Egy témával kapcsolatban igazán kevesen tudjuk megőrizni a tisztánlátásunkat, és ez a saját személyünk. Ezért veszélyes műfaj az önéletrajz. Okosabb, ha mások rögzítik, milyenek voltunk, vagyunk, leszünk. Tovább bonyolítja az időpont, amikor hozzáfogunk. Túl fiatalon még alig van miről írnunk, igaz, arra még tisztán emlékezhetünk, ha az a célunk, túl öregen pedig már az se biztos, amit kérdezünk. Mindezek fényében sajátságos világdivat, hogy ismert, illetve fontos emberek mégis önmagukat örökítik meg, méghozzá vastag kötetekben. Ezek jelentős része inkább kórtörténet, mint kortörténet. A kiemelkedő kevésre szívesen hívom föl a figyelmet.
Íme a Hetven év – Egotörténelem, 1951–2021, írta Romsics Ignác. Kiadta a Helikon. Szerzőnk ugye történész, nem is akármilyen.
Az az ördöngös ötlete támadt, hogy az életét – kortársaiéval együtt – saját tudománya szabályaival, megoldásaival és trükkjeivel veszi górcső alá.
A végeredmény egy fanyar, itt-ott meghökkentő, tanulságos és szórakoztató olvasmány lett. Romsics e szellemes nézőponttal elkerülte az önmemoárokban majdnem mindig ott ólálkodó nyílt vagy burkolt öntömjénezést, és ugyanúgy csodálkozik rá megtett útjára, ahogyan az olvasó. Különösen érzékletes, ahogyan szülőfaluját és vidékét (Kalocsa környéke) fejti le, adatokkal és olykor képekkel is szemléltetve, hogyan éltek akkor, ott, voltaképpen az egész falusi Magyarországon az emberek. Milyen volt aztán város(ok)ba kerülni, s azután külföldre, a bűnös Nyugat tudományos fellegváraiba.
Engem nagyon meglepett, hogy a történészek intézetében is milyen szigorú az alá- és fölérendeltség. Romsics ügyesen lavírozott a szirtek, a Szküllák és Kharübdiszek között a viharos tengerszorosokban, még a figyelő szemét reá vető államvédelmi hatóságot is sikeresen kicselezte. Életének ez a vonulata a sajátomból ismerős, örülök, hogy megírta. Bizonyos mértékig helyettem is.
Mint kiderül, ez csak az első kötet. Úgy hallom, a második a Könyvhétre jön. Várom.
Maradok őszinte:
Vámos Miklós
A szerző kommentárja:
Megörvendeztetett, hogy Vámos Miklós olvasásra érdemesnek találta „egotörténetem” első részét. Ez, mint ő is utalt rá, arról szól, hogy hogyan lettem történész. Milyen lépcsőfokok vezettek az értelmiségi és azon belül az akadémiai világ felé abból a kis, Kalocsa melletti faluból, ahol 1951-ben születtem. A kötet befejező dátuma 1986. január 1., amikor az MTA Történettudományi Intézetéből, ahol 1977-től dolgoztam, „átigazoltam” az akkor alakult Magyarságkutató Csoportba.
Az idei Könyvhétre megjelenő második rész vezérfonala annak bemutatása, milyen történész lettem.
Ebben is igyekeztem kívülről szemlélni magam, s kritikusaim és méltatóim optikáján át egyaránt láttatni kutatói, oktatói és tudományszervezői tevékenységemet. Így aztán ki-ki eldöntheti, hogy „fő cenzor”, „sztártörténész”, „médiatudós”, a „legjobb tanár”, esetleg „magyargyűlölő volt marxista”, illetve „antiszemita” és/vagy „hazaáruló” voltam és vagyok-e. Vagy talán – vigyázat, ez a szerző önképe! – egy olyan öntörvényű értelmiségi, aki egyik politikai családhoz sem kötődik szorosan, s ezért saját előítéleteitől és törzsi meggyőződéseitől vezérelve ki-ki azt lát bele a munkáiba és megszólalásaiba, amit akar.
Romsics Ignác
Romsics Ignác: Hetven év – Egotörténelem, 1951–2021
Helikon Kiadó
Megjelenés: 2022. május 31.
A kötet megvásárolható a Líra.hu webáruházában ide kattintva. »»»
A fejlécképben szereplő fotó Emmer László munkája.