Évszázadokkal ezelőtt az, hogy valaki hangokat hallott a fejében, annak a jele volt, hogy Istennel kommunikál. Vagy épp az Ördöggel - így kezdődik a The Conversation cikke, amely Virginia Woolfról és az írónő belső hangjairól jelent meg nemrég. A szerző szerint már maga a belső hang is egy alapvetően irodalmi jelenség: ezt halljuk olvasás, de írás közben is. Épp ezért az írók elég gyakran élik át ezt a verbális hallucinációt.
Ennek a jelenségnek szentelt kiállítást az angliai Durham University, a világon először. A Hearing Voices : suffering, inspiration and the everyday (2016. nov. 5- 2017. febr. 26) című tárlat azt járta körbe, hogy a fejünkben hallható hangok, amelyeknek a valóságban nincsen forrásuk, milyen hatással vannak mindennapi életünkre, pszichikai állapotunkra, kreativitásunkra és látomásainkra. Ilyen lehet egy elhunyt családtag elképzelt hangja, amely megvigasztalja a gyászolót; egy hegymászó saját lélekjelenlétéért felelős önbiztatása; egy gyerek beszélgetése képzeletbeli barátjával; vagy amikor a sportolóknak közvetlenül verseny előtt vagy verseny közben edzőjük tanácsa cseng a fülükben.
Virginia Woolf (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Woolf - főleg az angolszász területeken - mára igazi ikonná vált: ő a női arisztokratikus szépség, az elátkozott tehetség, a bohémság és az öngyilkosság egyik szimbólumává. Regényei mellett ehhez olyan dolgok is hozzájárultak, mint a Vogue róla szóló cikke és a világhírű dadaista/szürrealista fotós, Man Ray képei; a mindig presztízs-jellegű Time-címlap, vagy épp Edward Albee darabja és a belőle született, 5 Oscar-díjat nyert Elizabeth Taylor-Richard Burton film, amit magyarul Nem félünk a farkastól-ként ismerünk, eredeti címe viszont Who's Afraid of Virginia Woolf?, azaz Ki fél Virginia Woolf-tól?
Szóval ki is fél Virginia Woolf-tól?
Edward Albee 1961-62-es drámájának címe egy ismert dalocskára utal, ami a Walt Disney-féle Három kismalac-mesében hangzott el: „Who's afraid of the big bad wolf?” - Ki fél a nagy, gonosz farkastól? A mondóka elég népszerű az angol nyelvterületeken, és a színdarabban is ezt idézik a szereplők, kissé megváltoztatva: az írónő vezetékneve ugyanis angolul farkast jelent. Elbert János magyar fordításában viszont például így hangzik a dalocska: "Nem félünk a farkastól, Goethe János Farkastól”.
Maga Albee így nyilatkozott a címadásról: „Leugrottam egy sörre egy éjjel, és láttam, hogy a mosdóban valaki szappannal ezt írta a tükörre: Who's afraid of Virgina Woolf?. A darab írása közben újra és újra beugrott ez a sor. És persze Virginia Woolf itt a nagy, gonosz farkast jelenti...
ki fél a hamis illúziók nélküli élettől? Olyannak tűnt, mint az értelmiségiekre jellemző egyetemi vicc.
Woolf 13 éves kora (édesanyja halála) és 33 éves kora (első megjelent könyve) között több idegösszeomláson átesett - kísértették gyerekkori traumái, szexuális frigiditása és a korban elítélt leszbikus vonzalmak is kínozták. Mentális zavarainak egyik legismertebb epizódja szerint
Mindezek ellenére Woolf meg tudta őrizni a külvilág felé mutatott imidzsét. Elfogadta az örökletes zseni szerepét, hogy ő az ingerlékenynek, de briliánsnak tartott angol író és történész Leslie Stephen lánya. Ideggyengesége miatt, és hogy visszavonulhasson időt szentelni kreatív energiáinak, alávetette magát a hírhedt pihenőkúrának. Dr. Silas Weir Mitchell módszerének az volt a lényege, hogy a beteget teljesen izolálták, ágyhoz kötötték, diétával, elektroterápiával és masszázzsal kezelték. Dr. Diéta és Dr. Csönd - így ismerték a kezelést akkoriban.
Woolf végül megtanulta kezelni belső hangjait, és nem is volt több idegösszeomlása, egészen haláláig - mint ismert (például Az Órák című filmből) kövekkel megpakolva zsebét a sussexi birtokuk közelében lévő Ouse folyóba ölte magát 1940. márciusában. Populisták, feministák, irodalomkritikusok és melegjogi aktivisták is a sajátjuknak vallják alakját, de élete azok számára is érdekes, akik a belső hangok jelenségét kutatják. Kutatások kimutatták, hogy a gyerekkori bántalmazások és erőszak felnőttkorban gyakran vezet ahhoz, hogy az ember hangokat hall.
Bár őrültnek tűnhetett, mikor görögül éneklő madarakról és halott édesanyja szónoklatáról számolt be, de pontosan tudta hogy ezek a gyerekkorában elszenvedett tragédiákkal állnak kapcsolatban - a halálesetekkel, a szexuális zaklatással, az elnyomó apjával és a családi elhanyagoltsággal. Mindezek az élmények viszont kifejlesztettek benne egy "sokk-befogadó" képességet - ennek köszönhetően volt képes íróvá válni és megörökíteni élete drámáit írásaiban, és ez védte meg a további idegösszeomlásoktól is.
On Being Ill című írása a pszichózis előjeleit viseli magán, A világítótorony című, önéletrajzi ihletésű regényében pedig a főhősnő az írónőhöz hasonlóan visszavonul saját kis világába barátja halála után. A munkásságát tanulmányozók szerint Woolf az írást egyfajta trauma-terápiaként használta. A belső hangjai arra ösztönözték, hogy íróként egy újfajta hangot találjon ki. A Mrs. Dalloway-ban például az ókori görög kórusok hangnemét ültette át saját környezetébe.
A cikk szerint Woolf feministaként tudta, hogy a liberális, személyekről alkotott felfogásunk magába kell foglalja az emberi faj valamennyi tagját. De ha elmenekülünk a sokféleség eszménye elől, és egyeseket egyszerűen őrültnek bélyegzünk, azzal pont a különbözőséget nem tiszteljük, ami annyira jellemző a világra.
hírlevél
