1956-ban menekült el Magyarországról, azóta Párizsban él. Hogy sikerült kijutnia anno az országból?

Kétszeri nekifutással. Először november végén vágtunk neki az útnak az apámmal és az akkori barátommal, akihez később hozzámentem feleségül. Éjjel, szakadó esőben gyalogoltunk a földeken át az osztrák-magyar határ mentén. Emlékszem, egyre nehezebbek lettek a cipőink, mert súlyos sárréteg tapadt hozzájuk. Egy idő után beláttuk, hogy nincs értelme folytatni az utat, mert kiderült, hogy körbementünk és ugyanoda értünk vissza, ahonnan elindultunk. Így befeküdtünk a szakadó esőben egy szénaboglyába.

de nem történt semmi baj. Nem egyedül voltunk, hanem rengetegen. Fél Magyarország elindult akkor.

Mi történt utána?

Visszavittek minket Budapestre, de egy hét után újra nekivágtunk, és akkor sikerült átjutnunk a határon. Azon az éjjelen nem esett az eső és nem is volt annyira hideg sem. Másodjára apám nem jött velünk, mert úgy gondoltuk, hogy az idős kora miatt egészen biztosan kaphat útlevelet. És végül kapott is. Két évvel később, legálisan utánunk jött.

Nem maradtak Ausztriában, hanem Németországba mentek. Miért pont oda?

Nem volt más választásunk, de csak átmenetileg kerültünk oda. Párizsba akartunk menni eredetileg, ám úgy alakult, hogy Németországban ragadtunk. Azt mondták, két hétig kell ott élnünk, és aztán oda megyünk, ahová akarunk. Ez nem így történt, mert a két hétből két év lett.

így csak rajzolni tudtam, de azt nagyon sokat.

Anna Mark (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Megvannak még ezek a rajzok?

Igen, egy mappában őrzöm őket. Le lehet szűrni belőlük az akkori lelkiállapotomat. Hát nem voltam jól, ez látszik is a rajzokon. Elég borzasztóak.

Ezek figuratív munkák, vagy hogy kell őket elképzelni?

Figuratívak, igen. Vízitükröződések: a tükörkép ott van, de nincs mi tükröződjék rajtuk. Megjelenik például a madár motívum, de csak a tükröződése. A madár nincs sehol. Tartalmilag bonyolult rajzok, egyébként egyszerű vonalakból állnak. Akkoriban egy ilyen periódust éltem, több hónapon át.

A madár mit jelképezett?

Engem.

A kulcs és a ház, mint szimbólum gyakran megjelenik Anna Mark képein (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Említette, hogy Párizsba akartak menni eredetileg is. Emlékszik a pillanatra, amikor belépett a francia fővárosba, felsejlik erről valamilyen emlék?

Mindig különös, amikor az ember megérkezik egy ismeretlen világba. Fontos és rendhagyó. Őrzök ugyan emlékeket, de ezek vagy pontosak, vagy nem. Azt azonban már nem lehet eldönteni, melyik a valós emlék. Az biztos, hogy nagy élmény volt kijutni. Maga a megvalósult álom.

Rögtön nekiállhatott festeni? Vagy azért ez nem ment olyan simán?

Kezdetben Párizsban is rajzoltam, mert nem volt műtermem. Először a város északi részén találtunk albérletet, amelyet rendbe kellett hozni. Egy rongyszedő néni lakott ott korábban. Tizennyolc réteg tapétát hámoztunk le a falról a férjemmel. Ahogy szedtük le a rétegeket, rekonstruálni lehetett a lakást, hogy hol, milyen bútort tartottak korábban. Nem volt egyszerű, sem gyors. Amit leszedtünk, az odaragadt a földhöz, és újra kellett kezdeni az egészet. Hosszú folyamat volt, de jól éreztük magunkat. Boldog voltam, hogy végre sikerült letelepednünk.

Az ötvenes években díszletfestőként együtt dolgozott Ország Lilivel a Budapest Bábszínházban. Jó barátságban voltak, olyannyira, hogy Lilit is meghívta Párizsba. Végül ő miért nem ment ki?

Lili meglehetősen öntörvényű volt. Nagyon szerettem őt, annak ellenére, hogy a végén elromlott a kapcsolat közöttünk.

Miért, mi történt?

Úgy hívtam ki Párizsba, hogy akkoriban nagyon nehéz körülmények között éltünk. Ahhoz, hogy vendégül láthassam, sok minden kellett, de ez Lilit egyáltalán nem érdekelte, nem vette tudomásul a kéréseimet. Végül nem is jött ki, otthon maradt Budapesten. Furcsa lény volt nagyon, de amikor együtt dolgoztunk, jól kijöttem vele.

Anna Mark (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Hogy sikerült becsatlakoznia a párizsi művészeti vérkeringésbe?

Nehezen, mert

Végül megtanultam a nyelvet, és elkezdtem galériákba járni, megismerkedtem néhány művésszel. Lassú folyamat volt ez is, lépésről lépésre haladtam. Először a Galerie du Haut Pavé-ban mutattam be a munkáimat. Két magyar festő állított ott ki korábban, ők javasolták, hogy keressem fel a galéria tulajdonosát, aki mellesleg egy dominikánus pap volt. Csak negyven éven aluli művészekkel foglalkoztak, úgyhogy pont kapóra jött a lehetőség. Egyébként a mai napig működik a galéria.

Ez a kiállítás hozta meg a sikert?

Nem, de kezdetnek megfelelt. Az áttörést a La Roue (kerék) nevű galériában rendezett kiállításom jelentette. Ez egy kicsi, de nívós galéria volt, ahová körülbelül négy év párizsi lét után kerültem. A Le Monde-tól, a Le Figaro-tól és a Quotidien de Paris-tól is rendkívül pozitív kritikát kaptam.

Utána a felesége is követte a példáját. Megrázott ez a történet. Ezután öt éven át sehol nem állítottam ki.

Az 1970-es években Amerikában is bemutatkozott, és minden képét eladta. Örült a sikernek?

Nem igazán, sőt. Összeomlottam, hogy mindegyik festmény elkelt, mert reméltem, visszajönnek és Párizsban is kiállíthatom őket. Így kénytelen voltam elölről kezdeni a munkát. Akkor úgy tűnt, hogy ez borzalmas, de így visszanézve nem történt tragédia. Csak a jelenben az ember mindig felnagyítva látja a dolgokat.

Ezekről a munkákról őriz esetleg fényképeket?

Azt hiszem igen, valahol. Csak nem tudom, hol. Egyszer neki kell látnom megkeresni.

És neki fog?

Dehogy! Egész biztos, hogy nem. (Nevet) Akkor le kéne állnom minden egyébbel. A festés fontosabb.

Mindennap fest?

Hogyne. Felkelek, odamegyek az ablakhoz, megnézem, milyen idő van, aztán már veszem is a festéket és az ecsetet, nekilátok a munkának. Ezt nem lehet másképp csinálni.

Anna Mark a képeiről mesél (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Sosem érezte azt, hogy nincs ereje, kedve vagy inspirációja festeni?

Nem, sosem. Azt nem lehet csinálni, hogy egy hétig nem festek. Nem lehet, de nem is akarom.

Ezek szerint létszükséglet önnek a festés.

Bizonyos értelemben ez csúnyán hangzik, de igen, az. Amíg az ember mozgatni tudja a kezét és a fejét, addig csinálja.

Sosincs olyan, hogy azt érzi, önmagát ismétli?

Dehogynem. Ilyen mindig előfordul. Olyankor abba kell hagyni a festést. Öt percig. (Nevet)

Öt percig?

Kis túlzással. Ki kell nézni az ablakon, le kell menni sétálni. Vissza kell találnom egy pontra, ahonnan újra tudok indulni.

És szabadon kell engedni azt a részünket, amely a dolgokat közvetíti a képeken.

Egyszerre két kiállítása is nyílt most Magyarországon. Az egyik Szentendrén, Árnyékok és jelek címmel, amely egy retrospektív tárlat, a másik pedig a fővárosban, a Kisterem galériában, Minden helyekről címmel. Miért kellett erre itthon eddig várni, amikor Franciaországban már rég ünnepelt festő?

Nem tudom, de nem is érdekel. Mindenesetre nagyon örülök mind a két itthoni kiállításnak. Amikor Kígyós Fruzsina nálam járt Párizsban (a szentendrei kiállítás kurátora – a Szerk.), kihúzott egy fiókot a műtermemben és kiemelt két gouasch-t. A papírlapok alatt tizennyolc 120x80 cm-es fekete-fehér festményt talált.

Ujjongtam, hogy előkerültek. Most Szentendrén láthatóak, jövőre pedig Párizsban állítom ki őket.

Az árnyékról jut eszembe, egyszer azt mondta, az „árnyéknak számomra mindig volt érzelmi értéke”. Hogy érti ezt, milyen érzelmi értékkel bír az árnyék az ön számára?

Erre nem tudok pontosan felelni. De annyit mégiscsak mondhatok, hogyha látom az utcán az árnyékomat vagy valaminek az árnyékát, az érzelmi töltést ad.

Ez egyfajta megközelítési módot jelent. Az árnyék egyébként nem mindig volt fontos számomra, csak az utóbbi pár évben jelent valami pluszt.

Mézeskalács negatívok Anna Mark műterméből (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Berény Róbert tanította a Képzőművészeti Főiskolán. Hogyan emlékszik vissza rá?

Kedves ember volt. Mint tanár egy kicsit fütyült mindenre, ami nem volt baj, mert abban az időben a szocreál dúlt, és ha valaki nem foglalkozott ezzel, az már pozitívnak számított. Kétszer egy héten jött be a műterembe és korrigált. Beült a padba, elvette a szenet, belerajzolt a készülő munkámba, közben mondott két viccet és továbbment. Nem igen tanított, nem is tartom a mesteremnek.

Kit tart akkor a mesterének?

Több éven át jártam Budafokra a Schaár Erzsébet és Vilt Tibor házaspárhoz. Tőlük sokat tanultam. Farkas István festőművész fiaival együtt látogattuk őket. Schaár és Vilt tanítványukként tekintettek ránk, de mindig pótszülősködtek is egy kicsit felettünk, például gyakran ebéddel vártak. Emlékszem, hogy a fiúk közül az egyikük huszonnyolc szilvásgombócot is képes volt megenni egy ültében. Ez hatalmas mennyiség, ennek ellenére mindig lelkesen készítették a finom falatokat. Nemcsak mint emberek, hanem mint művészek is fantasztikusak voltak. Már Párizsban éltem, amikor egyszer mentem haza a Boulevard Saint-Germainen, és magyar szót hallottam egy kávéház teraszáról. Odanéztem és ők ketten ültek ott. Szerencsére szörnyű hangosan beszéltek mindig, így nem volt nehéz meghallani őket a párizsi forgatagban. Odarohantam, egymás nyakába borultunk, és már mentünk is hozzám. Amíg kint voltak, folyton találkoztunk. Nagyon szerettem őket. Függetlenül a szilvásgombócoktól. (Nevet)

Anna Mark művei a Kisterem galériában (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Egy időben minden este rajzolt, tussal. Huszonhat könyv készült el így, közülük egyet a Szépművészeti Múzeumban őriznek. Még mindig rajzol esténként?

Már nem, de lehet, újra fogom kezdeni, mert találtam nemrég egy csupa üres lappal teli könyvet. Ez anno úgy működött nálam, mint egy vizuális napló. A nap összefoglalásaként két, három, négy oldalt rajzoltam.

Lelki szükségletem volt akkor, hogy lefekvés előtt dolgozzak egy kicsit a tussal. Néha kedvem van újrakezdeni. Néha viszont félek tőle.

Fél? Mitől?

Hogy megismétlem magam. Mert annak semmi értelme, hogy az ember azt csinálja, amit korábban már csinált.

A pályája elején szürreális, figuratív képeket festett. Hogyan fordult fokozatosan az absztrakt irányába?

Nálam az absztrakt sem igazán absztrakt. Csak a munkáimon fellelhető motívumok közötti kapcsolatot lehet absztraktnak nevezni, mert maga a kép valójában nem az. A Kisteremben látható műveket a hetvenes években készítettem. Mindegyiken találunk valamilyen motívumot, például házat, kulcsot, levelet és fotelt. Amikor ezeket festettem, nem gondoltam semmire, csak a formai rész izgatott. Biztosan bírnak valamiféle többletjelentéssel, mivel szimbólumok, de engem ez nem érdekel.

Nem szeretek arról gondolkodni, hogy mi a lelki alapja egy képnek. Az nem érdekes. Vagy lát az ember valamit benne, vagy nem. Ez pedig a nézőtől és a műtől függ. És a kettő egymáshoz való viszonyától.

A művek a 70-es években készültek (Fotó/Forrás: Fábián Évi/Fidelio)

Melyik a kedvence a Kisteremben kiállított munkák közül?

A foteles. (Rámutat a képre, a beszélgetés a Kisteremben zajlott – a Szerk.) Nálam mindig megszemélyesít valamit egy-egy motívum. A fotelnek akkor volt jelentősége, amikor Szentendrére jártunk. Itt azt akartam elérni, hogy érződjön, ez a tárgy megszemélyesít valamit vagy valakit.

Ha már Szentendrét említette, hogyan kötődik a városhoz?

Tizenhat éves koromig Izbégen nyaraltam, ami ma már Szentendre része. Az utolsó iskolai nap végétől az első iskolai napig ott töltöttem a szünidőt. Imádtam, életem legszebb emlékei közé tartoznak ezek a nyarak. Mindennap bebicikliztünk a városba fagylaltozni vagy csakúgy, bámészkodni. Hosszú idő után ma jártam ott ismét, jött velem a fiam és az unokám is. Hatalmas élményt jelentett újra látni a szentendrei kapukat, tetőket, ablakokat. Az egész város olyan hangulatú, hogy amikor beléptem, rögtön azt éreztem, hiszen én mindig is itt voltam, itt vagyok. Sosem voltam másutt.

Fejléckép: Anna Mark képzőművész (Fotó: Fábián Évi)