Vámos Miklós: Szívbe markoló az írói padlások posztumusz lesöprése

Választék

Gabriel García Márquez: Találkozunk augusztusban (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Szívbe markoló az írói padlások posztumusz lesöprése. Akkor is izgalmas, ha a közzétett opus nem tökéletes. Gabriel García Márquez kisregénye majdnem az (Találkozunk augusztusban, Magvető, 2024). Remek szöveg, csak nincsen készen. Az alapötlet: egy nő minden augusztusban elhajózik szerető családjától a távoli szigetre, ahol az édesanyja nyugszik, hogy virágot tegyen a sírjára. E kiruccanásokon pedig alkalmi szeretőkkel bonyolít egyéjszakás kalandokat. Az óriási végpoént nem árulom el, csak jelzem, hogy a hat vizit kevés, az utolsó előtt énnekem hiányzik még néhány – szerintem három. Meggyőződésem, hogy ezek elkészültek volna, ha a betegségek és az emlékezete elhomályosodása valamivel több időt hagy irodalmi munkálkodásra a Nobel-díjas szerzőnek, aki Latin-Amerikában híresebb név, mint az európai kultúrában Goethe vagy Shakespeare.

A szerző két fia jól döntött, hogy GGM – Gabo, ahogyan a barátai hívták világszerte – akarata ellenére közreadták az utolsó kisregényt.

Nem kertelek, elfogult vagyok García Márquez művészetével kapcsolatban.

Az író fényképe ott lóg a konyhánkban, méghozzá a családi falon, mert szellemi rokonnak érzem.

Ezért kell bevallanom, hogy fő műveinek fordítását túl kiglancoltnak érzem. Székács Vera stílusérzéke dicsérendő, de GGM egy kissé rendetlen, nyelvtanilag henyébb, szlenges, úgynevezett tengerparti spanyolul írt. Erről meggyőződhettem, én azért kezdtem spanyolul tanulni, hogy elolvashassam a Száz év magányt eredetiben. Az igeidők laza használata és a szleng nehezen adható vissza a mi nyelvünkön, vagy talán sehogyan sem. Mégis, valamiféle nagyvonalúbb irány jót tesz GGM munkáinak. A Találkozunk augusztusban Scholz László kitűnő magyarítása, ő mintha az én elveimet osztaná. Kézszorítás neki.

Aki GGM-et szereti, az utolsó dobását se hagyja ki.

Maradok őszinte,
Vámos Miklós

Kutasy Mercédesz (Fotó/Forrás: ELTE)

A kötet kontrollfordítójának kommentárja:

Valójában az itt a kérdés, mondhatom-e a nagymama süteményére, hogy ez bizony kicsit odakozmált, ha nagymamának esze ágában sem volt áthozni azt a sütit. A nagybácsi persze nem mulasztja el odaszúrni, hogy a nagyi direkt nekünk sütötte; lehetünk-e akkor olyan szívtelenek, hogy keserűnek mondjuk?

García Márquezt sokan szeretjük elfogultan szerte a világon, és mert így van, szinte nem is fontos, hogy az éppen megjelenő új mű vagy újrakiadás milyen; elegendő, hogy ő írta. Ha pedig az életmű záródarabjáról van szó, hangsúlyosan is így van. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül az idős író betegsége mellett, aminek eredményeképp a most a kezünkben tartott kötet temérdek változatból született a szerkesztő, Cristóbal Pera asztalán. Úgy érzem, őszintébb gesztus lett volna, ha García Márquez fiai nemcsak ezt a kikozmetikázott változatot mutatják az olvasóknak, hanem látni engedték volna az írófejedelem emberi oldalát is, a javításokat, a sok-sok újraírást, tétovázást. Az olvasó rövid kereséssel néhány ilyen kéziratlapot megtalálhat az interneten. Azt hiszem, ezekkel válik teljessé az utolsó regény.

Kutasy Mercédesz