Nőnap, hóesés. Tangó és jazz. Egy barátságtalanul hangulatos budai gyárépületben Örményország kacérkodik Argentínával. Három hangszer, három ember, sokféle zene és vibráló energia. A Millenáris színpadán a Yengibarjan-trió és egy kérlelhetetlenül növekvő tócsa. Mert az nem lehet, hogy Kelet-Európában ne ázzon be egy kulturális intézmény.

Ní-nó, ní-nó. A tizenegy éves húgom éppen bejátssza magát. Az ifjú hegedűsök kedvenc állata, a macska szerencsére soha nem költözött a hugi nyirettyűjébe, nem nyávog, nem nyekereg a kezében a szárazfa. A gyakorlatok között azonban szerepel kukac, amikor kis ujjaival csúszik-mászik a fogólapon, szerepel szamár, amikor a magasabb húron húzott rövid, szinte nyekkenő hang után súlyosan kell a mélyebbre érkeznie. Valamint Leopold Auer számos etűdje.

Az 1888-ban Budapestre érkező Gustav Mahler a Királyi Operaház igazgatójaként nagyívű reformokba kezdett, melyek során a művészi színvonalon kívül semmire nem volt tekintettel. Amikor hívei és barátai figyelmeztették, hogy ne menjen fejjel a falnak, ő csak annyit felelt, hogy „legfeljebb lyukat ütök a falon”. Kocsis Zoltán mahleri elszántsággal fogott neki néhány éve az „Állami” zenekar „Nemzetivé” alakításának, s nem egyszerűen lyukat ütött a falon, hanem ledöntötte azt.

Mit jelent a régi és az új a zenében? Meddig új egy mű és mitől számít réginek? Vajon nem újabb-e bizonyos szempontból a nemrég felfedezett kódexben fennmaradt XIII. századi motetta, mint egy több százszor hallott Beethoven-szimfónia?

Aki a meteorológiai tavasz első napján este hét előtt benézett a Zeneakadémia nagytermébe, öt embert láthatott különféle foglalatosságokba merülten. Egyikük a színpadon elhelyezett székek közötti távolságot igyekezett nanométernyi pontossággal beállítani. Hárman a pódium közepére szánt virágdíszt készítették: a baloldalon álló adogatta, a középső tűzte a szálakat, a harmadik pedig kritikus szemmel pásztázta a csokrot, s itt-ott finom igazításokat javasolt.

Jópár éve, a kilencvenes évek közepén beázott a Sugár, s az alagsori lemezosztályon néhány CD borítója tönkrement. E lemezeket nagyon olcsón, szinte kilóra adták, ekkor vettem meg a Schiff-Végh féle Mozart-zongoraversenyekből első lemezemet, melyen a két legbeethovenesebb, a K 466-os d-moll és a 467-es C-dúr hallható.

Jandó Jenőnek mostanában nem sok ideje lehet pihenni: február 25-én, szerdán Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémia Nagytermében a Matáv Szimfonikus Zenekar és Ligeti András közreműködésével, ma este önálló hangversenyt ad ugyanott Beethoven, Brahms és Schubert műveiből. (Holnap erről a koncertről is írunk a Fidelión!) A kettő között pedig „mellesleg” eljátszotta Liszt A-dúr zongoraversenyét a Beethoven-koncert másnapján, február 26-án este. Azt hiszem, nem mondok nagyot, ha azt állítom: ehhez a teljesítményhez nem mindennapi idegrendszer és felkészültség kell!

Mikor az EMI újonnan kiadott, dupla Stravinsky-lemezének szép borítóján az egyes korongok nyitószámaként a Tűzmadár és a Petruska ötlött a szemembe, először vegytiszta slágermúzeumra gyanakodtam. A két változatban rögzített Scherzo à la russe, a Négy etűd zenekarra és a Szimfónia három tételben láttán azonban gyorsan visszakoztam, és megpróbáltam kitalálni: miféle koncepció vezethette a Birminghami Szimfonikus Zenekar dirigensét, Simon Rattle-t a program összeállításában.