Jonathan Franzen: Keresztutak (Fotó/Forrás: Líra Zrt.)
Ma már talán sokan egyetértenek azzal, hogy a rock kifejezetten az USA fekete bőrű lakóinak zenéjéből sarjadt ki. Talán elég, ha Chuck Berryt említem, s az ő Johnny Be Good-ját. Ha még egy nevet akarnék, az Jimi Hendrixé volna. Az a fehér rocker pedig, akinek a hangszere kifejezetten a fekete blues világát szólaltatja meg, Eric Clapton. Ő volt a legendás Cream frontembere, például Woodstockban. Legismertebb számuk a Crossroads. Innen veszi a címét Jonathan Franzen új regénye. (Keresztutak, 21. Század Kiadó, 2021, fordította: Pék Zoltán.)
Az amerikai irodalom legerősebb műfaja hagyományosan a regény, és az USA irodalomkritikusai minden szélcsöndesebb időszakban azon sopánkodnak, mikor jelenik meg újra egy nagy amerikai regény. Jonathan Franzen fölbukkanása óta azonban rendre tőle várják, teljes joggal. Nem csak azért, mert művei elég vastagok, hanem
mert képes rá, hogy a kontinens méretű ország egészét megjelenítse egy-egy alkotásában.
Az én kedvencem a Javítások. Volt. Most már a Keresztutak. Az a hír járja, hogy e családregény egy trilógia első része. Lehet. Ám így is járt, kerek egész. „A chicagói Hildebrandt csalás kereszt- vagy inkább válaszúthoz érkezett”, így kezdődik a hátszöveg. Nézetem szerint minden család szinte szünet nélkül válaszutaknál halad előre, állandóan döntésekre kényszerülve, hogy voltaképp merre is folytassák azt a mágikus és rejtelmes utazást, amelyet közönségesen életnek nevezünk.
Franzen egyre közelebb kerül az orosz irodalom zseniális íróihoz, hangulatban, ízben, szerkezetben, emberábrázolásban, ezúttal Tolsztoj grófnak tartozhat köszönettel. A Keresztutakat fenntartás nélkül ajánlom mindenkinek. Mindazok, akik jártak már az óceánon túl – felőlünk számítva –, extra ajándékot kapnak a szövegben, a szövegtől.
Maradok őszinte:
Vámos Miklós
Jonathan Franzen (Fotó/Forrás: David Levenson / Getty Images Hungary)
Bárdos András, a 21. Század Kiadó vezetőjének kommentárja:
Ha Vámos mondja…
…nyilván úgy is van. Pedig most nem kicsit mond. (Persze nem is „nagyotmond”, azért).
Azt mondja, Franzen egyre olyanabb, mint Tolsztoj.
Nem tudom, csak gondolom, ez lehet Franzen minden vágya, valami célkitűzésféle, ha van ilyen, ha lehet ilyen egyáltalán egy írónak. Valakire hasonlítani.
Persze nem úgy hasonlít, de van közös.
Ahogy az Anna Karenyinában Anna és férje közt először kerül szóba Vronszkij, ahogy Karenyin próbál nem féltékenynek látszani, hiszen a féltékenység – gondolja – megalázó, ahogy próbálja kicsit fölényesen, kicsit oda nem figyelősen, mégis erőteljesen figyelmeztetni Annát, hogy pusmognak róla, és ahogyan folyamatosan mást mond, mint amit szeretne, ahogy képtelen belül maradni az eltervezett karakteren, és ahogy Anna gyenge hazugságokkal próbál terelni, véget vetni a beszélgetésnek és eljutni a menedéket adó ágyig, ha nem is össze-, de megtörve az olvasó róla alkotott képét, na, abban az ember- és szituációábrázolásban, abban az írói tudásban biztosan szeretne osztozni Franzen – ha úgy vesszük: hasonlítani.
Mert abban valószínűleg minden író szeretne hasonlítani Tolsztojra.
Csak nem tud.
És igen, szerintem is úgy van, ahogy Vámos mester írja – Franzen kicsit tud. Vagy nagyon.
Kell még ide persze a főítész, az idő, lássuk meg, 150 év múlva is tud-e.
Illetve...
Bárdos András
Jonathan Franzen: Keresztutak
21. Század Kiadó
Megjelenés: 2021. október 15.
A regény megvásárolható a Líra.hu webáruházában ide kattintva. >>>
Fejléckép: Vámos Miklós (fotó: Erdélyi Gábor)
hírlevél
