Korábban azt nyilatkozta, az új kötete egyfajta számvetés önmagával, hogy érdemes volt-e írnia és élnie. Most, hogy a könyv hamarosan megjelenik, megtudhatjuk, hogyan alakult a számvetés?
Minden kötet számvetés volt magammal eddig is. Mindegyik kötetnél több terhet, mintegy hat évtizedet foglal magában azonban a huszadik kötet, A maradás szégyene. Az egész életemről, hatvan évről, háborúról, valóságos vagy képzelt cserbenhagyásról, szeretetről, szerelmekről, vonzódásokról kellett számot adnom ismeretlen, ismerős olvasóimnak. Ami pedig azt illeti, hogy érdemes volt-e élnem, mindig úgy gondoltam, hogy igen. Sosem tudtam elképzelni egyébként, hogy ne az írásra tegyem föl az életemet. Élesen emlékszem arra a napra, amikor felmondtam a Közgázon az állásomat, és másnap már a gép előtt ültem, és dolgoztam. Tehát igen. Érdemes volt élnem, és így, ahogyan éltem. Szívesen kalandoztam a gyerekversekbe, a novellába, esszébe, de a vers volt az anyanyelvem.
Talán könnyebb lett volna, ha megpróbálom elfelejteni, de ez volt az egyetlen vagyonom, amiről számot kellett adnom.
A könyv négy ciklusból áll, amelyek mind egy-egy kiemelt témát járnak körül: családtörténet, szerelem, halál, illetve szabadság és hatalom kettőse. Hogyan alakult ki önben a könyv koncepciója?
Négytételes műre, kevésbé nagyképűen, négy ciklusból álló verseskötetre gondoltam. Szerettem volna, ha zenei kompozícióról van szó. De milyen kompozíció az, amelyben versidegen példát követek. Letettem tehát a dilettáns késztetésről. Négy ciklusból álló verseskötetet írtam.
A könyv címadó verse ugyan az első ciklusban szerepel, de a maradás szégyene mint általános hangulat a teljes kötetet áthatja.
Hősünk szeretne menekülni, de vitorláshajója, ahogy a Turner-képből a címlapon kimetszett részleten látható, az óceán talajába fúródik, és emlékezetünkben ott vesztegel.
Takács Zsuzsa: A maradás szégyene (Fotó/Forrás: Líra Könyv)
Visszatérő motívum a színpad, ahol mindig játszanak valamit: a történelmet, szerelmet vagy éppen az ön életét. Jól sejtem, hogy van ebben némi irónia?
Van benne irónia valóban. Alkalom a nevetésre, gyógyulásra. A tragédiák személyünket megsebző, megjelölő következményeinek kijátszására. Ez azonban csak a versekre érvényes, a novelláskötet merő irónia, néhol együttérzés. Azonban A maradás szégyene nem ironikus, hanem önvallomásos, halálra sebzett, ahogy az Anna-versekben ez nyilvánvaló is.
„Ez meg hogy lehet? / Ki tolta ide őket? Hogy nem / őrül bele a hősnő és a hős, hogy / kezdődik újra az első jelenet” – írja A régi díszletek című versben, amelyben mintha gúnyosan szemlélné a történelem ismétlődését. Untatja a jelenkor történelme?
Szeretném hinni, hogy nem éltem a gúny eszközeivel, mert a gúny mások bőrét viszi vásárra. A záró ciklusban, amely a jelen történelmére utal, jócskán van irónia.
Túl sem élnénk a demokrácia-hiányt, a diktatúrákat, ha nem volnánk képesek hátrébb lépni önmagunktól.
Az is idegen tőlem, hogy untatna a jelenkor történelme. A véremmel fizetek érte. Az egész kötetet záró vers, a Velünk, innen, el mégis választ ad a számomra megválaszolhatatlan kérdésekre, Assisi Szent Ferenc említésével: „magához ölel nővérünk, a Halál, s fut velünk, innen, el”.
Takács Zsuzsa (Fotó/Forrás: Magvető Kiadó)
A kötet fülszövege is kiemeli, hogy látszólag minél fájdalmasabb, minél elevenebb sebeket tép fel, annál rövidebbé válnak a szövegei. Mintha maguk a szavak is alulmaradnának a tragédiákkal szemben.
Ez valóban így van. Enyhe túlzással azt is mondhatnám, hogy az Anna-versekben elfogynak a szavak. A kipontozás, a töredékesség csak jelzés, hogy itt elhangzott valami, de a papír levetette magáról, mint valami felesleges kosztümöt.
Tavaly a Könyvhéten dedikáltattam önnel A Vak Reményt, és mivel mellettünk hangos zene szólt, nem értettük jól egymást, aminek eredményeként a következőképpen írta alá a könyvemet: „Örökéletet és sok boldogságot kívánva, Takács Zsuzsa”. Bár ez akkor egy vicces szóváltás eredménye volt, verseit olvasva úgy érzem, a szövegek legmélyén valahol ott lappang az örökéletbe vetett hite, reménye.
Talán erre a legnehezebb válaszolnom. Az örökéletben szeretnék reménykedni, de mostanában merő igyekezetnek látszik ez a törekvésem. Szerettem volna egy ötödik ciklust illeszteni az előző négyhez, de nem volt elég időm és erőm, hogy méltóképpen fogalmazzam meg, amit Isten jelenlétéről, fokozatos eltűnéséről gondolok. Két sort fogalmaztam: „Tarts ki addig, Istenem, ameddig / élek. Ne kelljen mondanom, nem vagy.” Nem írtam tovább a verset, szentségtörésnek tartottam volna, hogy ne éveket szenteljek a korunk annyira égető kérdésére adott reakciómmal.
Fejléckép: Takács Zsuzsa (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Magvető)
hírlevél
