A big band és a nyomában fejlődő jazz-nagyzenekari forma örvendetesen növekvő népszerűsége egyértelműen a Budapest Jazz Orchestra működésével függ össze Magyarországon. Míg a hazai jazz repertoárja gyakorlatilag a legfontosabb tengerentúli big band-vezetőknek – Duke Ellingtonnak, Count Basie-nek, Glenn Millernek vagy Benny Goodmannek – a szerzeményei nyomán indult el és alakult ki, maga a big band hangzás, hangszerelés és műfaj utoljára talán a 40-50-es évek tájékán volt annyira aktív itthon, mint most.

Nem tudom, a kedves Olvasó hogy van vele, de én főzés közben majdnem mindig a Kossuthot hallgatom. E házirendet csak akkor szegem meg, ha a vasárnap délelőtt tíz óra talál a konyhában – ekkor kezdődik ugyanis az aktuális mise- vagy istentisztelet-közvetítés. Hogy a tízes hírek után automatikusan csavarom odébb a gombot, az nem valami megátalkodott antiklerikális magatartás következménye, csak valahogy illetlennek tűnik, hogy rántáskeverés közben legyek tanúja egy olyan eseménynek, amelynek során a liturgia résztvevői a természetfelettivel keresnek kapcsolatot.

1950. szeptember 16-án Dinu Lipatti koncertet adott a besançoni színházban, valószínűleg annak tudatában, hogy ezt követően soha többé nem játszik közönség előtt. Két és fél hónap múlva, december 2-án hét évig tartó súlyos betegségben, 33 éves korában elhunyt. Halála óta már több generáció felnőtt, akiknek lehetősége sem volt arra, hogy élőben hallhassák, néhány felvétel azonban tanúskodik arról, hogy nem jártak messze az igazságtól, akik a 20. század egyik legnagyobb zongoristájának tartották őt.

A Mátyás-templomban játszott március 27-én este a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar. Műsorukon a nagyböjti időszakhoz kapcsolódóan két mű szerepelt: Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvét című nyitánya és Janáček Glagolita miséje. A címe alapján mindkét darab szakrálisnak tűnik. S közben egyik sem igazán az; legalábbis nem „használati zenék”, nemigen lehetne őket elképzelni egy istentisztelet részeként. Ami persze nem meglepő, hiszen a szerzők programja sem a szertartás szolgálata volt.

Egyes darabok kedvesebbek számunkra ketteseknél. Ezeket a műveket önmagukért szeretjük, esetleg játszottuk, valami kellemes emlék kapcsolódik hozzájuk vagy egy olyan felvételünk van belőle otthon, amit etalonnak tartunk. Azt hiszem, ilyenkor is érdemes kísérletezni; meghallgatni más előadókkal, más helyen, más körülmények között. Csak nyitott füllel és szívvel kell az előadásra figyelnünk, félretenni a darab iránt érzett szenvedélyes szeretet szülte pozitív előítéleteinket.

Fejrángatás jobbra, balra, lábhimbálás fel, le, hirtelen mozdulatok. Tűzpiros ruha, tűsarkú cipő, neccharisnya. Ez mind nem a tangó, mint kiderült számomra március 24-én, szerdán este a Thália Színházban.

Karácsony táján a Media Markt egyik huszonéves alkalmazottja épp a házhoz szállított tévét pakolta le a nappaliban, amikor a könyvespolcomon álló fényképre esett a tekintete. „Az ott ugye Esterházy Péter?” – kérdezte. Ne vonjunk le ebből messzemenő következtetéseket, de talán valami ilyesmit hívhatnak ismertségnek (netán népszerűségnek.)

Nem az ifjú szerző sziporkázóan szellemes „tovatűnő látomásai” ezek: két súlyos és fajsúlyos zongoraszonáta és egy, a maga korában fiókba zárt remekmű, a Rómeó és Júlia című balett zongorára átmentett fragmentumai töltik meg az új korongot. Előadójuk egy moszkvai, gyermekeit otthon nevelő, szenvedélyesen sakkozó zongoraművész: Nyikolaj Luganszkij.