Évtizedekkel a korábbi töredékes publikáció után Franz Kafka Milena Jesenskához írt levelei először jelentek meg teljes terjedelmükben magyarul, Eörsi István, Rácz Péter és Miklós Tamás fordításában.
Az Atlantisz Kiadó gondozásában olvasható kötet különleges betekintést nyújt a világirodalom egyik legizgalmasabb szerelmi levélváltásába, nem mellesleg tovább bővíti a kafkai világról alkotott képünket. Ahogy arra a kötet utószavában Miklós Tamás is rámutat: a szerző életművének a levelek és naplóbejegyzések legalább olyan fontos részét képezik, mint az elbeszélések vagy a töredékes regények. Ahogy Kafka egy alkalommal barátjának, Max Brodnak írta:
Irodalomból vagyok, semmi más nem vagyok és nem is lehetek.
Nem számít, kinek írt éppen, barátainak, orvosának, a kiadónak vagy szerelmének, Kafka mindig ugyanazzal a kíméletlen éleslátással fogalmazott, leveleiből pontosan azok a szellemi útvesztők rajzolódnak ki, amelyeket megismerhettünk A perből vagy épp példabeszédszerű rövidprózájából is. A most megjelent kötet ennél fogva nemcsak gyönyörű szerelmi vallomásoktól hemzseg, hanem telis-tele van izgalmas, paradox költői képekkel, álomleírásokkal, a hivatal elviselhetetlenségéről szóló beszámolókkal vagy az igazság természetét kutató aforizmákkal. A könyv erénye továbbá, hogy, figyelembe véve a német kritikai kiadásokat, szöveghűen, a törléseket, alá- és áthúzásokat jelezve, gazdag lábjegyzeteléssel közli a leveleket. Emellett pedig két írást is olvashatunk Milena Jesenskától: egy újságcikket, valamint Kafkáról szóló nekrológját.
Cikkünkben 10+1 idézetet emelünk ki ebből az elmondhatatlanul gazdag kötetből, jelezve, miért érdemes bármit kézbe venni, ami Kafka.
1.
„Egy kisebb csapás ért: távirat érkezett Párizsból, holnap este érkezik öreg nagybátyám, akit egyébként alapjában véve nagyon szeretek, és aki Madridban él, s már sok éve nem volt itt. Azért csapás ez számomra, mert időt vesz el tőlem, és nekem minden időre és ezerszer többre, mint minden időre, és ha lehetne, minden létező időre szükségem van a számodra, hogy rád gondoljak, hogy benned lélegezzek.” (82. o.)
2.
„[N]em tudom, hogy írható körül a boldogságom szavakkal, a szememmel, kezemmel és a szegény szívemmel a boldogságom, hogy itt vagy, és mégiscsak enyém is vagy. És közben egyáltalán nem Téged szeretlek, hanem többet, az általad nekem ajándékozott létezésemet.” (98. o.)
3.
„Tegnap azt tanácsoltam Neked, hogy ne írj naponta, még ma is ez a véleményem, és mindkettőnknek nagyon jót tenne, és ma megint ezt tanácsolom, és még nyomatékosabban – csak kérlek, Milena, ne fogadd meg a tanácsom, és mégiscsak írj naponta, lehet egészen röviden is, a mai leveleknél is rövidebben, csak két sort, csak egyet, csak egy szót, de ezt a szót csak szörnyű szenvedések árán tudnám nélkülözni.” (118. o.)
4.
„Az igazságot nehéz kimondani, mert bár csak egy igazság van, az viszont élő, és ezért változó az arca.” (66. o.)
5.
„Minthogy szeretlek (és én szeretlek téged, Te nehéz felfogású, ahogy a tenger egy parányi kavicsot szeret a tengerfenéken, épp így árad el rajtad a szeretetem – és nálad én szintén kavics vagyok, ha engedik az egek), szeretem az egész világot…” (174. o.)
6.
„Piszkos vagyok, Milena, végtelenül piszkos, ezért csapok olyan nagy lármát a tisztaságról. Senki sem énekel olyan tisztán, mint azok, akik a legmélyebb pokolban laknak; amit az angyalok énekének vélünk, az az ő énekük.” (197. o.)
7.
„Irtózatosan okos, amit rólam írsz, semmit sem akarok hozzátenni, érintetlenül hagyom. Csak egyvalamit, amit Te is említesz, szeretnék még nyíltabban kimondani: szerencsétlenségem, hogy jónak tartok minden embert – és persze főként a szerintem legkiválóbbakat –, értelmemmel és szívemmel jónak tartom őket (most bejött egy ember, és megrémült, ugyanis olyan arcot vágtam a semmibe, mely kifejezte ezeket a nézeteimet), csak éppen a testem nem bírja elhinni, hogy a szükség esetén valóban jónak fognak bizonyulni: testem fél, és ahelyett, hogy kivárná az ilyen értelemben valóban megvilágosító próbát, inkább lassan felmászik a falra.” (205. o.)
8.
„Talán az sem igazán szerelem; ha azt mondom, hogy a legkedvesebb vagy számomra; a szerelem az, hogy Te vagy nekem a kés, amellyel vájkálok magamban.” (229. o.)
9.
„A hivatalban nem tudtam írni, mert dolgozni akartam, és dolgozni nem tudtam, mert ránk gondoltam. Délután nem tudtam kikelni az ágyból, nem azért, mert túl fáradt voltam, hanem túl »nehéz«, mindig ez a szó, ez az egyetlen, ami illik rám, érted ezt egyáltalán? Olyan ez, mint annak a hajónak a tőkesúlya, amely elvesztette a kormányát, és azt mondja a hullámoknak: »Magamnak túl nehéz vagyok, nektek túl könnyű.« De nem is így van egészen, hasonlatok nem tudják ezt kifejezni.” (231. o.)
10.
„Tegnap rólad álmodtam. A részletekre alig emlékszem, csak azt tudom még, hogy folyvást átmentünk egymásba, én Te voltam, Te pedig én. Végül valamiképpen meggyulladtál, nekem eszembe jutott, hogy a lángot kendőkkel oltják el, fogtam egy öreg kabátot, és csapkodtalak vele. De ismét kezdődtek az átváltozások, és ez odáig ment, hogy Te már ott sem voltál, hanem én égtem, és az is én voltam, aki a kabáttal csapkodott. De a csapkodás mit sem segített, és csak az a régi félelmem igazolódott, hogy az ilyesmi hatástalan a tűzzel szemben. Közben megérkezett a tűzoltóság, és mégiscsak megmentettek téged valamiképpen. De más voltál, mint korábban, kísértetszerű, mint akit […] krétával rajzoltak a sötétbe, és élettelenül vagy talán csak a megmenekülésed miatt érzett örömödben ájultan hanyatlottál a karomba. De itt közrejátszott az átváltoztathatóság bizonytalansága, talán én magam hanyatlottam valakinek a karjába.” (234. o.)
+1.
„Most már olyan régen írtam Magának, Milena asszony, és ma is csak egy véletlen folytán írok. Tulajdonképpen nem kellene mentegetőzöm, amiért nem írok, hiszen tudja, hogyan gyűlölöm a leveleket. Életem minden szerencsétlensége – és ezt nem panaszosan mondom, hanem az általános tanulság okából –, ha úgy tetszik, a levelekből vagy a levélírás lehetőségéből fakad. Emberek alig csaptak be valaha is, de a levelek mindig, éspedig itt sem az idegenek, hanem a sajátjaim. Az én esetemben különös balszerencse ez, amelyről nem akarok tovább beszélni, egyúttal azonban általános csapás is. A levélírás könnyű lehetősége – pusztán elméletileg nézve – szükségképpen a lelkek iszonyú szétroncsolását szabadította a világra. Hiszen ez érintkezés a kísértetekkel, mégpedig nemcsak a címzett kísértetével, hanem a saját kísértetünkkel is, amely a kezünk alatt alakul ki a levélben, amelyet írunk, vagy akár a levelek sorozatában, ahol is az egyik levél a másikat keményíti meg, és tanúként hivatkozhat rá. Hogy is jutottak arra a gondolatra, hogy az emberek érintkezhetnek egymással levelek útján! Gondolhatunk egy távol lévő emberre, és megfoghatunk egy közel lévőt, minden egyéb meghaladja az emberi erőt. Levelet írni azonban annyi, mint lemeztelenedni a kísértetek előtt, akik mohón várnak erre. A leírt csókok nem jutnak el a helyükre, hanem útközben kiisszák őket a kísértetek. E bőséges táplálék folytán sokasodnak ezek ilyen példátlanul. Az emberiség érzi ezt, és harcol ellene; hogy a lehető legteljesebben kiiktassa az emberek közül a kísértetiest, és elérje a lelkek természetes érintkezését, békéjét, feltalálta a vasutat, az autót, a repülőgépet, de semmi sem segít, ezek nyilvánvalóan olyan találmányok, amelyeket már bukás közben dolgoztak ki, az ellentábor annyival nyugodtabb és erősebb, a posta után feltalálta a távírót, a telefont, a szikratávírót. A szellemek nem pusztulnak éhen, de mi tönkremegyünk.” (259. o.)
Fejléckép: Franz Kafka (Forrás: Fidelio)
hírlevél
