Az ember nyilvánvalóan nem úgy alakít zenekart, hogy kész útiterv van a fejében, mégis gondol, érez valamit, vannak indító inspirációk, amikor elindul egy együttessel. Most, hogy 20 éves születésnapját ünnepli a 30Y, nem tehetem meg, hogy ne ez legyen az első kérdésem.

Mindig zenekarban játszottam, tulajdonképpen akkor is, amikor még nem volt zenekarom. Gimisként – amikor visszakerültem Ajkára – az osztályba járó srácoknak volt zenekara, de nem volt énekesük. Ami, már akkor világos volt, sokkal inkább azt jelentette, hogy az a fickó hiányzott, akinek van pofája előre állni. Ez a srác lettem én akkor, tizenhat évesen. Szóval ez volt a számomra mindig a természetes működés: közösségben alkotómunkát végezni, ami, mondjuk így, egyszerre művészeti és szociális feladatokat is jelent folyamatosan. 

Mi volt az az első pillanat, akár a próbateremben, akár egy koncerten, vagy bármi más, hogy azt érezted: oké, ez valami, ez a dolog menni fog, ennek van értelme?

Az öcsémmel együtt zenélni – ami korábban kezdődött, mint a 30Y maga –, amihez nem tudok egyetlen kimerevített képet társítani, csak azt az élményt, hogy mindketten tudtuk, hogy ez a dolgok rendje. Együtt zenélünk, együtt töltjük a napjainkat. Most, hogy nem tudunk találkozni: nincsenek próbák, mindegyikőnk nyomja a #maradjotthon programot, most is beszélünk minden átkozott napon.

Na, mi az elképzelt dalokról is tudunk beszélni, érvelni, vitázni. A kérdést tehát inkább oda fordítanám, hogy nem kellett értelmet találni annak, hogy zenekart csinálunk, mert a létezésünk maga a zenekar.

Beck Zoli (Fotó/Forrás: sinco)

Voltak olyan helyzetek vagy pillanatok, amikor – most így visszatekintve – árokba fordulhatott volna a 30Y? És fordítva, mik voltak azok a fordulatok, azok a fontos pillanatok, amik döntő módon befolyásolták a pályátokat?

Szerintem néhányszor árokba is dőltünk, de ezekre szükség volt – vagy legalábbis utólag így látom. Volt, hogy elvesztettük azt a reflexivitást, ami nélkül nem lehet működni. Ez nemtörődömségnek, önzésnek, túlzott arroganciának, nagyképűségnek látszik kívülről. De ez nem más, mint az elfelejtése annak, hogy önmagunkra rákérdezzünk. Ezekben a helyzetekben meg kellett állnunk, volt, hogy csak akkor álltunk meg, ha már árokba dőltünk. És hoztunk pár rossz döntést. Mondjak példát?

Ha megkérhetlek.

A No.4 (2008) után a városember (2010) jelent meg, ami izgalmas kaland volt ugyan, és a lemez végül nem esett szét, köszönhetően Jappánnak (Takács Zoltán, zenész, producer, HS7, Soerii & Poolek – a szerk.), a lemez producerének, de nem voltunk készen arra a lemezre. Merőben mást gondoltunk a zenekaron belül a felvételi munkáról, a dalok egy része menet közben készült vagy szerkesztődött, a dalok egy részének még egyáltalán nem volt identitása. Amiként nekünk sem. Azt hiszem, sokkal inkább kellett volna a Szentimentálét felvenni akkor, hiszen az kész, a Müpában is játszott program volt addigra. De nem ezt tettük, így a Szentimentálé is amolyan válságlemez lett 2012-ben, mert a 30Y addigra már nem esett egybe azokkal a dalokkal. De, látod, lehet, hogy nincs igazam, mert talán éppen ez az elnyújtott időszak adott lehetőséget arra, hogy 2014-től a 30Y újra önazonos közösségként működjön.

Kevés magyar zenekar volt képes olyan személyes és intim kapcsolatot kialakítani a közönségével, mint az Ipszi. Mennyi volt ebben az ösztönösség és mennyi a tudatosság? Egyáltalán, mit gondolsz, mi lehet a zenekar „szekszepilje”, az az érzelmi kapaszkodó vagy kötelék, ami fontossá teheti, teszi a közönségetek számára.

A kezdetekkor ebben nagyszerű érdemei voltak Endinek, aki megszervezte a 30Y fórumát. Én ettől eléggé idegenkedtem, idegenkedem máig a virtuális terektől, mondjuk nincs Facebookom vagy Instám, vagy ilyenek, jobban szeretek telefonálni, mint Skype-olni, és e-maileket írok, hosszú, és megszólítással kezdődő hagyományos leveleket, nem pedig chatelek.

Szóval koncert előtt vagy után beszélgetni az emberekkel – azt általában szeretem. Az is jó, hogy a 30Y-t szerető emberek azért világosan érzik azt a különbséget, ami a privát létezésünk és a zenekari nyilvánosságunk között van: nem kell nekünk távolságot tartani, az emberek általában vigyáznak erre. Egyébként meg nyitott emberek vagyunk, tele kérdéssel és kíváncsisággal, és ez a színpadon is világossá válik: nem koncertet adunk, hanem együtt játsszuk azt a közönséggel. Ezért tudom most,

Hogyan játszanánk koncertet elképzelt közönséggel? Pont az nincs akkor meg, ami miatt értelmet és erőt nyer a megszólalásunk.

Beck Zoli (Fotó/Forrás: sinco)

Sokszor beszélsz arról, hogy egy zenekar, egy dalszerző nem létezhet anélkül, hogy ne legyen állítása a világról. Mi a te állításod, a 30Y állítása a világról? Van-e sorvezető, ami elkísérte ezt a 20 évet?

Ezt alapvetően morális alapállásnak gondolom el: koherens a zenekar állítása abból a szempontból, hogy miben hisz, mit tart értéknek, és mit utasít el. És ezek az állítások persze folytonosan átolvashatók akár aktuális társadalomkritikai, akár esztétikai, főként retorikai vagy stiláris természetű elhatározásokba, akár dal- vagy lemezszerkezetekbe, akár arra, miként és kikkel dolgozunk együtt, alkotjuk a 30Y-t. Egyébként szerintem erről sokat fecseg az Ipszilon című könyv, ami most áprilisban jelenik meg. És azt hiszem – mert azért a szerzők megmutatták a kész nyomdai fájlt – nem csupán a szövegek, a fényképek még pontosabban fogalmazzák meg ezt az állítást.

Visszatekintve, van-e különlegesen fontos, akár sorsfordító vagy más miatt hozzád különösen közel álló lemez és dal a pályátokon?

Van, persze, hogy van. A Tüzet raktam (1999) például, ami egy kis dal zongorakísérettel, azért állati fontos, mert ez volt az első közös dalunk a Papával, ráadásul még a 30Y megalakulása előtt, szóval világossá tette egy alkotói közösség létezését még a létezése előtt. Vagy ilyen a rubikernő (2008), amivel a zongora visszavonhatatlan meghatározója lett a 30Y zenéjének. A semmi szédítő magasság (2007) lemez, amelyik világossá tette azt, hogy a 30Y nem lötyögő alter-zenekar, mert olyan ritmusszekciója van, hogy kikészülsz. Az ahogy elképzeltem (2014), ami egy újra önazonos 30Y kezdőpontja, vagy a legutóbbi lemez, a ki az akit még megölelnél (2019), ami, azt hiszem, a 30Y legjobb és legfontosabb lemezévé vált pillanatok alatt. És sorolhatnám, mondjuk egészen odáig, hogy számomra az ernő bátyja (2020) a nemzedék nélküli ember című előadásomnak a kulcsdala.

Több projekted is fut (több projektben is részt veszel) az Ipszilon mellett, sőt, a polgári / tudományos munkádat sem adtad fel az évek alatt. Hogyan tesznek ezek teljesebbé? Mit viszel ezekbe a 30Y-ból és mit adnak ezek a 30Y-hoz?

Mindent viszek mindenhová, egyszerűen azért, mert identikus kérdés a számomra a 30Y. Így aztán nem kell lemondanom valamiről, vagy nem kell párhuzamosságnak elképzelnem a dolgaimat. Tanítok az egyetemen – most például az online térben, ami komoly kihívás és egyébként izgalmas is a számomra –, mert a bölcselet az személyes ügy, szóval együtt gondolkodni, egy térben lenni, ahol van egy szövegünk, amiből elrugaszkodunk, és megpróbálunk azzal kezdeni valamit, miközben minden szöveg az egész általunk belátott világba beleír, átírja, vagy meg is kérdőjelezi, nos, ezekhez együtt kell lenni, ez nem fogalmazható meg kommentek szintjén. Szóval egy csomó technológiai jellegű kihívás előzi meg azt, hogy aztán a lényegi ügyekről, mondjuk egy Rafi Lajos-verssorról elkezdjünk gondolkodni. De, látod,

Choli Daróczi József emlékkiállítás nyílt a múlt a héten a PIM-ben, a megnyitó előadást az online térben csináltam, és a 30Y megosztotta ezt – így aztán rengeteg ember kapcsolódott be egy olyan világba, jelen esetben a kortárs cigány, roma irodalom világába, amelyről valószínűleg előtte alig tudtak valamit. Vagy ugyanígy, a MOTTO nevű, szerintem nagyszerű, diákokat-tanárokat segítő felület megkeresésére nagy kedvvel mondtam Ovidiust, és remélem, hogy a 30Y nyilvánosságtere segít abban, hogy ez a felület minél népszerűbbé váljon, és ne csupán a karantén ideje alatt, hanem azt követően, az iskolák újranyitását követően is használják azt a tanításban-tanulásban. Elfoglaltságom meg így, a koncertek és előadások nélkül is van: írok az ÉS-be, csinálom a könyvem utolsó javításait, dolgozom egy új színházi előadáson, olvasom a Libri-díj jelöltjeit, csináljuk a Zajzajzaj kiadói feladatait, főzünk és társasozunk, meg, bár nem akartam, dalokat írok.

Az élet eléggé átírta az évfordulós éveteket, de mit lett volna - és mi lesz most, így?

Igen, ezt talán úgy érdemes kérdezni most, hogyan ünnepeltük volna, vagy úgy: ünneplitek-e egyáltalán? Mert így nem kell arról beszélnem, mi marad vagy maradt el – mert tulajdonképpen a teljes húsz éves tavaszi turné elmarad. A Fishing a fesztivál születésnapunk, a Budapest Park az önálló születésnapi koncert, és persze, készülünk az Ördögkatlanra is különleges kalanddal. De ezekről aztán most végképp nem lehet mondani semmit, mert fogalmam sincs, mikor indulhat el újra a koncertsor. Addig is, hogy valami személyes legyen: kijön április 11-ére az Ipszilon, a 30Y születésnapi könyve, és azt kértük a szerzőktől és a terjesztőtől, hogy legalább legyen az, hogy a 30Y tagjai amolyan home office-ban (steril kesztyű, szájmaszk) csomagolhassák és címezhessék az embereknek a könyvet. Legalább elfoglaljuk magunkat, ha már se koncertezni, se próbálni nem lehet.