Vámos Miklós: Márquez és a bölcs krokodil

Választék

Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Melyikünk ne vágyott volna rá, hogy kedvenc nagy írója közelségében tölthessen egy napot. Na jó, egy órát. Elég, ha üldögélhetünk, legjobb volna a dolgozószobájában, nézhessük, figyelhessük. Erre értelemszerűen nincsen mód. Kivéve azon szerencsés embertársainkat, akik a szerzők közeli rokonai: feleség, szerető, gyerek, barát. Mostanában emezek közül többen könyvet írtak a híres hozzátartozóról. Magyarországon például Konrád György fia számolt be apja viselt dolgairól faction (fiction és non fiction határvonalán) műfajú regényben. Márai özvegyének tartalmas naplója is megjelent. Íme Gabriel García Márquez fiának könyve, a Búcsú Gabótól és Mercedestől. Fordította Totth Benedek, híven és hajlékonyan (2022, Magvető).

Az alcím szerint egy fiú memoárja. Testvérének, a másik fiúnak ajánlva, mivel a közös élményt vetette papírra.

Rodrigo García sikeres filmrendező. Ez a vallomása rutinos íróra vall. Meglepően őszinte, szabadszájú és bátor.

GGM nyomtatott emlékműve, amely mégsem piedesztálon ábrázolja a világhírű írót és az imádott atyát. Pontos megfigyelések sorakoznak egymás után, nem nélkülözve a meghatottság mellett a humort sem. A nagy ember náthát kapott. Mindentudó felesége, Mercedes („a bölcs krokodil”) azonban érzi, nem egyszerű megfázásról van szó, értesíti a fiukat.

Két rövid idézet.

Ápolónők és házvezetőnők foglalkoznak a végstádiumú beteggel. Hirtelen hangosan nevetnek. Rodrigo erre beszalad: mi történik? Elmeséik, hogy GGM megnézte őket, férfiszemmel, és nyugodt hangon azt mondta: „Nem tudlak mindannyiótokat megdugni.”
„Apám sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amit nem tud megírni.”

A feladat az atya helyett a fiúra maradt. Elvégezte. Igazán szépen. A kötet hátszövege szerint angolul írta meg. Miért nem az anyanyelvükön, spanyolul? Ezt az egyet nem értem. Sebaj, nem kell mindent értenünk.

Maradok őszinte,
Vámos Miklós

Gabriel García Márquez Párizsban 1982-ben (Fotó/Forrás: Ulf Andersen / Getty Images Hungary)

A kötet szerkesztőjének kommentárja:

Rodrigo García a szavak helyett a képeket választotta, filmrendező lett, és filmjeiben a mágikus tájak helyett inkább a realizmus talaján kalandozik. Ám a szüleiről szóló memoárjában nem távolodott olyan messzire a képektől: könyve úgy működik, mint sok-sok egymás mellé pakolt fotó, képeslapok két nagyon izgalmas ember életéből. Mert nem feledkezhetünk el arról, hogy a könyvnek két címszereplője van. Valaki, akit mindenki ismer, és valaki, aki úgy tudott autonóm maradni, hogy évtizedekig rendíthetetlenül ott állt világhírű férje mellett. Mercedes Barcha már nem tudja elmeséli a saját történetét, talán nem is akarná, pedig megérdemelné, hogy az ő életét is megismerje a világ.

A nőét, aki egyszerre öt telefont tartott, könnyen ítélkezett, könnyen megbocsájtott, és még akkor sem mondott le a dohányzásról, amikor már oxigénmaszkra volt szüksége.

És hogy miért angolul született meg ez a könyv? García évtizedekkel korábban Hollywood felé vette az irányt, a Los Angeles Timesnak pedig meglehetősen prózai magyarázatot adott: azért, hogy ne gondolhassa meg magát, ne kérdőjelezhesse meg a vállalkozását. És talán azért is, találgat az egyszeri szerkesztő, hogy ne ragadják el annyira az érzelmei. Megvált az apa- és anyanyelvétől, hogy helyet adjon a Vámos Miklós által emlegetett őszinteségnek, szabadszájúságnak és bátorságnak.

Rostás Eni