Régen volt ilyen tomboló siker és ilyen elementáris fújolás és füttyögés, mint Wagner Lohengrinjének felújításán az Erkel Színházban. A premierre eljött a Bayreuthi Ünnepi Játékokat kormányzó Wolfgang Wagner, az ifjú dauphine, azaz trónörökösnő, a pesti produkciót rendezőként jegyző Katherina Wagner atyja.

Rég nevettem annyit, mint április 28-án, szerdán este a Millenáris Teátrumban. Donizetti Ritája és Tom Johnson Négyhangú operája külön-külön is sok derűs percet szerzett volna, így egy estébe sűrítve azonban a két darab tartós rekeszizomláz előidézője lett.

„Sok rejtett szállal kapcsolódik egymáshoz a lemezen hallható két kompozíció” – írja Kocsis Zoltán a kísérőfüzetben a Nemzeti Filharmonikusok új felvételén szereplő két monumentális műről. Pedig Arnold Schoenberg (1874-1951) túlcsorduló érzelmektől terhelt szimfonikus költeménye (Pelleas und Melisande) és Edgard Varèse (1883-1965) szikáran modern „akusztikai kísérlete” (Amériques) nehezen hozható közös nevezőre. Ha a két szerző a nyugati zene történetének ugyanazon pontján áll is, tekintetük más irányba mutat: Schoenberg modernsége visszatekint, Varèse modernsége előre néz.

A Mérleg-vendéglőben vártuk össze a társaságot. Zemplényi Feri csak nem jött, pedig egyszerre indultunk el több autóval. Egy idő után valaki kiment megnézni, hova lett. Az autójában ült a vendéglő előtt, és Beethoven IV. szimfóniáját hallgatta. Nem tudta abbahagyni, mert nem lehetett. Vásáry Tamás vezényelt. Azóta a Mérlegből maradt az M, Feriből a „Z. F. emlékére” – és az új hír, hogy Vásáry lemondott a Rádiózenekar főzeneigazgatói posztjáról. Ám Beethoven-ciklusa újra kezdődik.

Európa hajó, 2004. április 20. – A koncert egy nagyobb, országos turné utolsó előtti állomása volt. Nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy hazánk legnépszerűbb szaxofonos-zeneszerzője rendkívül sokoldalú művész, aki a jazzből kiindulva végigjárta a popzene, a filmzene és a színházi kísérőzene útjait pályáján, így aztán bizonyosan nagyon szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezik a magyar művészéletben.

Beethoven op. 18-as „korai” vonósnégyeseit talán kissé alul szoktuk értékelni. Hol a későbbiek szemszögéből nézzük – nem kevesen érezzük úgy, hogy Beethoven talán a vonósnégyesekben alkotott később a legmerészebben, ott rúgta fel leginkább a hagyományt (s teremtett újat) –, hol az elődök (Mozart, Haydn) kései, tökéletes, kiérlelt művei felől.

Amikor április 22-én este átvettem a japán Orchestra Ensemble Kanazawa zeneakadémiai koncertjére szóló belépőt, a jegy mellé nagy kupac látványos reklámanyagot is kaptam: az 1988-ban Hiroyuki Iwaki által alapított, főleg klasszikus, romantikus és kortárs műveket játszó zenekar történetének leírását, a tagok névsorát (ideértve az ügyvezető igazgatót, a négy darab menedzsert, a saját könyvtárost és orvost is), felvételeik listáját, a zenekar most induló, 2004-es European Tour-jának programját, valamint Ishikawa tartomány és fővárosa, Kanazawa pazar minőségű prospektusát és térképét.

Ha engem egy amerikai producer próbál győzködni arról, hogy milyen jó a spanyol zene… nos, legalábbis nem veszem komolyan. Elismerem, Kuba közel van az USA-hoz, kicsit talán már része az ő kultúrájuknak is. Bár Kubában is spanyolul beszélnek, de az amerikai és az európai latin zenéket, stílusokat nem csak egy óceán választja el egymástól.