Szeptember 29-én nyitott meg a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, ahol október 2-ig 130 kiállítóval, több mint 40 külföldi szerzővel, 6 helyszínen, 150 programmal és 200 dedikálási lehetőséggel várják a nagyközönséget. A rendezvény idei díszvendége a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics belarusz író.
„Stresszhelyzetben, ha valami erős szorongást kelt bennünk, behúzzuk a nyakunkat. Ez az egyik legrégebbi emberi reflexünk. Vadászó őseinktől öröklött mozdulat, amely megőrződött a génjeinkben. A váll megemelésével a nyaki vénáinkat óvjuk a vicsorgó ellenséggel szemben, merthogy az embernek a nyaka az egyik legsebezhetőbb pontja. Aki behúzza a nyakát, az felmérte, hogy az ellenfél közel van, bármikor leharaphatja a torkát.
Salman Rushdie nem húzta be a nyakát”
– így kezdte megnyitóbeszédét Tóth Krisztina író, utalva az amerikai-brit művész ellen augusztusban elkövetett támadásra. Megjegyezte, Rushdie-t ironikus módon egy olyan rendezvényen szúrták nyakon, amikor száműzött kollégáival vállalt volna szolidaritást. „Szvetlana Alekszijevics szintén nem túl óvatos. Sose húzza be a nyakát” – tette hozzá.
Kapcsolódó
„Nem Magyarországról akartam beszélni. Vagy nem csak róla” – Tóth Krisztina a Lírástudók vendége
Nyáron jelent meg második regénye, A majom szeme, amiben nem országunk kórképét, hanem a világ riasztó közeljövőjét kívánta megírni Tóth Krisztina. Grisnik Petra, a Lírástudók műsorvezetője arról is kérdezte az írót, milyen érzés „lefordítva lenni”, miért készül évekig egy regény, és milyen olvasói visszajelzéseknek örül leginkább.
Tóth Krisztina ezután arról beszélt, manapság igazán nem panaszkodhatunk, hogy az irodalom ne kapna elég figyelmet.
Írókat fenyegetnek, tartóztatnak le és támadnak szinte mindenütt a világban. Az irodalomnak, az írott szónak, lám, kitüntetett szerepe van.
Az alkotómunkát ez a figyelem nem mindig könnyíti meg. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy jobban jár az az író, akit le sem szarnak” – fogalmazott, mondván, nem olyan időket élünk, hogy a művészek otthon, íróasztalaiknál békésen alkossanak.
Mint mondta, vészterhes időkben az írók munkája ismét fontossá válik, hiszen ők az emberiség tapasztalatainak őrzői, a mulandóság és a felejtés ellen küzdő, fáradhatatlan írnokok. Utalt az élelmezési, gazdasági és energiaválságra, a klímakatasztrófára, a járványokra és a lakhatási válságra. Emiatt – fűzte tovább a gondolatát – az emberek biztonságérzete megrendült, érthető, világos üzenetekre vágynak.
Virágzik a populizmus, bontogatja színes szárnyait a giccs, és akkor jönnek a galád írók, akik a tünékeny pillanatokra visszaszerzett, csillámló biztonságérzetünket fenyegetik.
Félelmet keltő üzeneteik felkavarnak, nyugtalanítanak. Hülyeségeket beszélnek. Mit hülyeségeket? Borzalmakat. Rémtörténeteket” – mondta.
Az írók szerepéről szólva arra utalt, hogy sokszor merül fel a kérdés, miért nem a boldogságról írnak, amkor annyi szép dolog történik a világban. Tóth Krisztina szerint
az olyan társadalmakban, ahol a felejtés pusztító népbetegség, muszáj újra és újra elismételnünk a történeteket, hogy ne a világ ismételje meg a körülöttünk őket.
„Mert ezek a felejtő társadalmak mélyen vonzódnak a giccsekhez. Az édeskés teaszín nosztalgia finom, drapp árnyalataihoz, amelyek elmossák a vér és a korom kontrasztjait.” Meglátása szerint a populista államapparátusok ezt az igényt szolgálják ki, szerintük ugyanis a nép nem akar borzalmakról olvasni. „De hát ki ez a nép – kérdezek én vissza, megszeppenten és reménykedve, bízón benne, hogy ennyi sok okos ember biztosan választ tud nekem adni a kérdésemre” – felelt az író.
Ezt követően beszélt az Ukrajnában zajló háborúról, a csernobili katasztrófáról, a koronavírus-járványról és a migrációs válságról is.
Mi a fenéről kell írni, ha nem erről?
„Félünk a betokosodott, évtizedeken át hurcolt sebek kitisztításától, félünk a szembesüléstől, miközben lassan belepusztulunk a felejtésbe, a kétféle egymásnak ellentmondó világ összeegyeztethetetlen ellentmondásába” – utalt a társadalmak egyre szélsőségesebb megosztottságára.
Mint mondta, lassanként rá kellene ébrednünk, hogy mégiscsak az írók igazsága fog megvédeni bennünket a további katasztrófáktól. Egyúttal megköszönte a jelenlévő művészeknek, hogy vele együtt „kellemetlenkednek”. Zárásként arra kérte a jelenlévőket, gondolkodjunk együtt az irodalom szerepéről.
Jegyezzünk le mindent! És ne húzzuk be a nyakunkat!
Szvetlana Alekszijevics veszi át a Budapest Nagydíjat Gál Katalintól és Karácsony Gergelytől (Fotó/Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt)
A Nobel-díjas művészt Háy János méltatta, akinek beszéde erősen összecsengett a Tóth Krisztina által elmondottakkal:
Ki kell mondani az emlékeket, ha nem akarjuk, hogy elfekélyesedjenek.
Vékony jégen táncol egy olyan szöveg, amely a valóságot tárja fel” – mondta. Hangsúlyozta, szerinte minden világfelmutatási fikció, akkor is, ha a valóságban gyökerezik, hogy mi kerül napvilágra, mely történetek és mondtatok, azt az alkotó dönti el. Jól dönteni csak ösztönből csak érzésből lehet. „Jól dönteni csak ösztönből, csak érzésből lehet” – tette hozzá.
Szvetlana Alekszijevics könyveit a jól döntés mintapéldáinak nevezte.
Ha ezek a könyvek álltak volna a világ igazgatóinak polcain, akkor nem lett volna Vietnam, Afganisztán, a délszláv háború, vagy az, ami most van a szomszédunkban
– jelentette ki.
A teljes megnyitó visszanézhető a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Youtube-oldalán.
Fejléckép: Tóth Krisztina (Fotó/Forrás: Tóth Krisztina Facebook-oldala)
hírlevél
