Werner Herzog a szélsőségek embere: fikciós és dokumentumfilmjeiben rendszeresen foglalkozik megszállottakkal és kívülállókkal. És ne is szépítsük, a legendás német rendezőt szintén meglegyintette olykor a kreatív őrület szele: munkássága során vontatott már keresztül hajót egy Amazonas-környéki hegygerincen, fenyegette meg pisztollyal Klaus Kinskit, hogy lelövi, ha ott meri hagyni a forgatást, került már veszélyesen közel egy kitörni készülő vulkánhoz, valamint lőtték már meg őt magát is élő adásban – ez utóbbit pedig olyan természetességgel vette tudomásul, mintha csak egy szúnyog csípte volna meg.

Munkásságát ismerve tehát semmi meglepő nincs abban, hogy nekivágott a háromhetes útnak. A művész szerencsére naplót is vezetett, amelyben gondolatait és megfigyeléseit rögzítette, eredetileg nem azzal a szándékkal, hogy később publikálja őket. Ennélfogva a 21. Század Kiadó gondozásában és Szijj Ferenc fordításában most magyarul is megjelent, Jégben gyalogolni című kötetet olvasni nem is elsősorban irodalmi élmény – sokkal inkább intim betekintés egy különösen izgalmas személyiség mániákus epizódjába. Egy olyan felzaklatott lelki állapotba, amely során

Felkavaró élmény valakinek az elméjében ilyen mélyen megmártózni, másrészről kiváltságos dolog is ennyire közel kerülni egy kiváló művészhez. Mert a könyvet olvasva nagyon szépen nyomon követhetjük, hogyan működik egy filmrendező agya: Herzog az esetek többségében csak rögzít, rögzít és rögzít, akár egy kamera. Mindent feljegyez, amit lát, jobban mondva mindazt, aminek a látványa megérinti, ezeknek a leírásából pedig időnként rémisztő víziók és groteszk álomképek bontakoznak ki – film születik itt, csak az elme vásznán. Herzog egy ponton már szíve szerint ki is igazítaná, rendezni kezdené a valóságot: „Nagyon hideg van, előttem esett a hó, a maradéka még ott van a lapos fű között. Egy ág keresztülnőtt egy fán, ez kiborított, ráadásul kutyaugatást hallottam egy halott faluból. Az út menti keresztek előtt olyan szívesen látnék valakit térdelni!”

Az út végéhez közeledve már nemcsak fizikailag, de lelkileg is egyre jobban megviseli a menetelés, többször is felmerül a feladás gondolata, amit azonban gyorsan elhesseget magától. Amikor utoljára elbizonytalanodik, végül a következő megállapításra jut:

Ez talán a rendező teljes életművét tekintve is kulcsfontosságú gondolat. Merthogy Herzog sétája egy következetesen végigvitt abszurdum, hadjárat a halál ellen, amely olykor kóbor kutya, máskor a feje felett köröző varjú képében kíséri Párizsig. Valahol a szíve mélyén tudnia kellett, hogy vállalkozása eleve reménytelen, és ez a félelem próbálta meg újra és újra maga alá temetni a háromhetes túra során – hiszen mégis kinek az életét menthetné pusztán azáltal, hogy jégben gyalogol?

Werner Herzog 1974-ben – mint pályája során oly sokszor – mégis szembe szállt az értelemmel. Nem fogadta el az elfogadhatatlant, és végül legyőzte a legyőzhetetlent. Bár az összefüggést mindenkinek magának kell levonnia, elhinnie vagy elfogadnia, de zárásként álljon itt egy utolsó tény, bizonyságául annak, hogy szükségünk van a hozzá hasonló emberekre: Herzog látogatását követően Lotte Eisner még kilenc évet élt.

Fejléckép: Werner Herzog (Fotó/Forrás: Gorup de Besanez / Wikipedia)