Nem kell minden művét, sőt, még az élettörténetét sem ismernünk ahhoz, hogy kialakuljon bennünk egy kép Thomas Mann-ról. Én például pontosan úgy képzeltem el, ahogy a filmekben az ilyen nagy írókat ábrázolni szokták: rideg, komoly és távolságtartó, aki egyedül az alkotásra koncentrál, családja, hozzátartozói és rokonai pedig olyannyira másodrendűnek számítanak számára, hogy még azt a közömbös hangnemet sem üti meg velük, amit könyveiben elővesz.
Minden érzelmét, gondolatait, energiáját az írásra összpontosítja – valójában azonban nagyon is súlyos titkok és gondok nyomasztják, ezeket pedig nem oldja meg az, ha egy írásában kacifántos módon tematizálja őket.
Tilmann Lahme Mann-családról szóló könyve nagyjából meg is erősítette bennem ezeket a sztereotípiákat – de úgy, hogy ennek ellenére mégis közelebb hozta hozzám az író-szobrot, és betekintést engedett a színfalak mögé. A Mannok borítója szerint családregény, valójában viszont nem szépirodalmi mű: monográfia, életrajz és napló fura egyvelege, ami mögött elképesztő kutatómunka áll. Lahme levelekből, beszédekből, naplókból szinte napra pontosan rekonstruálta a Mann-család valamennyi tagjának életét, emellett idéz a műveikről megjelent kritikákból, a család tagjairól szóló portrékból, sőt, még egyes regényeikből is. Ettől egyrészt hiteles és pontos lesz a könyv, másrészt viszont olyan száraz és távolságtartó is, mint maga a családfő. Nincsenek dramatizálva Thomas vagy Klaus Mann tettei, nem kapunk egy készen tálalt, írói megoldást arról, mit miért tettek, vagy mire gondolhattak. Lahme tényszerűen lejegyzi, a bizonyítékok alapján mi állítható biztosan, az pedig ránk van bízva, hogy ebből milyen következtetést szűrünk le. A szerző nem szépíró, így nem lehet rajta számon kérni, hogy könyve nem hagyományos családregény – mégis, olvasóként érdekesnek találtam volna, ha a leírtakat egy nagyívű szépirodalmi regényként írja meg. Na de talán majd valaki más!
Thomas és Katia Mann unokáikkal (Fotó/Forrás: Thomas Mann Archiv/ vatmh.org)
A Mann-családban, ahogy a könyv több ponton is kihangsúlyozza, gyakorlatilag mindenki írt – és mindenki Thomas Mann árnyékában tette mindezt.
A legszerencsétlenebb sorsú valószínűleg az itthon a Mefisztó miatt legismertebb Klaus volt: apjával ellentétben nem küzdött homoszexualitása ellen – ami persze nem jelenti azt hogy nem szenvedett miatta –, kicsapongó életet élt, és utolsó napjáig azt szerette volna, hogy elismerjék: saját nevén, és ne úgy, mint Thomas Mann fiát. Gyorsan, ám kissé felületesen és giccsesen írt, regényei általában nem keltettek nagy visszhangot. Harmincegynéhány évesen már két önéletrajzot publikált, és legalább három becsődölt újságon túl volt – ennek ellenére továbbra is írni akart és minduntalan újabb folyóirat indításán dolgozott. A drogok rabjává vált, többször kísérelt meg öngyilkosságot – majd mikor egyikbe tényleg belehalt, az szinte visszhangtalan maradt családja körében. Egyedül testvérei siratták – Thomas Mann soha nem látogatta meg sírját, úgy tett, mintha Klaus soha nem is létezett volna.
Ez a távolságtartó magatartás egész életében jellemző volt Thomas Mann-ra: egyedül a nyugodt munkakörülmények számítottak neki, minden egyébről felesége gondoskodott. Ő nevelte fel a gyerekeket és tartotta össze a családot; bármerre is szóródtak szét a világon a Mann-gyerekek, kizárólag hozzá írtak levelet. És hogy mi állt ezekben a levelekben? A pénzért való könyörgés. A Mannok még felnőtt korukban is anyjuk pénzügyi segélyén függtek, állandóak voltak a kunyeráló sorok. Katia Mann pedig a kérésekre kivétel nélkül mindig küldte a pénzt. Volt miből: a Thomas Mann név elképesztő jövedelmező volt. Könyveit százezres példányszámban adták el Európában és Amerikában is.
Erika és Klaus Mann 1937-ben (Fotó/Forrás: The Spectator)
Főleg azután lódultak meg az eladások, hogy Thomas Mann megkapta a Nobel-díjat.
Igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy őt egyáltalán nem érdekli az elismerés, valójában viszont őrülten vágyott rá.
Hiú volt, mint a legtöbb művész – szomjazta a dicséreteket, de egyetlen rossz vélemény hetekre elvette az életkedvét. Mikor úgy érezte, elég közel került a díjhoz, elkezdte a nyomásgyakorlást: levelet írt az utolsó német Nobel-díjasnak, Gerhart Hauptmann-nak, és felháborodását fejezte ki, hogy esetleg az egyik nagy esélyes honfitársa, Arni Holz kaphatja meg a díjat. Sőt, még egy lejárató cikket is rendel Holzról egy svéd újságba, hogy így csökkentse esélyeit, és növelje a sajátját. Nem sokkal később meghalt Arno Holz, Thomas Mann pedig elnyerte a Nobel-díjat. A vele készült első interjúban Thomas Mann képmutatóan rámutat, hányan érdemelték volna meg még az elismerést, és külön kiemeli Holzot.
Nem éppen Arni Holzot illette volna meg a díj? Halála kétszeresen is fájdalmasan érint ebben az összefüggésben.
Thomas Mann (Fotó/Forrás: Thomas Mann Cultural Centre)
Szintén ellentmondásos a viszony, ami Thomas Mann-t amerikai pártfogójához, Agnes Meyer-hez fűzte. A Mannoknak Hitler hatalomra kerülésekor el kell hagyniuk Európát. A könyv remekül érzékelteti, min kellett keresztül mennie a családnak, és hogyan fordultak saját hazájuk, a Harmadik Birodalom ellen. Az emigrációs lét ellentmondásainak taglalása talán A Mannok legerősebb része. Amerikában a gazdag irodalomkedvelő Meyer szárnyai alá vette nemcsak Thomas Mann-t, de gyerekeit is: állásokhoz, fellépésekhez és pénzhez juttatta őket.
A segítség viszont a jelek szerint sértette Thomas Mann öntudatát, ráadásul azt is sérelmezte, hogy Meyer szerelmes is volt belé – így hát állandóak voltak az összeveszések kettejük között.
Nélküle Mannék aligha tudták volna fenntartani fényűző életmódjukat az emigráció után. Alakja a Mann-utódok visszaemlékezéseiben mégis mint pénzsóvár, apja hírnevére áhítozó haszonleső jelenik meg.
A pontos, tényszerű beszámolók bár megnehezítik, hogy beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe, a 400 oldal végére azonban így is tűpontos képet kapunk az Amazing Family-ről, ahogy mindenki nevezte a Mannokat. A főszereplő nem is Thomas Mann – hiába tudunk meg róla többet, alakja továbbra is távoli és elérhetetlen marad. A Mann-utódok sorsa azonban beszédes: bár mindegyikük tehetséges volt valamiben az írás mellett (akad, aki zenész, van, aki a tengerekért harcoló aktivista lett), képtelenek voltak kimászni apjuk, a Nagy Író árnyékából, akit ők is csak Varázslóként emlegettek egymás között. Szerető apa nélkül mindegyikük valamilyen deficitben szenvedett: van, aki homoszexualitását nem tudta elfogadni, más érzelmileg volt túlzottan labilis. A varázshegy, A Buddenbrook ház, József és testvérei – a világirodalom meghatározó remekműveinek áruk van. Thomas Mann zseniális író, de pocsék apa és még annál is rosszabb férj volt a leírtak szerint.
hírlevél
