Mesterházi Mónika
költő, műfordító
Nemes Nagy Ágnes kíváncsi és türelmetlen lélek volt, egy évvel korábban fejezte be a gimnáziumot, mert egy nyáron megtanulta a következő év anyagát – hogy aztán legyen még egy felnőtt éve a második világháború előtt. A természettudomány is érdekelte (büszke volt rá, hogy járatja az Élet és tudomány című lapot), de az irodalomról, és főleg a költészetről mindent tudott. Költészeti esszéiben a hangzástól, rímektől a szavak jelentésén és hangulatán át a költői kép természetéig és a vers felépítéséig mindenről ír, méghozzá közvetlen társalgási hangon, az olvasó figyelmét mindvégig magával ragadva. Ugyanakkor a saját költészetébe ebből a rengeteg lehetőségből csak nagyon szűk, gondosan megválogatott mennyiséget és minőséget enged be.
Márpedig az olvasót a verseivel nyeri meg elsősorban, szenvedélyes, de a személyes élményeket csak áttételesen beengedő költői hangjával, tömör, meglepő megfogalmazásaival, a megnevezésre váró pillanat rögzítésével.
Engem legalábbis a verseivel nyert meg, gyűjteményes kötete, A Föld emlékei (1986) nagyon szép, szellősre tervezett kiadásával, és azóta igyekszem mindent elolvasni tőle. Ebben nagy meglepetés volt, gondolom, minden más híve számára is, amikor kiderült, hogy egy sokkal személyesebb költői hangja is van, azokat a verseit is megírta és megőrizte, de csak úgy, hogy halála után jelenhessenek meg, az életműve függelékeként.
Báthori Csaba
költő, irodalomtörténész, műfordító
Két szűk nemzedék, ennyi választott el tőle. Kíméletlen, szókimondó ember hírében állt, aki szóban és írásban kertelés nélkül nyilatkozik, s aki – ezt már akkor is sejtettem – egyet nem árulna el soha: a művészetet. Reszkettem is, amikor a hetvenes évek derekán – a nemrég elhunyt Bárdos László közvetítése révén – kopogtathattam ajtaján. Szűk folyosó vezetett egy nem túl tágas szobába; körben könyvek, kéziratok, a falon egy Kassák-festmény és Babits-fénykép, keretben. Meglepett, milyen csalhatatlan figyelemmel közelített végletes, ellentett pólusok felé. Kassákot még ismerte, Babitsot már nem, és láttam, szívében e kettő, e két szélső pont képes volt egymásra világítani. „Kér egy jó erős feketét?” – kérdezte. Hogyne kérnék, addig is időt nyerek a megkapaszkodáshoz, gondoltam. Mire bejött a mogyorószem konyhából, már ott kínálkoztak a frissen vett sütemények (a Rigó Jancsiból hozta, esküdött arra a cukrászdára).
Miről beszélgettünk? Amiről egy szigorú, sötét karikás szemű, sokat tűrt emberrel lehet az első pillanatokban:
a piaristákról (ahol Jelenits István első ízben adta kezembe Ágnes dedikált kötetét); a gesztenyeszívről, néhány darab ott lapult a tálcán; a szemközti házról, a Királyhágó utca 16-ról, ahol apám lakott. Ilyesmikről. De mivel először Catullus-fordításokat küldtem neki postán, hamar kényes pontokhoz, ingoványos felületekhez értünk.
„Maga túl lazán kezeli a tizenegyest” – dörrent rám, de nem kívánt bennem lámpalázat gerjeszteni. Szinte nyájasan szólt, de kerülte a frázist. „A tizenegyes nem jambussal – ti-tá – kezdődik, hanem trocheussal – tá-ti” – mondta kissé ráspolyos, fojtott hangon. „De hát Szabó Lőrinc meg Dsida is jambikusan, sőt anapesztikusan kezdi – ti-ti-tá” – próbáltam sarkamra állni. És erre, láttam csodát, nem azt mondta, hogy: „nekik szabad”, hanem ezt: „Ne kövesse őket a szabadosságban”.
A szabálykövetés öröme, a szeszélyesség kerülése, a mérték keresése (a mértéktelen mértékben is törvény kitapogatása): ez – mondom, a szűk két nemzedék korkülönbség ellenére – lefegyverzett, elnémított.
Tehát: elismerte igazamat, de egy más síkra emelte. Ma, az egyetemes dilettantizmus viharában, kevesen csodálják a szigorú forma és a nagy költészet ölelkezését. De azt hiszem, amíg élünk néhányan – akik ismertük és foggal-körömmel, meg-megújulva őrizzük ízlését –, folyton megszólít csalhatatlan üzeneteivel.
Balla Zsófia
költő, író, újságíró
Nem tudom már, verses- vagy esszékönyvét olvastam-e hamarabb. A romániai mindennapok sivatagában a hetvenes és nyolcvanas években megvilágosodásként hatottak rám írásai. Tudás, ízlés, az irodalomról való gondolkodás nyugodt és kételkedő, kritikus és a nagyságot felismerő tárgyalásmódja, önirónia és szellemesség, játékosság és pontos szótalálat – ma nem kell különösebben kifejtenem, miben áll Nemes Nagy Ágnes páratlan esszéművészete.
Az erdélyi, mondhatom: otthoni kortárs költészet életem nagyobb részében csupa rejtjelezés, ellenszegülés volt. Kimondatlan szenvedések tárháza, visszafojtott repülés, áhítatos vágyak suttogása, csupa elhallgatásokkal teli káromkodás, a cenzúra elől rejtőzködő, talányos jelképekkel vagy formabontónak szánt szabadversekkel.
Ebben a közegben Nemes Nagy versei a komolyság szabadságát, a vers személyes szabadságot teremtő erőfeszítését világították meg.
Például azt, hogy az átélt múlt része lehet a kimondható igazságnak, hogy a történelem is megmutatható a metafora és a metafizika öröktől való ábráival.
Bátorítónak találhattam, hogy asszony létére nagy költő és esszéíró. Egy történelmileg és a mi tájainkon különösképpen férfiközpontú társadalomban Nemes Nagy empátiája, racionalitása és mélysége különleges jeladásnak mutatkozott. A Nemes Naggyal való szellemi ismerkedésben később, azaz egy máig tartó folyamatban fölfedeztem a közös eredetet, az ifjúság vagy az iskola hasonló szerepű alakjait. Ugyanez a boldog ráismerés zakatolt bennem Nemes Nagy verselemzéseinek búvárolása közben is.
Nemes Nagy azon kevesek közé tartozik, ,,akik – miként Gyergyai Albert írja Supervielle-ről – rendelkeznek a tehetség megtartásának és fejlesztésének adományával.” „Tanulni kell a téli fákat” − mondja versében Nemes Nagy. Erről beszél esszéiben, ezt valósítja meg életgyakorlatában. A formaművész és halálfélelemmel teli Babits költészetén nevelte magát, vagy Babits Németh Lászlónak a mélymagyar-hígmagyar-elmélete ellen írott, Pajzzsal és dárdával című esszéjén. Később az első zsidótörvény ellen aláírásával is tiltakozó Babits erkölcsi példája bátorította, amikor például könyvtári anyagok kijegyzetelésével segített Szerb Antalnak, aki sárgacsillagosként már nem látogathatott közintézményeket.
Máig üdítő maradt esszéinek magaslati levegője, stílusának elevensége és világszemléletének nagyvonalúsága, gyakorlati és pátosztalan humanizmusa, önvallomásainak szigorú, önmagát nem kímélő, ugyanakkor költőileg érzékletes tónusa.
Ma talán még frissebb, mint volt, mert nagyobb szükségünk van rá.
Nézem a költő pályáját. Nemesi-értelmiségi családja Erdély észak-keleti részéről származik, Trianon után az ügyvéd apa, a sokat olvasó, zenélő, világnézetileg középjobboldali szülők évekig vagonlakó menekültek voltak, majd lassan, fokozatosan szereztek polgári egzisztenciát és végül tisztes jómódot tudtak biztosítani lányaiknak. Miképp vált a már Pesten született budai úrilányból, ahogy ő maga vallja, „háborút utáló, irodalomrajongó, született baloldali?”
„Nem vagyok politikus alkat, elsősorban az egzisztenciális érdekel. Élet és halál, ember és természet, erkölcs és gondolat” − írja.
Nemes Nagy nem kötött kompromisszumot Rákosiékkal, mint oly sokan tették. „Egy írónak kötelessége (…) írni, bizonyos körülmények közt pedig nem írni”. Talán ezt nem Nemes Nagytól tanultam, de a magam életének és hasonló döntéseimnek az igazolását olvasom ezekben a szavakban. Az erkölcsi alapállás mindig kiolvasható volt írásaiból, és nekem ma úgy tűnik, a belső iránytűm nem csak esztétikai szempontokat követett.
Ahogyan versekről, a költészetről írt, az szinte pótolhatatlan. Egyszerre láttató és fölemelő.
Mindig erőt és önbizalmat önt az olvasóba.
Ahogyan Aranyról, Csokonairól, nagy, személyesen soha nem látott mesteréről, Babitsról beszél. Vagy arról, hogy a háború, az átélt szörnyűségek versbeírásához József Attila volt nemzedékének segítő mintája: „Mert mit tanultunk mi tőle? Főleg szélsőséges élmények versbe vételét. A lét megtámadottságát a szó fizikai, egyszersmind lelki értelmében.”
Nemes Nagy Ágnes esszéi tanítottak megértenem a verseit. A versképei tanítottak megértenem a szemléletmódját. A szemléletmódja tanított megértenem az erkölcsét. Az erkölcse tanított megértenem a mestereit. Babitsot, Szerb Antalt. Az is tanított, hogy ki volt a mestere, mestereitől pedig azt szívtam magamba, hogy miért életfontosságú az irodalom és hogyan nyúlhatunk az irodalmi műhöz, hogyan lehet szembenézni a családunkkal, a történelmünkkel, valamint saját képességeinkkel – és felnézni azokra, akik valóban nagyok. Jellemesség és erkölcs, minőség- és formaérzék, műveltség és alaposság. Ez a hagyatéka.
A magasba emelt, mondjuk így, a lényegre emelt tekintetet tanulom tőle.
Halálakor írtam róla egy verset. Attól féltem, hogy amikor eltűnik az élő ember, akkor csak egy, a nevét leíró betűsor, csupán egy szóalak marad belőle.
Balla Zsófia
SZÓ VAGY: NEMES NAGY ÁGNES
A mi kezünknek tegnap meghalál,
s mint Babitsot Te – nem láthattalak.
A fortyant létbe elmerült kanál
fölbukkan véled, testes szóalak.
Légszomj röpít, a szárnyad összezárva.
Íratlan képek kapujába léptél.
A lármás föld, a pontnyi, görbe lárva
távolodóban, változik a lépték.
Borzong az Úr a kongó térbe állván,
térde körül kérés, óhaj, kiáltvány:
sok fohászban a szó csíp, mint a hangya...
és láttodra a dolgát odahagyja,
így ölel át a dúslevű öröklét.
Már tudod miként szólítod – a mély,
együttértő csendet mondod, amely
mint kisgyerek, szájadba gyúrja öklét.
Halmai Tamás
költő, író, irodalmár
Miért szeretem Nemes Nagy Ágnest?
A magas minőség nem sok választást enged: mire számba vesszük egy poétikai kultúra erényeit, máris ízlésünkbe férkőzött tónusa, ethosza, nagysága.
Karteziánus protestantizmus, ismeretelméleti fegyelem, létköltészeti elhivatottság, intellektuális szigor és tárgyias-hermetikus versnyelvi magatartás: könnyen kiismerhető, mennyire kiismerhetetlen ez a későmodern hegyi költészet. Számonkérni rajta – mint hátrahagyott írásai kapcsán többen tették – a női önismeret, a sorsvállaló szenvedély, avagy a szerelmi gyöngédség szólamait? Mintha almafától galagonyát követelnénk.
Ez a költészet így teljes, érvényes és maradandó.
Különben hatása sem lehetne olyannyira szerteágazó (Balla Zsófiától Szabó T. Annáig sorolhatók a méltó szellemi örökösök – költők, akik továbbköltők).
A pontos nyelv etikája („én szobrot vágynék mondani”) éppúgy eltanulható Nemes Nagytól, mint a verstani-mesterségbeli tudás hivatáserkölcse („Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba. / Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem”) – de a humor és a játékosság világképi vonzataitól sem érdemes eltekintenünk. A növényi létezés felé forduló költeményei („Csak a növény a tiszta egyedül”) a kortársi ökoérzékenység számára nyújthatnak gondolati mintát, ösztönző előzményt; lírájának napsütötte tárgyai és eleven ásványi zónája az antropocénből kivezető utak földerítésében segíthetnek („Az én szivemben boldogok a tárgyak”).
Angyalokkal diskuráló versbeszéde a tudományos eszmélkedéssel is érintkező, spirituális tágasság-egyetemesség várományosait szólíthatja meg („egy másik erdő jár a fák közt, / s egy másik lombot hömpölyögtet”).
Nyitottsága a népszerű művészetre (kalandközpontú regényekre, filmekre) a popkulturális kutatások egzotikus témája lehet. Nőirodalmi, genderszempontú tanulmányok kultúrszociológiai keretezésben járhatnak élen.
A legfrissebb vizsgálódások (például Báthori Csaba emlékezve elemző esszéi vagy Kulcsár Szabó Ernőnek a nyelv anyagszerűségére – s az anyagszerűségek nyelvvé fordítására – vonatkozó újabb értelmezései) sem hagynak kétséget afelől: van mit s van miért kiolvasnunk e sokszínű – a versek, műfordítások mellett bűbájos gyermekirodalmat és korszakos esszéket is közlő – életműből. (Járulékos nyereség volna, ha mindeközben a környező nagyságok, például Károlyi Amy vagy Székely Magda költészetét is tartósabban felfedezné magának az olvasó.)
2021 a Pilinszky 100 jegyében telt. 2022-re, a Nemes Nagy 100 esztendejére hasonló figyelmi programrendet kívánok magunknak. Ha jót akarunk.
Várady Szabolcs
költő, műfordító, szerkesztő
1959. március 3. Tizenhat éves vagyok. Elhatároztam, hogy költő leszek. Irodalomértő matematikatanárom olvasta a verseimet, ő szól, hogy menjek el a XI. kerületi Tanács dísztermébe, olyan szerzők lesznek, akiket még csak nagyon ritkán lehet hallani, most kezdenek átkerülni a „tiltottból” a „tűrt” kategóriába. Nekem mind ismeretlen. Nemes Nagy Ágnes az egyik, két versét olvassa fel.
Ahogy mondja, szinte skandálva, az egészen más, mint ahogy verset addig szólni hallottam,
és ami szól (a Paradicsomkert az egyik), azt csak félig-meddig értem ugyan, de megtudom belőle, hogy még csak a hegy lábánál tartok.
24 év múlva felhívtam őt az Európa Könyvkiadóból, vállalna-e új fordítást a Lyra Mundi sorozat Rilke-kötetébe. Vállalni nem vállalt, de elmondta, hogy van egy hosszú vers, a Rekviem Wolf von Kalckreuth gróf emlékére (164 sor), azt lényegében megcsinálta, de nem adhatja oda, mert az utolsó sort nem tudja megoldani. Ez németül így szól: „Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles.” Ki beszél győzelemről? Túlélni/átvészelni/elszenvedni, ez minden. Főleg az überstehn az, amit nem lehet jól magyarul visszaadni, mondta. Jékely Zoltánnak sem sikerült, a sor eleje sem valami szerencsés („Győzést ki említ? Minden csak kitartás.”), de jobb híján mégis ez a régi fordítás jelent meg. Azóta is várom, hátha előkerül Ágnes hagyatékából az a majdnem kész szöveg. Fordítást nem szokás ugyan töredékesen közreadni, egy Rilke-kötetben én sem tenném, de Nemes Nagy Ágnes hagyatéka, az más eset.
A szigorúságát szokás emlegetni. Kevesebben tudják, mennyire imádott játszani.
Igaz, abban sem ismert tréfát. Nem lehetett magánéletet élni közben. „Játszunk vagy beszélgetünk?” – szúrt oda ilyenkor. Virtuóza volt az ún. Szent István-játéknak, amelyben híres, létezett vagy fiktív személyt alakított a játékos, és annak nevében válaszolt a neki szegezett állításokra. Egyszer Racine Phaedráját alakította, és nagyon nehezen találtuk ki. A végén szemrehányóan mondta: „De hiszen volt, amire francia alexandrinusban válaszoltam. Ebből legalább Várady Szabolcs rájöhetett volna.”
Sultz Sándor
író, drámaíró, forgatókönyvíró, dramaturg
Petrányi Ilona kért fel, hogy írjak Nemes Nagy Ágnesről az általa kitalált és szorgalmazott Költők és Múzsák sorozatba. Ez jó tizenöt évvel ezelőtt történt. Akkoriban a Petőfi Irodalmi Múzeum egy delikát szakmai intézmény volt, rémálmában se jelent volna meg senkinek, hogy a falai közé begyűrűzik a nagypolitika és a hatalmi arrogancia.
Miután megpróbáltam alaposan beleásni magam Az Újhold egyik nagy alakja, a költőnő fejedelem élete dokumentált emlékeibe és életművébe,
a darab határszituációjának azt a hetet választottam, amikor a nagybeteg asszonyt még egyszer, utoljára kiengedik a kórházból, hogy mintegy kipihenje a legutóbbi kezelés megpróbáltatásait.
Ekkor keresi őt fel egy ifjú hölgy az Egyetemi laptól, maga is kezdő lírikus, amolyan zöldalma, hogy interjút készítsen vele. Ezzel kezdődik a játék.
Az ifjú bölcsész felteszi a jó és a rossz kérdéseit, közben szerényen a szerét ejti közölni, hogy jómaga is verseket farag. Megjelenik a lakásban Mihály arkangyal és az Ördög is. Mind a ketten egy nyomtalanul eltűnt lelket kérnek számon Ágnesen, aki „nem is érti”, miért pont rajta keresik.
A rejtély megoldásában talán segíthetne a házmester, vagy az a kóbor macska, aki a lépcsőházban próbál kegyes jótevőt találni. De az is lehet, hogy azért jelent meg éppen ott és akkor, mert ő a titok tudója.
Ezzel a történettel próbáltam tisztelegni Nemes Nagy Ágnes előtt.
A darabot anno a Budapesti Kamaraszínház bemutatta Kőváry Katalin rendezésében (2010). A főszerepet Drahota Andrea játszotta, elfogultság nélkül állítom, kiválóan. Megjárta Debrecenben a Deszka Fesztivált, aztán lekerült a műsorról és felejtés lett a sorsa.
Fejléckép: Nemes Nagy Ágnes (fotó: Hunyady Sádnor / Fortepan)