Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk? (Fotó/Forrás: Líra Zrt.)
Valamikor a hetvenes évek legelején úgy szocializáltak minket az idősebb prózaírók, hogy a pályát novelláskötettel célszerű kezdeni. Mert az előkészíti a terepet az utána következő „nagy dobásnak”, az első regénynek. És, ugye, melyikünk készült volna arra, hogy akkor másodiknak dobjunk egy kicsit? De akárhogyan is, a mostani időkre e gyakorlat már nem mondható általánosnak, a kiadók is inkább a regényekre buknak, ama téves hiedelemmel, hogy az olvasók nem szeretik a novellásköteteket.
Két Kovács nevűnek jelent meg prózakönyve tavaly. Úgy érzem, Kovács Bálintét szeretni fogják (Lehetne, hogy csak aludjunk?, 2021, Kalligram). A pindurkát hosszú cím kifejezi, hogy mit kapunk. Kesernyés látásmódot, öniróniát, szívbemarkolást, fordulatos történeteket, szám szerint huszonkettőt. A szerző a fotója alapján dacos törvényenkívülinek látszik, pedig Junior Prima díjas újságíró, régebben internetes napilapoknál, mint az Origo és az Index, ezeknél a hozzá hasonló oknyomozóknak s szabadgondolkodóknak idővel nem maradt terük. Recenzeált sokat színházi előadásokat, s valamennyit szépirodalmi műveket. Publikált a Magyar Narancsban is, jelenleg a hvg.hu-n jelennek meg a sajtóba szánt munkái.
Huszonkét klasszikus novella került a könyvébe, azzal a meglepetéssel, hogy ahány, annyiféle.
Pályakezdők rendszerint csak egyetlen hangszeren képesek játszani, ami nem föltétlenül baj, de tud unalmas lenni. Sorolhatnám a novellák változatos fajtaságát, ám attól tartok, csak elrontanám az olvasói felfedezés izgalmát, esetenként sejtetném a poénok némelyikét. Annyit azért nem szeretnék magamban tartani, hogy ha J. D. Salinger (1919-2010), a Zabhegyező – vagy újabb fordítás szerint Rozsban a fogó – írója 1987-ben újraszületett volna Budapesten, talán ilyesféle szövegekkel keltene figyelmet, és nyerne Pulitzer-díjat (ja nem, azt csak amerikai szerzők kaphatják). Jó volna, ha Kovács Bálint vigyázna, nehogy az újságírás hígítsa a szépírói bekezdéseit. Megesett ez még a Nyugat nagy generációjával is néhanap.
Maradok őszinte:
Vámos Miklós
A szerző kommentárja
Ha az ember különféle szorongásokról ír, az általában azt jelenti, hogy maga is hajlamos a szorongásra. Persze ez a mondat máris hazugság, mert az „ember” valójában csak rám vonatkozik. Mindenesetre a pályakezdő író (na jó: én) persze, hogy szorong, vajon a kezdeti „kis dobás” után összejön-e majd a nagy, a regény, és mi van, ha nem? (Mi lenne: akkor vége mindennek és hiábavaló volt az egész.) Mégis: elvárások ide, regények oda, most, hogy megjelent egy igazi kiadónál egy igazi szépirodalmi mű, amin az én nevem szerepel a cím fölött, olyannyira életem legfontosabb kincsének érzem ezt a kötetet, hogy nem cserélném el semmilyen nagyregényre, és ami talán ennél is nagyobb szó, a másik Kovács nevű szerző és hazafias táncdalénekes az enyémnél persze sokkal sikeresebb kötetére sem.
És akkor még az szóba sem került, hogy egyszer csak jön egy igazinál is igazibb író, és Salingerhez hasonlítja meg Pulitzer-díjakkal egy mondatban emlegeti a nevezett novelláskötetet (mármint az enyémet, nem a másik Kovácsét). Ha az ember szeret szorongani, persze egy ilyen felfoghatatlan dicséretet sem tud elhinni. De azért az könnyen lehet, hogy gombóccal a torkában tart egy nap szünetet kedvenc tevékenységében. Máma már nem szorong tovább.
Őszinte köszönettel,
Kovács Bálint
Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?
Kalligram Könyvkiadó
Megjelenés: 2021. október 25.
A regény megvásárolható a Líra.hu webáruházában ide kattintva. >>>
Fejléckép: Vámos Miklós (fotó: Erdélyi Gábor)
hírlevél
