Hasat be, mellet ki! - A Jordan B. Peterson-jelenség

Ez az egyszerű, a tornatanárok által örökkön ismételt intés Jordan B. Peterson kanadai klinikai pszichológus könyvének első szabálya. Peterson nevét ez év januárban ismerte meg világszerte az internet, miután az amerikai Channel 4 műsorán Cathy Newmannel beszélgetett. Az interjúban a műsorvezető megpróbálta kiforgatni Peterson szavait, és ultraliberális, PC paradigmában értelmezni őket. A beszélgetés csúcspontján arról volt szó, hogy miért fontosabb Peterson  számára a szólásszabadság joga annál, hogy az ember megsérti-e/kényelmetlen helyzetbe hozza-e a a transzneműeket a politikai korrektség elutasításával.

A Torontói Egyetem tanára azóta több mint egymillió feliratkozóra tett szert a YouTube-on, a fiatal internetezők – főleg a fiúk, férfiak – afféle pótapaként tekinthet rá, könyve az eladási lista élére kúszott az Amazonon, és magyarul is megjelent a 21. Század Kiadó gondozásában.

Egyrészt, önmagán túlmutató aspektusában a JBP-jelenség kortünet is. Másrészt, a 12 szabály egy nagyon jól megírt, a self-help műfajban megszokotthoz képest szélesebb alapokon álló munka. Ennek ellenére könnyen olvasható, és habár anyagát nagyjából a szerző az egyetemi óráinak anyagából meríti, nem kell pszichológia hallgatónak lenni a megértéséhez.

Hadd fejtsem ki az előbb említett jelenség-aspektust. A mainstream-mediában való megjelenése óta Jordan B. Peterson kettős megítélésű figura. Egyetemi oktatóként gyakran vérmes elszántsággal száll szembe az egyetemi közeg posztmodern szellemisége ellen – a posztmodernek (Derrida stb.) ellen, akiket fájdalmasan leegyszerűsítve a marxisták szellemi örököseinek tart. Ennek hatására a klinikai pszichológust a YouTube-on vállára vette az amerikai konzervatív szcéna és az alt-right, akiktől ő ugyan elhatárolódik, de ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy egyetemi tanóráinak, tévés szerepléseinek és vlogjainak videórészleteit szövegkörnyezetükből kiragadva tovább ne ossza – szélsőséges címadásokkal.

Jordan B. Peterson (Fotó/Forrás: Gage Skidmore / Flickr)

mindenképpen jelzi azt a paradigmaváltást, amely a posztmodern korból a metamodern korba történik. JBP szembeszáll a liberálisokkal – a „libsikkel” –, az esélyegyenlőségi mozgalmakkal. Úgy véli, hogy az embereket az egyenlő esélyek illetnek meg, és nem a kimenetel egyenlősége („equality of outcome”). (Amivel nem is olyan nehéz egyetérteni. Vegyük például a nemek egyenlőségét a munkahelyen. JBP szerint sokkal egészségesebbnek tűnik, hogy egy cégnél nem 50-50% legyen a nemek aránya, hanem minden egyes jelentkezőnek meglegyen az esélye felvételt nyerni az adott pozíciókba.)

A fentiek fényében érthető, hogy a tudományos élet egyfajta kívülálló behatolóként tekint Jordan B. Petersonra – akkor is, ha adott esetben a fickó nem is tekinti magát egyes tudományterületeken szakértőnek. A pszichológia több ponton összefonódhat a filozófiával, az eszmetörténettel és a politikával, ugyanakkor csak a saját nézőpontjával adhat újabb aspektust a tudománynak. Mégis, több filozófiai, közéleti lapon érződött, hogy JBP-ben fenyegetést éreznek. Petersont nevezték már „a buta ember okos emberének”, demagógnak, szexistának, hímsovinisztának, de még a nácikhoz is hasonlították. Az interneten azonban kiderül, hogy a legtöbben a józan ész hangjaként hallják meg a „tények azok tények” típusú hozzáállását. Ami azért is érdekes, mert ma, ebben a sokspektrumú, átláthatatlan világban épp azt nehéz meglátni, mik a tények. (Ennek az állapotnak az sok évtizedes kialakulását egyébként remekül jeleníti meg Adam Curtis Hypernormalisation című filmje.) A helyzet iróniája, hogy Trump tökéletesen elkapta a kor szellemét, amikor a számára előnyös hazugságot „alternatív tény”-nek nevezte.

Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez (Fotó/Forrás: lira.hu)

De vissza a könyvhöz...

A fenti kulturális kontextust nem kell feltétlenül ismerni ahhoz, hogy elolvassuk Jordan B. Peterson könyvét, aki először a Quora fórumján vázolta fel a könyvben olvasható 12 szabályt. „A saját múltunkhoz hasonlítsuk magunkat, ne mások jelenéhez!” – „Adjunk értelmet az életünknek (megalkuvás helyett)!” – „Fogalmazzunk pontosan!” – ilyen guideline-ok állnak a könyv fejezetcímeiben, ám ha aki azt hiszi, hogy csak azokat olvasva tudja, miről szól a könyv, téved.

Mit tanulhatunk a homároktól?

A könyv egyik legvitatottabb gondolata a „homár-elmélet”: általános hangoztatott tény, hogy a hierarchia társadalmi konstrukció, Peterson szerint ez nem így van. Példaként a homárokat említi, akik az emberrel közös evolúciós őssel rendelkeznek. Az emberekhez hasonlóan a homárok is hierarchiában léteznek, és az idegrendszerük a hierarchiában elfoglalt helyük szerint termel szerotonint.

Minél magasabbra mászik egy homár a hierarchiában, annál több szerotonint fog termelni az agya. A homár idegrendszere összehangolódott a hierarchiával, ahogy az emberé is. Ha legyőznek minket, alulmaradunk vagy kudarcot vallunk, meghajtjuk magunkat. Pedig ilyenkor is érdemes kihúznunk magunkat - Hasat be, mellet ki! –, tanácsolja Peterson, akinek gondolatmenete természetesen vitatható. A hierarchián kívül való helyezkedés igenis érvényes emberi magatartás.

Kiút a káoszból

Peterson könyvének legfőbb erénye, hogy a főcímekben felvázolt életvezetési tanácsok egészen szubtilis módon – ennélfogva meggyőzően bomlanak ki a fejezetek végére. Fő üzenete, ahogy az az alcímből is kiderül, hogy az ember feladata a teljesebb életért az, hogy rendet tegyen a káoszban, amely egyébként egy természetes, univerzális, ősi állapot.

Ennek a gondolatnak a gyökere alapvetően Carl Gustav Jung svájci pszichológustól származik, aki a modern lélektan pionírjaként nem kevesebbet tűzött ki tudományos munkásságában, mint hogy az emberiséget fektesse le rendelőjének kanapéjára. Jung egy soha véget nem érő drámaként látta az emberiség történelmét, akiket ősi mítoszok kísértenek. (JBP nagy tisztelője Jungnak, akinek gondolatait „félelmetesnek” tartja, és úgy méltatja, mint valakit, aki nemcsak olyan kérdéseket tesz fel, amelyek másoknak eszébe sem jutottak volna, hanem meg is válaszolja azokat.) A könyv másik keresztapja Nietzsche, de lapjain felbukkan Tolsztoj, Szolzsenyicin, Goethe és természetesen a Biblia is.

„A káosz a tudatlanság birodalma. Felderítetlen tartomány” – írja. – „(...) A káosz ugyanaz az alaktan potenciál, amiből a Teremtés könyvének első fejezetének Istene az idők kezdetén a nyelv segítségével előhívta a rendet.” (71) – A modern pszichológiát ismerők itt az individualizáció folyamatának egyszerű leírására ismerhetnek. Peterson felhívja a figyelmet arra, hogy a Rendhez visszafelé vezet az út: „És az lesz a kutatásunk vége, Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk” – idézi T. S. Eliotot. (92) Ez azt is jelenti, hogy világ duális állapota, amelyben helye van a logosznak és az erósznak, a maszkulinnak és a femininnek, felbonthatatlan. A modern korban a társadalom feladata nem az, hogy egyenlővé tegye a két nemet, hanem hogy felismerje a két nem helyét, funkcióit, természetét. (Alighanem ez az a gondolat, amelyet a konzervativizmus saját maradiságának – az alt-right pedig a hímsovinizmus, stb. – igazolásának tart, tévesen.)

Ne hagyjuk, hogy megutáljuk a saját gyerekünket!

Elsőre talán furcsán hangzik Peterson tanácsa: „Ne hagyjuk, hogy a gyerekeink megutáltassák magukat velünk!” – de az ide kapcsolódó fejezetet olvasva korántsem értelmetlen. Sok anyuka „a világegyetem istencsászárát neveli”, nem hajlandó nemet mondani a gyerekének, de mivel a gyerek így soha nem fog szocializálódni, nem sajátítja el a játékszabályokat, egy idő után a szülő is megutálja. A sok elnézést a szülő időnként túlzó szidással, fizikai erőszakkal kompenzálja, ami miatt pedig bűntudatot érez. A bűnhöz pedig bűnbakot keres – amely természetesen a gyerek. „Jobb tudatni a szörnyecskénkkel, hogy mi elfogadható, és mi nem, hogy pallérozott lakosa lehessen a családon túli nagyvilágnak.” (177–178).

Mindig simogassuk meg a macskákat (ha az utunkba kerülnek)

Na persze a kutyákkal is ugyanez a helyzet, szögezi le gyorsan Peterson, miután egészen Ádámig-Éváig, és persze Luciferig visszanyúlva levezette, hogy miért érdemes hajlíthatatlanul az igazat mondani (vagy legalábbis nem hazudni). „Az élet szenvedés” – írja, és ezt a legtöbb vallás is – a így buddhizmus és a kereszténység – hasonlóképpen vallja. De „Ha sétálunk és zúg a fejünk, talán megjelenik egy macska, és ha odafigyelünk rá, talán tizenöt másodpercre eszünkbe juttatja, hogy a Lét csodája kárpótolhat minket az élettel járó elkerülhetetlen szenvedésért.” (383)  Peterson tanácsa röviden: ne felejtsük el élvezni a Létet, ha már alkalmak adódnak rá.

A világító toll

Amikor felfedeztem Jordan B. Petersont – még jóval a könyv magyar megjelenése előtt –, és jónéhány előadását megnéztem a YouTube-on, megragadott az egyetemi tanár gondolatgazdagsága. Nem meglepő, hogy az a generáció, akiknek az apja húsz éve leugrott a boltba egy csomag Marlboroért és azóta sem jött vissza, apja helyett apját találta meg Petersonban. A pszichológus nem is tagadja, hogy ezt a szerepet el kell vállalnia valakinek, és több videointerjújában örömmel nyugtázza, hogy rengeteg emailt kap fiataloktól, főleg férfiaktól, de nőktől is, akiknek az életét jobbá tették a videói vagy a könyve. „Remélem, hasznosnak bizonyul az írásom. Remélem, felfedett valamit, amit mindig is tudtál, csak nem tudtad, hogy tudod” – írja a 12 szabály az élethez zárszavában. „Te mit fogsz írni a saját világító tolladdal?”

Érdemes különválasztani a 12 szabályt és szerzőjét. A könyv egy meggyőző self-help book, egy kicsit több is, ahogy írtam, JBP, a torontói egyetemi tanár pedig közszereplővé lépett elő: korának embere, épp ide illik, a posztmodern és a metamodern paradigmaváltásának pillanataiba, amely a jelek szerint vérmes tévévitákkal, harcos Twitter-posztokkal és ádáz kommentvitákkal telik.

Borítókép: Csabai Máté

Jordan B. Peterson, 12 szabály az élethez. 21. Század Kiadó, 2018., keménytáblás, 430 oldal. Megnézem >