A 31 éves Olivier Messiaen 1940 májusában a francia hadsereg katonájaként fogságba esik és Hitler birodalmának szívébe, egy sziléziai fogolytáborba szállítják. Hátizsákjában zsebpartitúrák lapulnak s ahogy ő fogalmaz: „Ez az eklektikusan válogatott kis könyvtár – Bach Brandenburgi versenyeitől Berg Lírikus szvitjéig – volt a vigaszom azokban az időkben, amikor maguk a németek is ugyanúgy szenvedtek a hidegtől és az éhségtől, mint mi.”

Mint afféle rossz kritikus, kettős előítélettel mentem a múlt vasárnap esti koncertre: 1) rettenetes lesz a terem (a Hotel Royal bálterme), 2) csodálatos lesz az előadás (Hagen Quartett). Az elsőben szerencsére csalódnom kellett, a másodikban szerencsére nem.

Egy zenemű esetében fokozottan igaz a hermeneutika tétele, miszerint nem létezik önmagába zárt műalkotás: a mű maga nem más, mint különféle értelmezéseinek összege. A zeneszerző fejében megfogant gondolat értelmét a lejegyzés elhomályosítja, s az előadók interpretációinak sokaságából kell felfejtenünk a szerző által elképzelt jelentés különböző rétegeit. Debussy zenéje sokszínű – éppoly sokszínű, ahányan játsszák.

Utána kellene nézni egyszer, kinek támadt a ködös múltban az az eszement ötlete, hogy egy koncerten a művészeknek szánt köszönetét és elismerését tenyere hangos összecsapkodásával tolmácsolja. Ez az elképesztően ronda, közmegegyezéssel keltett zaj jól megfér mondjuk a Rákóczi-indulóval, de vannak hangversenyek, amelyek végén azt kívánom, bár ne áldoznánk fel a konvenció oltárán azt a különleges minőségű csöndet, ami csak különleges minőségű előadásokat követően marad – szinte tapinthatóan – a teremben.

Az idén hatvanéves Eötvös Pétert egy zenekari hangverseny és egy operaelőadás köszönti a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjában. A zenekari estre március 30-án került sor a Millenáris Teátrumban, ahol három Eötvös-mű mellett a holland Michel van der Aa darabjának ősbemutatóját hallotta a nagyszámú és lelkes közönség.

A big band és a nyomában fejlődő jazz-nagyzenekari forma örvendetesen növekvő népszerűsége egyértelműen a Budapest Jazz Orchestra működésével függ össze Magyarországon. Míg a hazai jazz repertoárja gyakorlatilag a legfontosabb tengerentúli big band-vezetőknek – Duke Ellingtonnak, Count Basie-nek, Glenn Millernek vagy Benny Goodmannek – a szerzeményei nyomán indult el és alakult ki, maga a big band hangzás, hangszerelés és műfaj utoljára talán a 40-50-es évek tájékán volt annyira aktív itthon, mint most.

Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én főzés közben majdnem mindig a Kossuthot hallgatom. E házirendet csak akkor szegem meg, ha a vasárnap délelőtt tíz óra talál a konyhában – ekkor kezdődik ugyanis az aktuális mise- vagy istentisztelet-közvetítés. Hogy a tízes hírek után automatikusan csavarom odébb a gombot, az nem valami megátalkodott antiklerikális magatartás következménye, csak valahogy illetlennek tűnik, hogy rántáskeverés közben legyek tanúja egy olyan eseménynek, amelynek során a liturgia résztvevői a természetfelettivel keresnek kapcsolatot.

1950. szeptember 16-án Dinu Lipatti koncertet adott a besançoni színházban, valószínűleg annak tudatában, hogy ezt követően soha többé nem játszik közönség előtt. Két és fél hónap múlva, december 2-án hét évig tartó súlyos betegségben, 33 éves korában elhunyt. Halála óta már több generáció felnőtt, akiknek lehetősége sem volt arra, hogy élőben hallhassák, néhány felvétel azonban tanúskodik arról, hogy nem jártak messze az igazságtól, akik a 20. század egyik legnagyobb zongoristájának tartották őt.