A Florida School for Boys - más néven a Arthur G. Dozier School for Boys (AGDS) - 1900-ban nyílt meg. A reformnak címkézett bentlakásos iskolában problémás viselkedésű 8-21 évesek laktak és tanultak - mindenekelőtt pedig szenvedtek. Nem nehéz elképzelni, milyen körülmények között kellett élniük az abban az időben az ország legnagyobbjának számító, fiataloknak szánt intézményében: börtön-szerű hierarchia, állandó erőszak és rossz bánásmód, rasszizmus és teljes reménytelenség.

Az iskola egykori tanulói és azok leszármazottai ma már Fehér házi fiúk néven alapítványt hoztak létre, amely igyekszik legalább utólag kiharcolni az igazságot és a tisztességet azok számára, akiket az AGDS falai között nyomorítottak vagy öltek meg. Róluk szól Colson Whitehead legújabb könyve, ők a Nickel-fiúk. Az író 2017-es, Pulitzer-díjas A földalatti vasút című nagysikerű regénye óta itthon is ismert; legújabb könyve az előzőhöz hasonlóan az amerikai történelem egy kevésbé ismert szeletén keresztül igyekszik bemutatni az afro-amerikaiak sorsát, na meg azt, hogy mi zajlik a "szabadság országában" a felszín alatt.

Colson Whitehead (Fotó/Forrás: Sean Gallup / Getty Images Hungary)

A regény főhőse Elwood Curtis, aki többszörösen hátrányos helyzete - feketeként egy szegregált városrészben lakik, ráadásul szülei is elhagyták - ellenére nem adja fel álmait, és szentül hisz Martin Luther King szavaiban, miszerint ő is van olyan jó, mint mások. Szorgalmas és jól tanul - ám egy szerencsétlen véletlen miatt gondosan felépített jövőképe egy pillanat alatt füstbe megy, ő pedig a Nickel Akadémia diákja lesz.

Colson Whitehead: A Nickel-fiúk (Fotó/Forrás: 21. Század Kiadó)

Whitehead azonban a filmmel és sok, a témában készült egyéb művel ellentétben egyáltalán nem szenvedéspornót akart alkotni - azaz a könyv lényege nem az, hogy minél szemléletesebben bemutassa az elnyomást és erőszakot.

Ehelyett a szisztematikus, felszín alatt futó rasszizmusra koncentrál: a Nickel Akadémiát nem veszi körül szögesdrót, nincsenek őrök vagy kamerák - az ott lakókra ugyanis gyakorlatilag ugyanaz vár a külvilágban is, csak talán kevésbé koncentrált formában. Így megszökhetnek ugyan, de néhány napi bolyongás után ilyen-olyan módon úgyis visszakerülnek - nem vár rájuk ugyanis senki, nincs aki megmentse őket. Az iskola épületei kívülről jellemzően csillognak-villognak, így a járókelők számára úgy tűnik, mintha egy elit iskoláról lenne szó - azt pedig úgyis csak a bentlakók tapasztalják, hogy valójában omladoznak a falak, a padló repedezett, a sarokban pedig kosz és mocsok ül.

A föld alatti vasúthoz hasonlóan A Nickel-fiúk is tömör, szikár és meglepően rövid: a regény első felében megismerjük főhősünket, majd következnek az iskolában történtek - mindezeket pedig átszövik a jelenből származó epizódok. Whitehead nem építgeti hosszan, milyen az intézmény hangulata, hogyan néz ki a hierarchia, miként törik meg a diákokat vagy hogy mit gondol minderről a közvélemény. Mindegyik aspektusra egy-egy mozzanat jut,

Mindez persze nem baj, hiszen az író olyan tűpontosan válogatta ki az epizódokat, hogy azok nem szájbarágósak, ám épp elég érzékletesek. Ám sok szempontból hiányzik, hogy az eseményekben, a körülményekben jobban elmélyedjünk: kellene még egy kis idő, még pár oldal vagy fejezet hogy kicsit magunkba szívjuk a hangulatot, leülepedjenek az olvasottak. A Nickel-fiúk így is hatásos, ám a bőr alá kúszó, hosszú ideig kitartott megdöbbenés helyett inkább olyan érzetet kelt, mint a valóság által ránk szabott, erőteljes pofon.