Vámos Miklós: „Isteníró” új fordításban

Választék

Lev Tolsztoj: Feltámadás (Fotó/Forrás: 21. Század Kiadó)

Erős reflektorfény süssön Gy. Horváth László új regényfordításaira. Érdemes kézbe venniük ezeket azoknak is, akik valaha olvasták a régi változatokat. Lev Nyikolajevics Tolsztoj a korszerű próza fejedelme. Lukács György írta róla, hogy úgynevezett „isteníró”, aki ül a felhőkön fölöttünk, onnan néz le a figuráira, s mozgatja őket, halhatatlan égi sakkvilágbajnokként. A legfontosabb és leghíresebb nagyregénytriptichon kétségtelenül az övé: Háború és béke, Anna Karenyina, Feltámadás. Az utóbbi jött ki most a 21. Század Kiadónál, két csodás külsejű kötetben. Ez a legkevésbé hosszú, „csak” 454 oldal összesen.

Önmagával meghasonló férfi (orosz arisztokrata) lélekválsága, drámai fordulatokkal, felemás happy endinggel. Ugyanakkor ebben a regényben mutatkozik meg a leglátványosabban Tolsztoj gróf igazi célja, ugyanis ő nem szépirodalmi műveket akart alkotni, hanem a világot s azon belül a hatalmas Oroszországot szerette volna jobbítani, bármi áron, olykor a nép, főként a nincstelen jobbágyok akarata ellenére is. Eszméi voltaképpen a kollektív – másképp mondva: valamennyire demokratikus – társadalmi szerkezet népszerűsítését s lehetőség szerinti kialakítását szorgalmazzák.

Korabeli olvasói leborultak írói nagysága előtt, vízióját azonban a többség nevetségesnek találta.

A Feltámadás Nyehljudov hercege (aki a szerző úrfikori mására emlékeztet) bírósági esküdtként vesz részt egy tárgyaláson. A vádlottak padján ülő, lopással és mérgezéssel gyanúsított prostituáltban fölismeri a fiatal árva lányt, akit korábban ő rontott meg. A drámai találkozás hatására úgy dönt, jóváteszi a bűnét, csatlakozik a szibériai kényszermunkára ítéltek csoportjához. Vezeklésül fölajánlja a lánynak, hogy feleségül veszi. Katyusa azonban nem kér belőle, inkább egy nemes, haladó szellemű férfit választ társául.

A realista emberábrázolás magasiskolája. Hatására a millennium időszakának Oroszországába hoppanáltam, együtt szenvedtem, örültem, elkárhoztam, boldogultam a regény alakjaival. Csak örvendezni tudok, amiért Tolsztoj zsenije ezekben a pontos és érzékeny fordításokban szervesülhet a magyar kultúrába.

Maradok őszinte,
Vámos Miklós

A fordító kommentárja:

Érdekes, Lukácsnak erre a szentenciájára nem emlékeztem, és azt sem tudom, olvasott-e Lukácsot Paul Johnson angol történész és közíró, de ő még rátett egy lapáttal: rosszmájúan God’s Elder Brothernek, Isten bátyjának titulálta a nagy oroszt.

A feneség az, hogy Tolsztoj nemcsak vindikálja magának ezt a címet, hanem mindjárt ki is érdemli.

Legalábbis a rajongóitól: elég tíz-húsz oldalt elolvasnunk bármelyik regényéből, és máris hátradőlünk, pisszenés nélkül hallgatjuk, hogy megmondja nekünk a tutit. Nehéz meghatározni, mivel éri el ezt, talán a morális tartásával, az emberségével, azzal, hogy iróniája, szarkazmusa, haragja játszi könnyedséggel vált költői ellágyulásba vagy éppen színpadi erővel láttató ábrázolásba – egyszóval totális író ő, prózát, lírát, eposzt alkot, vegyít össze. Tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető, például Shakespeare-hez, akit nem szeretett, vagy Homéroszhoz. Érdekes módon nagyon tisztelte Dickenst, pedig az ő érzelmességéből nincs sok benne.

Igaza van Vámos Miklósnak: együtt szenvedünk, örülünk, kárhozunk el és nyerünk megváltást regénye alakjaival. Olvassunk Tolsztojt, javunkra válik!

Gy. Horváth László