Március 26-án Grecsó Krisztián-est lesz a Rózsavölgyi Szalonban Mellette elférünk címmel, hisz itt játsszák a Mellettem elférsz című regényéből készült előadás is. Elsősorban új regényéről, a február végén megjelenő Veráról fog mesélni, sőt részletet is hallhat a közönség a műből. Grecsó a 2017-es Harminc év napsütés után idén február végén jelentkezik új kötetével. Az 1980-ban, Szegeden játszódó történet címszereplője, Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. Édesapja a honvédségen dolgozik, édesanyja minden nap várja a lányt tanítás után. A kislány biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Nem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát. Miért vannak a felnőtteknek titkaik, ha Verától azt várják el, hogy ő mindig csak az igazat mondja? Családi titkokat felfedni nemcsak tudás, de bátorság kérdése is. Vera felismeri: vannak helyzetek, amikor idő előtt kell felnőttként viselkednünk. 

Grecsó Krisztián (Fotó/Forrás: Bazánth Ivola)

A szerző egy verset is küldött a Rózsavölgyi Szalon estjéhez, a Magyar Kultúra Napja alkalmából:

Grecsó Krisztián
Magánapokrif

A mindeneim mára üres árkok, 
Kopár földsávok a kincstári mezőn, 
Kifosztott oltár a harmadik napon, 
Tucatnyi mérgezett varjú a tetőn. 
Róluk mondatott le, intett, az Úr, 
És elhagytak engem ők könnyedén, 
Mintha nem én szültem volna őket, 
Általam voltak, mert léteztem én.

Nem az én testem ők, nem az én vérem kelyhe, 
Nincs szükségük bűneim bocsánatára, 
Ezt cselekedték az én emlékezetemre, 
És belehaltak a kecses árulásba.
Üres embernek könnyű az este,
Ha a drogtól világát sem érti, 
Contramál-adagja mélytengeri lebegés,
Gyötrelme kimérve, ha bármi éri.

A szenvedés sosem volt imádság, 
Imádkozni azt tud, kit megtűr az értelem,
Kire hallgat néha némán egy Isten, 
Ki a saját kétségeit barangolja be; velem 
Nem teltek múlásukban a hetek, 
Vajon hol reszket az általam eltelt élet?, 
„Próbáljon úgy gondolni rá, mint anyatejre”, 
Kabátos infúzió, az idő fényérzékeny méreg.

Néma lettem akkor, és ahogy eltűntem én is, 
Elfogyott, megette magát a testem, 
Kuporgatott izmok és kicsi, áldott szavak, 
Felébredtem, Uram, és sehol se lehettem. 
Pedig szerettél, ahogy szeretni tudsz, 
És biztattál, hogy bízzak, mert ott vagy benne, 
De kong a szaru, a váz, a hurcolt hamu,
Harangból öntött ágyúban jajong az este.

A nővérek Isten napszámosai, és az orvos
Nem talál az elhagyott testben menedéket, 
Látják a sorvadást, látják árnyékod a napon,
Elmosódik, ha a bőrödön átüt, mi gyenge. 
A hegy oldalába fúrva, mélyen zizeg a gép,
Sugár, mégsem éri se nap, se térerő, 
A kegyelem arcodra csatolt álarc, 
Várfal-vastag falak, rettegés, jégeső.

Már nem gyűlölöm magam, nem érdekel, miért, 
Ahogy Istennek, a létnek sincs oka, 
A kérdés maga a lemázolt feleslegesség, 
Átüt innen a halál, majdnem egészen oda. 
Ezekért a szavakért tanultam sírni,
Ezekért a rozsdás, reményvesztett szavakért,
Úgy bújtak elő a gyónássá hűlő hallgatag
Hónapok után, mintha felelhetnék magamért.

Tanulság-e, hogy semmi sincs magától, 
Bölcsebb-e, ki magáért sem terhes, 
Milyen fény pislákol a szív akolmély verméből,
Ha ember már volt Istennel vemhes. 
Lehet-e a fájdalom belátás, alázattá lesz-e mennyiség, 
Megváltozik-e, mi magától lett azzá
– És mikortól kétség, mi sosem volt bizonyság –, 
Hogy ami kint, az bent is ég.

Címlapfotó: Bazánth Ivola