Eszter, Eliza

Liszt, a pedagógus

2011.04.19. 15:23

Programkereső

Liszt Ferencet elsősorban mint zeneszerzőt és a zongora poétáját szokás emlegetni, ritkán jön szóba pedagógusként, pedig élete során több mint négyszáz tanítvánnyal büszkélkedhetett.

A tanítás létének középpontjában állt egészen az 1820-as évektől haláláig, megteremtve a mesterkurzus fogalmát. Órái során kevés gondot fordított a technikai kivitelezésre. A piszkos fehérneműt mossák ki odahaza." - ily módon vélekedett, amikor egyik-másik ügyetlenebb növendéke ujjrendi problémákkal küszködött. Feltételezhetjük, hogy azért, mert számára ez nem okozott különösebb nehézséget.

A munkásságát feldolgozók Liszt oktatásának újszerűségét hangsúlyozzák, mely a száraz technikai szabályok elsajátítását másodlagossá tette. Az interpretáció előtérbe került a mechanikus kivitelezéssel szemben: „Fontosabb előtte, hogy ne csupán a futamokat gyakorolják ki, hanem megismerjék, behatoljanak a hallgatók a zeneszerző művészi törekvéseibe. Nála nem hall a tanuló ujjrendről, meg egyébről száraz szabályokat, általában nem is érinti a zongora pedagógiáját. Mit törődik Ő az előadás pontosságával, ha van benne élet?" - írta D'Albert. Juhász Aladár visszaemlékezéseiben azonban árnyalja a módszeréről kialakult képet: „...minden tanítványával egy kettesenként tovatoluló dupla fogású figurát játszatott különféle hangnemekben és többféle ujjrakozattal, amelynek kivitelét azonban ő soha meg nem mutatá. Ő csak a zseni naiv tekintetével szemlélé a különféle kezek reakcióját a rájuk ható feladattal szemben..." Bár a súlytechnika elméletéről még ő maga sem beszélt, annál többet mutatott és írt körül olyan mozdulatvégzéseket, amelyek a mai súlytechnikának nevezett játékmód eszközeinek teljesen megfelelnek. Főleg a dallamos, kantilénás játékra, a derék, a vállak, a karok, valamint a csukló okszerű használatából eredő hangszín-változásokra és az ezeken át elért különböző játékmódokra hívta fel tanítványai figyelmét. Színes, árnyalt előadásra serkentette növendékeit, a pontos ritmizálásra és frazírozásra nagy gondot fordítva egy-egy mű kapcsán.

Weimari tartózkodása idején óráit heti három alkalommal - hétfőn, szedán és pénteken - tartotta, általában fél négy és hat óra között. Ezek a nyári kurzusok felpezsdítették az egész város életét, mely szinte zenei zarándokhellyé vált a zongoristák számára, akik még a tengerentúlról sem voltak restek ellátogatni. Azonban nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel a nyári muzsikusokat. A sok zongorista özönlése azt is jelentette Weimar polgárai számára, hogy kevés olyan napjuk akadt nyaranta, amit ne a gyakorlás hallgatásával kellene eltölteniük, és a nyugodt és csendes délutánoknak egy perc alatt vége lett. A felfordulás megfékezése érdekében számos új szabály lépett életbe: a városi tanács külön rendeletet hozott, mely a gyakorlás idejét és időpontját volt hivatott megszabni. A hatóságok képviselőinek szinte egész nap a várost kellett róniuk, különös figyelmet fordítva a nyitott ablakokra és az azokon kiáradó hangokra. A „közeg" sebessége azonban egyre csökkent a konyakok hatására, melyekre Liszt egyes növendékei invitálták meg őket.

Liszt megbecsültségének jele, hogy a növedékek minden alkalommal tiszteletteljes csendben állva fogadták a „Meister"-t a Hofgärtnerei szalonban. Liszt odalépett a zongorához, melyen a halomba összehányt kották közül kedve szerint válogatott. Amint megtalálta a megfelelőt, felmutatta és megkérdezte: „Ki játssza ezt?" Máris a zongoránál termett a kiválasztott tanonc és kezdte a művet, lehető legjobb tudása szerint.

Liszt fontosnak tartotta, hogy az óráinak minél több résztvevője és minél nagyobb hallgatósága legyen, mivel az is inspiráló hatást gyakorolhat a zongoristára. Továbbá érdekelte a hallgatóság véleménye is az elhangzott mű előadását illetően. Nem tűrte, ha valaki felesleges mozgásokat végzett és magamutogató módon zongorázott. Ilyenkor humoros, de annál találóbb megjegyzésekkel ajándékozta meg a zongoristát és a teremben tartózkodókat. Egyik növendékének tremolóiban túl sok felesleges kézmozgást állapított meg, megjegyezte: „Ne csináljon rántottát!". Nem is lehetett volna szemléletesebben elmagyarázni, hogy annak a csuklómozdulatnak inkább a konyhában a helye. A legnagyobb tisztaságot és világosságot kívánta meg a mű játszása során. Továbbá egyfajta éneklő játékmódot, amit a pedálhasználat művészi kezelésével kívánt elérni. Az una corda hangzáshoz csak a legritkább esetben járult hozzá, szerinte az énekszerű hangzást csak hígította és akadályozta a bal pedál használata, helyette a billentés és karsúly megfelelő kombinációjával érte el kívánt hatást. Ennek ellenére érdekes hogy műveiben milyen sokszor alkalmazza az una corda utasítást. Mindenkinek ajánlom figyelmébe „The Pupils of Liszt" (Label:  Pearl,   Catalog : 9972, Release Date: 01/21/1993) című kétlemezes album meghallgatását, melyen olyan növendékek játékát élvezhetjük, mint: Arthur De GreefJosef WeissConrad AnsorgeFrederic LamondMoritz Rosenthal
Arthur FriedheimEmil Von SauerEugène d' AlbertJosé Vianna da Motta.

 

Liszt hitt az egyéniség erejében, egyik növendékére sem akarta a saját véleményét és stílusát ráerőltetni, inkább segítette őket, hogy megtalálják a maguk hangját. Hasonlóképpen vélekedett ujjazati kérdésekben is. Lehet hogy az egyik embernek kézre esik egy ujjrendi megoldás, azonban azt nem kell a másiknak is feltétlenül elfogadnia és alkalmaznia.  A kísérletezésre tette a hangsúlyt, vallotta, hogy minden egyes zongoristának tisztában kell lennie a saját kezének lehetőségeivel és azokat a legmagasabb fokon kötelessége kihasználni. Liszt számára tabu volt a pénz, sohasem kért pénzt az órákért, esetenként ajándékba adott, sőt nem egy növendékét támogatta anyagilag is, amit nem kevesen ki is használtak és visszaéltek jóindulatával.

Egyik növendéke, Hans von Bülow mindig igyekezett távol tartani Liszttől a „talpnyalók és dilettánsok szánalmas seregét". Liszt humora még ilyen helyzetekben is megnyilatkozott. Történt egyszer, hogy egy hölgy nagyobb közönség reményében magát, mint Liszt-tanítványt harangozta be, balszerencséjére a Mester épp Jénában járt a koncert napján. Liszt felkereste a házában és e szavakat intézte hozzá a maga szellemes hangvételében: „Elnézést kell kérnem Öntől hirtelen betolakodásomért. Talán szíveskedne játszani nekem valamit, hogy legalább egyszer meghallgathassam Önt."

Liszt Ferenc pedagógiája sokkal inkább magáról a zenéről, a zene szeretetéről szól, mintsem holmi száraz szisztéma átadásáról és beidomított zongoristák tömeges képzéséről. A gyerekek számára elsődlegesen a zene szeretetét kell átadni, hogy majd ezután elmélyedhessünk a különböző technikák rejtelmeiben és elkötelezett, szenvedélyes zenészek kerüljenek ki a kezeink alól. Ezt a liszti eszmét kell a mai tanároknak is szem előtt tartaniuk.