Weingartner, Furtwángler, Schuricht és Abbado után a Bécsi Filharmonikusok ötödik hangversenyciklusa; Schmidt-Isserstedt, Böhm, Bernstein és Abbado után az ötödik lemezfelvétele a kilenc Beethoven-szimfóniából Sir Simon Rattle produkciója.

Érdekes dolog, hogy is van ez az őstehetségekkel! Jan Garbarek például tizennégy éves korában teljesen önállóan kezdett el szaxofonozni – mint annyian, ő is John Coltrane hatására. Egy évvel később saját zenekarával már amatőr versenyt nyert, nyolc évre rá pedig norvég állami ösztöndíjasként Amerikában tanulmányozta a jazzt.

Nem véletlen, hogy Sperger nevét szinte kizárólag a nagybőgő szerelmesei ismerik. Az Erdődy Kamarazenekar most megjelent CD-je arra hivatott, hogy bebizonyítsa: a Magyarországhoz is számos szállal kötödő zeneszerző nem csupán a bőgőnek volt a mestere.

Amikor annak idején először hallottam a Philips készülő sorozatáról, az ötlet igencsak megdobogtatta a szívemet. Átfogó antológia a huszadik század legnagyobb zongoraművészeinek válogatott felvételeiből – mindez álomszépnek tűnt.

Ha létezne egy antológia „elfelejtett zongoristák” címmel, Solomon minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne benne. A század elején - közelebbről 1902-ben - született londoni pianista egészen rendkívüli és tragikus életpályát mondhat magáénak.

Egyik kedvenc jazz-zongoristám Jacky Terrasson. Először is: nagyon jól zongorázik. Finoman billent, jó a ritmus- és stílusérzéke. Másrészt bármilyen felállásban otthon van: A Paris című lemezén a szólista, Stefon Harrisszel közös albumán (Kindred) a „négykezes”, tehát a duózó művész mutatkozott be.

Brad Mehldau, a 32 éves amerikai zongorista nem hajlandó beadni a derekát. Hiába könyvelték el a triójáték egyik legnagyobb mai művészének (egyebek közt annak köszönhetően, hogy ő maga egy eddig ötlemezes sorozatot készített a Trió művészete címmel) hiába szeretnék azt gondolni róla, hogy csak a lírai játéka kiemelkedő, és hiába örült volna sok rajongója, ha megmarad az akusztikus hangszereknél, Mehldau hátat fordít a skatulyázóknak.

Nem teljesen helytálló a cím, hiszen az 1969-es All-Star Tribute To Duke Ellington, melyet a mester 70. születésnapjának alkalmából szervezett Leonard Garment klarinétos, Nixon elnök tanácsosa, és Willis Conover, az „Amerika hangja” műsorvezetője, több fehér muzsikus részvételével készült.