Képzeljünk el egy zenekart. Tagjai legyenek fiatalabbak 26 évesnél, legyenek korosztályuk legjobb hangszeresei. Képzeljük el, hogy nem csak a zenét, de egymást és karmesterüket (Claudio Abbadót) is rajongva szeretik. Képzeljük azt, hogy szeretetük lelkesedésre váltható, hogy lelkesedésük képes életre kelteni Mahler IX. szimfóniáját. Képzeljük az egészet Budapestre és nevezzük meg őket: Gustav Mahler Jugendorchester.

Arvo Pärt üldöz engem. Az elmúlt egy hét során többször találkoztam a műveivel, mint eddigi életem során összesen, így már meg sem lepődtem, amikor az ELTE Bartók Béla Énekkarának és Egyetemi Koncertzenekarának április 3-i koncertjén – amelyre Gyöngyösi Levente új művének kedvéért mentem el – Johann Sebastian Bach és az ifjú magyar komponista nevének előkelő társaságában az észt szerzőt is felfedeztem a műsorban.

Templomkülső: román stílusú béletes kapuzat, magas homlokzat. Madarak. Templombelső: csend, végtelen tér, keresztboltozat, a szerkezetet kiemelő szobrok, Krisztus, és Keresztelő János. Pislákoló gyertyák sora. Mellettük mikrofonok. A legmegfelelőbb hely arra, hogy az ember elmerüljön az áhítatban, elmerüljön Bachban. Így gondolhatta ezt Misztyiszlav Rosztropovics is, aki 1991-ben a franciaországi Sainte Madeleine Bazilikában vette fel Johann Sebastian Bach hat csellószvitjét.

A Hilliard Ensemble-t nem kell bemutatni: egyike a világ legkiemelkedőbb vokális együtteseinek. Tagjai különösen a régi- és a kortárs zene népszerűsítéséért tettek sokat. 1994-ben zeneszerző versenyt írtak ki, a nyertes alkotásokat felvették hangversenyműsoraikba, albumukon is szerepeltették. A régi zene nagy eseményeit is számon tartják: például Ockeghem halálának ötszázadik évfordulóját koncertsorozattal ünnepelték.

A 31 éves Olivier Messiaen 1940 májusában a francia hadsereg katonájaként fogságba esik és Hitler birodalmának szívébe, egy sziléziai fogolytáborba szállítják. Hátizsákjában zsebpartitúrák lapulnak s ahogy ő fogalmaz: „Ez az eklektikusan válogatott kis könyvtár – Bach Brandenburgi versenyeitől Berg Lírikus szvitjéig – volt a vigaszom azokban az időkben, amikor maguk a németek is ugyanúgy szenvedtek a hidegtől és az éhségtől, mint mi.”

Mint afféle rossz kritikus, kettős előítélettel mentem a múlt vasárnap esti koncertre: 1) rettenetes lesz a terem (a Hotel Royal bálterme), 2) csodálatos lesz az előadás (Hagen Quartett). Az elsőben szerencsére csalódnom kellett, a másodikban szerencsére nem.

Egy zenemű esetében fokozottan igaz a hermeneutika tétele, miszerint nem létezik önmagába zárt műalkotás: a mű maga nem más, mint különféle értelmezéseinek összege. A zeneszerző fejében megfogant gondolat értelmét a lejegyzés elhomályosítja, s az előadók interpretációinak sokaságából kell felfejtenünk a szerző által elképzelt jelentés különböző rétegeit. Debussy zenéje sokszínű – éppoly sokszínű, ahányan játsszák.

Utána kellene nézni egyszer, kinek támadt a ködös múltban az az eszement ötlete, hogy egy koncerten a művészeknek szánt köszönetét és elismerését tenyere hangos összecsapkodásával tolmácsolja. Ez az elképesztően ronda, közmegegyezéssel keltett zaj jól megfér mondjuk a Rákóczi-indulóval, de vannak hangversenyek, amelyek végén azt kívánom, bár ne áldoznánk fel a konvenció oltárán azt a különleges minőségű csöndet, ami csak különleges minőségű előadásokat követően marad – szinte tapinthatóan – a teremben.