyváros kíméletlen közegének működése – annak belső harcai, félelmei, vágyai, agressziója – bontakozik ki, ami nem kíméli a rajta kívül állókat – a másságot, az önállóságot, a szerénységet, a bensőből fakadó tiszta igazságérzetet –, és ami mindent alárendel saját céljainak, és elveszi, ami neki, kénye-kedve szerint, kell.

Amióta csak írok, arra törekedtem, hogy olyan párbeszédeket írjak, melyek nagyon is különféle nézőpontokat ütköztetnek erőteljes módon, olyan karaktereket, helyzeteket teremtsek, amiken keresztül sokan magukra ismernek,

ami persze elsőre nem mindig örömteli állapot, de az irodalomnak nem is az a célja, hogy azonnal örömet okozzon, inkább, hogy mozgasson, fejlessze a képzelőerőt, önvizsgálatra indítson és sarkalljon a fejlődésre, a változ(tat)ásra. A második kisregény pedig a kilencvenes-kétezres évek idejére nyúlik vissza, azon belül is az underground világba, a graffitisek világába, és egy valóban megtörtént, izgalmas sztorit dolgoz föl. Ezt az utóbbi történetet már vagy tíz éve tervezem megírni, de most jött el az ideje, és örülök, hogy olyan visszajelzéseket kaptam a témában érintettektől, melyek egyértelműen pozitívak, vagyis hogy jó és mindenképp hasznos, hogy létrejött egy olyan szöveg, ami egy mai történetbe ágyazva azokról az időkről, és arról a sokakat érintő tevékenységről is szól, tulajdonképpen dokumentatív módon.

Kritika a Simon Péterről

Mikor megérkezik a fejbe a fény, elfogynak a szavak: Szöllősi Mátyás új regényéről

Kapcsolódó

Mikor megérkezik a fejbe a fény, elfogynak a szavak: Szöllősi Mátyás új regényéről

Alig kétszázötven oldal, mégis belefér a menekültválság, egy törött apa-fiú kapcsolat, egyszerre Krisztus, Simon Péter és Raszkolnyikov története. Közben pedig Szöllősi Mátyásé, az ő első regényéről írunk.

A Simon Péterben több olyan jelenet van, amiben megjelenik egyfajta magány. Például amikor a főhős egy befagyott folyón kel át, vagy amikor a sötétben kell tájékozódnia, nehezen magyarázható környezetben. Aztán ott van a záró tömegjelenet, ott is a magánya készteti Simon Pétert arra, hogy kiálljon mások elé. Mit gondolsz, magányosak vagyunk a nyüzsgő hétköznapokban? Lehet, hogy most jó lehetőség az, hogy kénytelenek vagyunk tanulni az egyedüllétet?

Nekem is eszembe jutott a párhuzam, bár az a helyzet, amibe Simon kerül a könyvben, mintha pont a kifordítottja lenne a mostaninak.

Ő a nagy tömeg nyomása, a sokaság elviselhetetlensége miatt érez inkább magányt, hogy a rengeteg arc között sehogy sem találja a sajátját, nem talál kapcsolatot, rokonságot.

Én sokszor érzem magányosnak magam, ami persze nem feltétlenül jelent valami negatívat, főleg, ha tudja kezelni az ember, például ha olyan foglalkozása, tevékenységi köre van, ami bizonyos értelemben megkívánja ezt, ennek a jelenlétét, az ezzel az érzéssel, állapottal való küzdést, együttélést. Azt viszont nagyon is érzem, hogy ha van is személyes találkozás, gyakran akkor sem olyan, mint mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt. Pont abba a generációba tartozom, amely még nem az internetes világon, a mostanában leginkább jellemző online kommunikáción szocializálódott, és nagyon is feltűnő, hogy milyen irányba tolódik az, ahogy egymással foglalkozunk, hogy

milyen pótszerekhez nyúlunk, mennyire felületesek vagyunk sokszor, és hogy az online kommunikáció milyen becsapós játék,

mert egyrészt könnyen félreérthető, nincs gesztikuláció, a nyelv is töredezett, specializált, átalakult, és mivel hogy állandó a virtuális jelenlét, ebből fakadóan terhes is, és szorongást okoz, főleg ha nem abban az ütemben történik, ahogyan azt már a kialakult szokások, a másikkal ápolt vagy csak elképzelt viszony érzése diktálja bennünk. Ha van alapja annak, amiről most beszéltem, akkor ilyen szempontból mindenképp hasznos lehet, hogy sokan megérzik majd mostanában; az, amire a korábbi hétköznapok nagy részén „lecseréltük” a személyes találkozást, a valódi párbeszédet, most szinte az egyedüli kommunikációs csatorna, és bizony kevés. Ha szeptemberre teljesen megszűnik a korlátozás, és újra beindulnak a dolgok, ennek az eseménysorozatnak, magának

a járványnak nagyon komoly hatása lesz az érintkezése, arra, hogy az emberek be mernek-e menni egy moziba, színházba, koncertterembe.

De bízom abban, hogy az az igény, vágy, hogy élő kapcsolatunk legyen másokkal, mondjuk egy zenekarral, akiknek a tagjai csupán pár méterre ülnek, és végre nem csak felvételről hallhatjuk őket, viszonylag hamar megszabadítja az embereket a folyamatosan mélyülő félelem-érzettől, és ez a mostani kényszerűség rádöbbent bennünket arra, hogy mennyire elengedhetetlen mások tényleges közelsége. Gyakran éreztem már, hogy az állandó jelenlét, amire korábban utaltam, abból fakad – és erre te is utaltál –, hogy sokan nem tanultak meg egyedül lenni, és hogy ha nincs állandó visszajelzés, valamiféle interakció, nincsenek képek, videók, valami intenzív látvány, akkor üresnek érzik az időt, üresnek érzik magukat, mintha így nem történne velük semmi. Erről mindig eszembe jut a Birdman című film egyik erős mondata, ami valahogy úgy hangzik, hogy ne a mobiljukon keresztül nézzék a világot, keressenek valódi élményeket. Ez most nyilván még nehezebb, korlátozottabb, de azért vannak lehetőségek ebben a helyzetben is.

Gyakran fotózod a várost, Budapestet. Most egészen másfajta hellyé változott, és néhány képen meg is örökítetted. Könnyebb vagy nehezebb téma ilyenkor a város?

Minden értelemben más. A korlátozások megkezdését követő első két hétben nem is igazán szembesültem ezzel, mert tényleg sokat dolgoztam a készülő köteten. Határidő kötött, muszáj volt foglalkoznom vele, és nagyon élveztem is. Szerintem nemcsak én voltam úgy az alakulóban lévő helyzettel, hogy nehéz az átállás, hozzászokni ahhoz, hogy inkább bent, mint kint, és az a bent sem akárhol bent, hanem hogy leginkább egy adott teret jelent. Jártam már egy-két különös helyszínen, például Oroszországban, ahol meglátogattunk olyan várost Novoszibirszk mellett, ahová nem léphet be még ma sem akárki, így szembesültem már kihaltsággal, azzal a látvánnyal és a vele járó érzéssel, hogy hiányoznak az emberek az utcákról, a terekről, hogy az az érzése az embernek, itt valami más található, és amiatt a más miatt le van zárva szinte minden.

Csakhogy Budapest az otthonom, elég jól ismerem, és így ez az érzés hatványozottan jelentkezik most, hogy az üres utcákon mászkálok időnként, sokkal ijesztőbb, hiszen van egy komoly összehasonlításai alapom. Évek óta készítek portrékat a város arcairól (Szöllősi Mátyás a szerzője a Budapest Katalógus című kötetnek - a szerk.), és nem volt idegen tőlem, hogy az utcán szólítsam meg az alanyokat, nos, ez most nem megvalósítható.

Ugyanakkor bizarr módon nagyon is jó érzés időnként, hogy felszabadultabb a tér, hogy tágasabb minden, tisztább a levegő, hogy több a biciklis, kevesebb az autó,

és örömteli azokat a híreket olvasni a sok járvány-jelentés mellett, hogy vannak városok, akik úgy reagálnak erre a helyzetre, hogy több zöld területet hoznak létre, hogy ki is tiltják az üzemanyaggal működő járműveket bizonyos helyekről, és hogy előre gondolkodnak, mivel máskor is kialakulhat ehhez hasonló vészhelyzet, szükségállapot, és ehhez mérve alakítanak ki egy csomó mindent a jövőre nézve.

View this post on Instagram

A post shared by Mátyás Szöllősi (@matyekk) on

Mi hiányzik legjobban a "normális" életből?

Az, hogy rendszeresen találkozhassak azokkal, akikkel szoktam, akiket szeretek, hogy azt érezzem, szabadon mozgok, utazhatok, hogy bárhová beülhetek meginni valamit, hogy elmehetek mondjuk egy koncertre, ahol közösen élek át egy jó, meghatározó élményt másokkal. Az íráson kívül most minden tevékenységgel kapcsolatban azt érzem, hogy kissé csonka, mert bár otthon is ihatok kávét, nézhetek filmet, hallgathatok zenét, de azért mindez, ebben a formában, rövid idővel kevés, hiányos. Sokan megjegyezték, hogy biztosan örülök annak, hogy most van időm a szövegekkel foglalkozni, elmerülni még inkább a számomra legfontosabb tevékenységben. De nagyon fontos, ebben a munkában is, ha megvan a lehetőség a kilépésre. Ha azt érzem munka közben, hogy válthatok, ha kell, kimozdulhatok, mert igencsak izgága típus vagyok egyébként. Hiányzik a sport. Versenyszerűen kosárlabdázom még mindig, most már több mint húsz éve, és az nagyon erős váltás volt, mikor március közepén egyik napról a másikra vége lett a bajnokságnak, és edzeni sem lehetett már. A mozgás kulcsfontosságú – ebben a helyzetben meg pláne – és mivel a kosárlabda csapatsport, így most egyértelműen más jellegű tevékenység kell hogy helyettesítse ezt a komplex dolgot.

És persze hiányzik valahol a nyüzsgés is, az, hogy látom, él a város, működik, jól érzik benne magukat azok, akik lakják, azok, akik ide érkeznek, és hogy úgy érzem, folyamatosan a változás, nem stagnálás van. Látni, hogy Budapest alakul, még ha nem is minden szempontból jó irányba.

Aggaszt egyébként, ami most van?

Igen, aggaszt, mert nagyon-nagyon sok káros következménye lesz a kialakult helyzetnek. Sokan betegek, vannak, akik bele is halnak, és ha arra gondolok, hogy hány ismerősöm került nehéz helyzetbe, vesztette el a munkáját, hány jó hely fog bezárni, akkor elszomorodom. Minden területre hatással van ez, és nem úgy lesz, hogy majd egyik napról a másikra visszaáll minden a régi állapotba, mintha csak egy szünet lett volna ez a pár hónap – ki tudja, meddig tart majd egyébként –, hanem alapjában véve alakítja át a környezetünket, az egymáshoz való viszonyukat. Sokan lesznek betegek másként, válnak kényszeressé, kerülnek súlyosan rossz mentális állapotba, felbomlanak kapcsolatok, elburjánzik a bizonytalanság és a bizalmatlanság is.

Félek attól, hogy fejetlenség lesz, amikor megszűnnek a korlátozások, mert sokan hozzászoknak majd ehhez az állapothoz, és nehéz lesz visszarázódni, folytatni vagy újrakezdeni, vagy épp hogy a hirtelen jött felszabadultság-érzet kezelése okoz majd gondokat.

Egy bizonyos pont után az embereknek amúgy is elege lesz, maguktól változtatni akarnak majd, a gazdaságról nem is beszélve, amely hosszútávon szintén nehezen fogja tudni kezelni, nagyon megszenvedi majd ezt az állapotot, láthatjuk az egyértelmű jeleket.

Szívesen, és szerintem nagyon jól írsz zenéről, nálunk is jelent meg több írásod. Mit hallgatsz mostanában?

Fontos dolog számomra, hogy időnként írjak koncertekről, de mindenképp érdemes hozzátenni ehhez, hogy

nem vagyok zenekritikus, inkább egy olyan író, akinek az átlagosnál talán több köze van a zenéhez, aki maga is csellózott, akinek a szülei magas szinten foglalkoznak, foglalkoztak zenével.

Leginkább az érzéseimet írom le ezekben a szövegekben, azt a hatást, amit egy darab vagy egy hangverseny kivált belőlem, szóval ezek azért elég személyes jellegű írások. Tényleg nagyon sok időt töltök zenehallgatással, és igen sokféle zenét szeretek. Ami most igazán jó hatással van rám, az a barokk. Sok Bach és Scarlatti interpretációt hallgattam, Argerich, Horowitz, Pogorelich, Sudbin előadásában, de ha kortársat akarok említeni, akkor például Arvo Pärt zenéje nagyon fontos volt az elmúlt egy-két hónapban, főleg, hogy az egyik kisregényhez is köze van, inspirált írás közben. Szívesen hallgatok alternatív zenét, de volt egy hét az elmúlt egy hónapban, amikor az 50-es, 60-as évek előadói, például Johnny Cash, Chuck Berry vagy Jerry Lee Lewis kötöttek le, hallgatok jazzt is, ősszel a Müpában voltam Hiromi koncertjén, aki élőben nagyon nagy hatással volt rám, a virtuozitása, a belőle áradó természetesség, lazaság, és az, hogy minden mozdulatán érződik; kőkemény munka áll a teljesítménye mögött. A klasszikusok közül pedig Beethoven, ő számomra kihagyhatatlan. Nincs olyan nap szerintem, hogy ne hallgatnék tőle zenét, pláne, hogy most évfordulós is, és ha valami miatt elkeseredett vagyok, az éppenséggel az, hogy számtalan koncert maradt és marad el idén, pont abban az évben, amikor az ő muzsikája került volna úgy igazán a középpontba. Rögtön eszembe is jut egy koncert, ami április végére volt kitűzve, Várjon Dénes és a Concerto Budapest Beethoven-estje, a c-moll zongoraversennyel és a II. szimfóniával. Szívesen utaztam volna Veszprémbe, hogy élőben hallgathassam őket.

Fejléckép: Szöllősi Mátyás. Fotó: Todoroff Lázár

A sorozat többi része ide kattintva érhető el!

Programkereső

Legnépszerűbb

Jazz/World

Hallgasd meg az összetartozás dalát – Csík Zenekar: Hazám, hazám

Elkészült a Nemzeti Összetartozás Dala, a Csík Zenekar dalát olyan művészek éneklik, mint Miklósa Erika, Szarka Tamás és Molnár Levente.
Plusz

Komolyan kellett volna venni, amiről a Joker szólt

Thomas Wayne-nek nem kell félnie, hogy orrba vágja Arthur Flecket, hiszen pénze van. A Joker kivételes, egymilliárd dolláros közönségsikere és a jelenlegi amerikai zavargások egy narratívában illeszthetők. Vélemény.
Vizuál

Ingyenes filmek a Trianon emléknapon a Távmoziban

A korszakban játszódó ingyenesen vetített filmekkel, illetve az akkori virágzó filmes és színházi életet bemutató különleges Filmhíradóval kapcsolódik a Trianon100 eseménysorozathoz június 4-én a Budapest Film Zrt..
Könyv

Istencsapás, embercsapás

Vámos e hónapban is megmondja, mit érdemes elolvasni. Most értelemszerűen a karanténból, online.
Színház

86 éves korában elhunyt Földi Teri

A Jászai Mari-díjas színművész halálhíréről egykori színháza, a Vígszínház számolt be.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Könyv ajánló

Online rendezik meg a Margó Irodalmi Fesztivált és Könyvvásárt

Szerdától vasárnapig, június 7-ig öt napon át ötven programmal várják a szervezők az irodalom, olvasás és kultúra iránt érdeklődőket. Tematikus napon, a témához kapcsolódó kötetekkel emlékeznek meg Trianonról. A Margó Extrában délutánonként művészek beszélnek az olvasáshoz fűződő viszonyukról.
Könyv magazin

Istencsapás, embercsapás

Vámos e hónapban is megmondja, mit érdemes elolvasni. Most értelemszerűen a karanténból, online.
Könyv Líra könyv

Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal

Június 2-án, Bende Józseffel Szegő János beszélget a kultikus könyvről.
Könyv ajánló

5 kulisszatitok az új Jóbarátok-könyvből

Bobby zuhanyzós feltámadása, a Szomszédok vége-szentenciái vagy az órájához beszélő / piros fürdőgatyában rohangáló David Hasselhoff örökre beépültek a popkultúrába, A Jóbarátokkal azonban valami olyasmi történt, amiről a legtöbb sorozat csak álmodik: húsz évvel a befejezése után még mindig új nézők tömegeit vonzza.
Könyv gyász

Elhunyt Kéri Piroska, a Szépírók Társasága alelnöke

Az irodalom- és művelődésszervezőt, egykori könyvkiadót május 29-én, életének 69. évében érte  halál – adta hírül a Litera.hu a család közlése alapján.