Szöllősi Mátyás a Váltóáram című, Margó-díjat érdemlő elbeszéléskötetével került be a szélesebb irodalmi köztudatba, második prózakötete, az álomittas, klausztrofób atmoszférájú Simon Péter című regényével pedig nemcsak a nagyobb formával ügyesen való bánását mutatta meg, hanem azt is, miként tud beszélni olyan súlyos kérdésekről, mint a bűntudat és a társadalmi létünk alapját jelentő emberi viszonyok.
Idén szeptemberben jelent meg új könyve, az Illegál, amely két elbeszélést tartalmaz: a Vendégjáték egy hosszabb, majd’ százötven oldalas szöveg, a címadó elbeszélés rövidebb, ennek a fele. A cérnakötésen túl alcím fűzi őket egymáshoz: két pénteki történet; a nap a munkahét végére és akár a krisztusi kereszthalál napjára egyaránt utalhat. Valamint a helyszín: Buda, főleg a XII. kerület.
A Vendégjáték elbeszélője fiatal, harmincas éveiben járó ügyvéd, elrendezetlen családi ügyekkel, rengeteg munkával, nagybeteg apával és mindenekelőtt egy szerelemmel, Anikóval, akit nem ér utol telefonon. Az első sorokban rögtön előreutalást találunk a még nem sejtett fináléra – üres üzenet és nem fogadott hívás a nőtől –, a cselekmény feszültsége az első hatvan oldalon mégis lassan épül fel, de végig nagyon viszi magával az olvasót – befelé. Az ügyvédnek csak a családnevét ismerjük – Illés –, talán nem véletlenül: apja akaratából választotta ezt az életpályát: „Sosem esett jól árnyékban élni.” Megbízzák egy üggyel: egy fiatal, cigány származású zongorista egy magánpartin hirtelen felindulásból megölte a házigazda fiát. Kettejük beszélgetéséből pedig kirajzolódik az az éjjel – az előző éjjel –, illetve az a korrupt, „érdekemberekkel” és felszínességgel teli miliő, ahol az eset megtörtént.
A szövegben ábrázolt világ alig különbözik hétköznapjainktól, és igen jelenkori. Ismerős a munkába hajszolt, feltörekvő fiatal, akinek nincs ideje a hozzátartozóira, ismerős a jog és igazság általi cserbenhagyás, ismerősek a pénzeseket védő gyakorlatok az igazságszolgáltatásban és ismerős a rasszizmus is.
A Vendégjáték erénye ugyanakkor, hogy Szöllősi Mátyás politikai vetület nélkül kísérli meg felvázolni azt az erkölcsi romlást, amely az utóbbi éveket különösen jellemzi.
A hatalom képviselőit az elbeszélésbeli Magyarországon cinizmus jellemzi, és feltűnő, hogy ebben milyen természetességgel egyetért ügyvéd és vádlott, ahogy azon sincs mit csodálkozni, ha egy nő elleni bűncselekmény nem szerepel a rendőrség által megírt jegyzőkönyvben. A II. kerületben kannabiszt termelő öregúrban az eltűnő, átalakuló polgári középosztályt látjuk, a budai hegyek luxusvilláiban tivornyázó elit pedig azok az újgazdag vállalkozók, akik a kultúrát hírből ismerve kerültek a hatalmi hierarchia tetejére. Szöllősi prózája mégsem moralizál – elbeszélője például apja révén az elithez is kötődik, de az átlagember problémáival küzd –, az írásmű feszességét pedig az élethűen megírt párbeszédek és a ködszerű, reflektív szakaszok váltakozása biztosítja.
A szöveg fináléja nyomasztó és hiátusos. A végpont lehetne akár egy tárgyalótermi dráma kezdete is, de sokatmondó, hogy ez elmarad.
A rendszerszintű morális hanyatlás a mindennapokba, a személyes életbe is beszűrődik, és ott bántja a főhőst, ahol neki a legjobban fáj. A Vendégjáték izgalmas és pontos szöveg a
kétezer-tízes és -húszas évek fordulójáról, Budapestről.
A Vendégjátékból a katarzist hiányoltam, de nem véletlenül került mögé az Illegál a kötetben.
A hetven oldalas elbeszélés törésponton játszódik: elbeszélő főhőse az előző szöveg főhőséhez hasonló életkorú és karakterű, a felnőttkorba érő harmincas, akinek számot kell vetnie fiatalságával, megváltozott életével.
Maga vallja be, hogy a felnőttsége rabsága „fel-nem-nőttségéből” fakad: „Félek váltani, önállósodni. Nem egy zárt, biztonságosnak tűnő, kiszámítható, ám nagyon is felőrlő rendszerben működni.” (153) Az egykori lázadó graffitis megszürkült, ráadásul párjával meddők.
Ha párhuzamot keresünk a két sztori között, rögtön egy különbség az, ami szembeszökő. Anikó helyett itt magas hangrendű párja a női név, Enikő, és nem tűnt el: „Tudom, hogy Enikő vár rám” (150). Az Illegál jóval könnyebb elbeszélés a Vendégjátéknál, de ez semmiképpen nem jelent felszínességet.
Amikor a főhős megpillantja egy régi barátját, a találkozás két idősíkot vág a cselekményben: az egyik a már megismert jelen, a szürke felnőttkor. A másik sem kevésbé problematikus: a lázadó fiatalkor, amikor a baráti társaságot az illegalitás adrenalinszagú érzése tartotta össze, és egy-egy vagonfirkáért a fiúk hajlandók voltak épségüket kockáztatni. Nevezetesen egyetlen eset, amikor a főhős a halál közelébe sodródva szerzett egész életére meghatározó „élet-élményt”.
Ezek a részek a pályáját amúgy költőként kezdő Szöllősi legjobban zenélő bekezdéseit keltik életre,
a graffitis szubkultúra pedig hitelesen bomlik ki az olvasó előtt, még akkor is, ha a hangsúly nem ennek megfestésén van. Hanem azon a zsigerien ismerős helyzeten, hogy miként békülhet meg életének új fejezetével egy ember. Az Illegálban a múltra való visszaemlékezés életet teremt a jelenben, az elbeszélés utolsó oldalai pedig napsütéses ablakot vágnak a jövőre. Mindkét elbeszélést rendkívül jó stílus- és arányérzékkel, több műfaj (detektív-, lélektani és bűnügyi regény, coming-to-age) zsánerelemeivel operálva, feszes, sűrű atmoszférájú prózában írta meg Szöllősi Mátyás.
Helikon Kiadó, 2020