Vámos Miklós: Hiába, a világhír nekünk smafu

Választék

Paul Auster: Baumgartner (Fotó/Forrás: Lira.hu)

Ritkán fordul elő, hogy ugyanattól a szerzőről többször ajánlok művet nektek és önöknek. Nyilvánvalóan csak akkor teszem, ha elkerülhetetlennek érzem. Paul Auster esete a magyar olvasókkal ilyen. Legutóbb a 4321 című önéletrajzi és társadalmi regényét méltattam itt. Most a Baumgartner (21. Század Kiadó, 2023, fordította: Pék Zoltán – remekül) következik.

Paul Auster közepesen lopta be magát a magyar irodalmi közvélekedés szívébe. Ettől függetlenül igazi világsztár, íróként és filmrendezőként. Hiába, a világhír nekünk smafu. Talányos tekintetű amerikai – mi több: leginkább keleti parti – férfi. Hetvenhat éves. Szülei ausztriai zsidók. Auster hosszan élt Párizsban, és a francia irodalom fordítójaként kezdte pályáját. Leghíresebb saját munkája az úgynevezett New York trilógia.

Nekünk, magyar irodalmároknak a Baumgarten fontos név (vö.: Baumgarten-díj), nem csoda, ha elsőre félreolvastam a címet. Pedig az a regény megidősödött főszereplőjének a neve. Az illető egy a halálát közel érző értelmiségi, kevéssé jelentős író, és megélhetési egyetemi professzor. Amióta a felesége elhunyt, utána vágyakozik, tehát emlékeiben él, és a saját temetésére készül. Begubózva. Az asszony egy még kevésbé sikeres költő volt. Váratlanul levél érkezik a messzi Ann Arborból (Michigan), az USA közepéből. Diáklány keresi a kapcsolatot Baumgartnerrel, mert a néhai feleség zömében kiadatlan munkásságát akarja szakdolgozatban elemezni. A főhős fellelkesül, minden megmaradt anyagot fölkínál, s meghívja Beatrix Cohen kisasszonyt, lakjék nála a házában, amíg a munkálatokat végzi.

Voltaképp itt kezdődne egy másik regény. Azt azonban Auster nagyszerű trükkel nem meséli el, az olvasóra bízza. Ő is úgy tartja, mint én, hogy

az értő olvasók legalább olyan jó írók, mint a könyvek szerzői.

Miután elértünk az utolsó laphoz, képzeleghetünk bátran tovább, kedvünk és élettapasztalataink szerint. Utóbbiakat életről, halálról, vágyról és időskorról nagymértékben gazdagítja a Baumgartner. Talán kedvet csinál Paul Auster más műveihez is.

Maradok őszinte,
Vámos Miklós

Pék Zoltán (Fotó/Forrás: Főszerepben a fordító)

A kötet fordítójának kommentárja:

Ez a karcsú kötet a hiány könyve.

Hiszen mi az, ami közös a gyászban és az öregségben? Hogy elveszítünk valamit: mozgékonyságunkat, látásunkat, memóriánkat, jókedvünket, szerettünket. Fogyatkozunk. De (jobbik esetben) nem törünk.

Baumgartner élete e körül a hiány körül zajlik: ez a hiány egy örvény a lénye középpontjában, és minden percét az köti le, hogy próbáljon nem belesodródni. Amikor meghalt a felesége, nem egyszerűen elvesztett valakit, a jobbik felét veszítette el. Fele-ember lett, feledékeny és (érzése szerint) felesleges.

A dolgok menete brutálisan felborult, és noha a filozófiaprofesszor Baumgartner keresi az utat vissza a normalitáshoz, próbál élni, olvasni, írni, a filozófia vigasza (élet)társ híján annyit használ, mint a hattyú dala vagy a szita kötése.

Auster kis epizódokat és nagy érzelmeket zsúfolt ebbe a könyvbe, ami tömény, mégsem száraz, szívbe markoló, mégsem nyomasztó, és ha hagy bennünk bármi hiányérzetet, az még több Auster-olvasással orvosolható.

Pék Zoltán