Vámos Miklós: Romok és hullák között

Sári Edina: Halálúton Horvátországba (Fotó/Forrás: Líra Zrt.)

Úgy látszik, mostanában az írók közül a hölgyek művei keltik föl a figyelmemet. Ezen nem csodálkozom. Azon már inkább, hogy újabban Edinák. Legutóbb Tallér Edina kötetéről szóltam keresetlen szavakat. Most Sári Edináé a rivaldafény, az a kis diszkrét, amennyi ebben a rovatban kapható. Egészen friss megjelenés a mondott lány vagy asszony Halálúton Horvátországba című regénye (Kalligram).

Tulajdonképp előzmények nélküli a magyar irodalomban ez az egyes szám első személyben előadott, velőig megrázó történet.

Ráadásul romok és hullák között hever a főhősnő – főhőslány –, amikor először megszólal, halálfélelmében, s így fohászkodik: Allah akbar! Akárha egy messzi földről Európába menekült írónő bekezdéseit és fejezeteit olvasnánk, magyarra fordítva. (A „fordító” stílusa talán icipicit fakóbb annál, mint amilyet én szeretek.)

A cselekményt nem ismertetem, de annyit azért elárulok, hogy a halálút nem Horvátországban található, hanem nagyon messze onnan, nem is Európában, illetve csak a legvégén jutunk oda. Az a határozott élményem volt, hogy az észak-amerikai rendfenntartó csapatok kivonulása utáni afgán eseményekre épül a könyv, csakhogy – ha jól számolom az időzítést – a kézirat még annak előtte íródott, s a nyomdából is hamarabb kerültek ki a példányok, mint amikor az első rémületes híradófelvételeket láthattuk arról, hogy mi történik Kabulban. Továbbá: Sári Edina honnan tudja mindezt ennyire pontosan, miként ábrázolhatja ilyen élethűen? Csak gratulálni tudok.

A fülszövegből kevés derül ki. A szerzőnek ez a negyedik regénye. 1966-ban született. Különféle fölsőfokú iskolákat végzett, úgy tetszik, mindet idehaza. Honnét a helyi jártassága, az történetmesélői jártassága, egyáltalán, a sűrű élettapasztalata, mely inkább sokat tapasztalt, világot járt idős férfira vall, mintsem… ám ezt a mondatot kivételesen nem fejezem be. Hátha megtudjuk tőle a választ.

Maradok őszinte:
Vámos Miklós

Sári Edina, a regény szerzőjének válasza:

Igaza van Vámos Miklósnak, jól számolt.

Amikor 2019 őszén egyre többször hallottam a hírekben Törökország szíriai kurdok elleni intervenciójáról és arról, hogy a nemzetközi közösség nem állítja meg a népirtást, sőt az oroszok is vérszemet kaptak, és támadják a sebzett Szíriát, valahogy vége lett a saját nyugalmam érdekében addig fenntartott struccpolitikámnak és – természetesen pizsamában, otthon, egyedül – fellázadtam.

Mit tehettem íróként? Elkezdtem írni.

Egy olyan regényt, ami ezt a szégyenletes történelmi eseményt elmeséli a mostani félrenézőknek, és megörökíti az utókornak.

Röviddel a menekültnapló megjelenése után, amikor bombaként robbant a hír az afgán népirtásról, úgy éreztem, ha Dzsamila nevét becserélném Armaganra, a törököket átírnám tálibokra, a kurdokat afgánokra, és más utat adnék a főhősnő lába alá, hogy elérje a vágyott béke szigetét, akkor a 2021-es népirtásról szólna a regényem, nem pedig a 2019 őszén kitörtről, amikor – hasonlóan a mostanihoz – gőgös kívülállással kibiceltük végig egy nép tragédiáját. Olyat, amihez mostanában már sokszor asszisztáltunk – passzívan, persze, úriasan. Például a délszláv háború idején vagy az ukrán válság és a krími félsziget annektálása kapcsán, hogy ne a messzi és ismeretlen Közel-Keleten vagy Afrikában keresgéljünk aktuális vérfürdőt.

A számítógép elé szegezett a tehetetlen düh, ami lassanként feloldódott egy különös, roppant erős akarásban. Abban, hogy mindenáron megmentem Dzsamilát. Így történhetett, hogy az intuíció és az empátia társul szegődött mellém, és bár nem vagyok idős, pláne nem férfi, csak egy, a világra és az emberi természetre rácsodálkozó nő, mégis sikerült azok szavát tolmácsolnom, akik momentán hallhatatlanok. Talán így halhatatlanok lesznek, és mementóként eljut hozzánk jajkiáltásuk.

Barátsággal köszönöm a szívmelengető ajánlót Vámos Miklósnak,
Sári Edina