Júlia, Rita

Részvéttől megvilágosodva - Liszt: Via Crucis

2011.04.22. 14:34

Programkereső

Liszt egyházzenéjének és kései stílusának kiemelkedő alkotása a Via Crucis. A katolikus egyház hagyományos Nagypénteki szertartásának megzenésítését 1879-ben fejezte be a szerző, ám első előadására csak 50 év elteltével került sor.
Liszt Ferenc - Ilja Repin festménye 1886-ból
Liszt Ferenc - Ilja Repin festménye 1886-ból

A keresztút szertartása ferences kezdeményezésre terjedt el Európa-szerte, hogy azok is átélhessék a Jézus kereszthalálát megelőző órák eseményeit, akik nem zarándokolhatnak el a Szentföldre. A jeruzsálemi Via Dolorosa stációit felidéző keresztutak és kálváriák közül után a leghíresebb a római, melyet a Colosseumban állítottak fel 1740-ben. Azóta is tömegek gyűlnek össze az egykori arénában, ahol Nagypénteken este - 1964 óta a pápa részvételével - fáklyák fényénél járják végig.

„Magam is részt vettem e szertartáson, mégpedig a római Colosseumban, elmerülve a szent vértanúk vérében. A zene itt következő lapjain megpróbálom alázatosan kifejezni jámbor érzelmeimet." - írja a ferences rendhez gyerekkorától kötődő, s ekkorra már abbévá szentelt Liszt a Via Crucis előszavában. Felthetően ugyanerre az alkalomra emlékszik vissza 1876. január 1-én Carolyne hercegnéhez írott levelében is: „a Moniteur Universel levelezője különösen hízeleg szegény Liszt abbénak a Colosseum ásatásairól szóló cikkében. Rendszerint nincs okom rá, hogy nagyon meg legyek elégedve azokkal a festői dolgokkal, amiket rólam írnak. Annál inkább meg kell köszönnöm a levelezőnek, hogy megfigyelte Liszt abbét, magas termetével, amit hosszú reverendája még magasabbnak tüntetett föl, amint keresztúti áhítatát végezte a Colosseumban." Feltehetően ennek az élménynek a hatására kezdte a Via Crucis megírását tervezni Liszt, s a szövegkönyvet is ekkor állíttatta össze Wittgenstein hercegnével. Az intenzív komponálásba az egyszerre több művén dolgozó szerző  azonban csak később, másik megrázó élmény hatására kezdett bele.

Talán legfontosabb magyarországi támogatója, Augusz Antal báró, aki két évtizeden át barátként is Liszt mellett állt, 1878 szeptemberben váratlanul elhunyt. A hírtől megrendült Liszt ekkor fogott bele munkába szokásos őszi-téli római tartózkodása idején, a Villa d'Este ciprusai és szökökútjai között. Születésnapjára, október 22-re el is készült a mű nagyobb részével, de véglegesen csak 1879. februárjában, Pesten fejezte be a komponálást. Ennek köszönhető, hogy a kéziratot az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzik. A 10. stáció végén olvasható Liszt kézírásával a Wagner Parsifaljából vett utalás , melyet - Domokos Zsuzsa fordításában - cikkünk címében idézünk (eredetiben: „Durch Mitleid wissend").

A keresztút 14 stációjának megfelelő rövid tételekből álló, bevezetővel kiegészített, összesen fél óra terjedelmű, tulajdonképpen passiónak is nevezhető oratórium néhány szólistára és vegyeskarra valamint orgonára írodott. A mű mindazonáltal előadható énekesek nélkül is, s Liszt készített belőle kétzongorás átiratot is. Alan Walker szavaival Liszt „hallgatóiban nem csupán a kereszt gyötrelmének érzését akarta felébreszteni, hanem Krisztus környezetének kínjait is, akik tanúi voltak szenvedéseinek. Ennek érdekében ki kellett lendítenie hallgatóit tespedtségükből, és olyan harmóniai nyelvet kellett alkalmaznia, amely a szó szoros értelmében sokkolja azokat, akik hallgatják." A Via Crucisban a hatás elérése érdekében - évtizedekkel megelőzve korát - szűkített és bővített és kvartakkordok, hagyományos összhangzattan szerint értelmezhetetlen hangfürtök (clusterek) sokaságát vetette kottapapírra Liszt, és modális sorokat, egészhangú skálát, 12 fokúságig feszített kromatikát is gazdagon alkalmazott. A jellemzően unisono vagy homofón feldolgozású, gregorián ihletésű dallamfordulatok között sűrűn előfordul Liszt jellegzetes kereszt-motívuma, valamint a vezérmotívum-szerűen ismétlődik az (alkalmanként a cigánymoll hangközeivel kitöltött-kibővített) lefelé lépő tritonus. A 6. stáció végén a B-A-C-H dallamfordulat utal a passió műfajának atyjára, aki előtt két korálfeldolgozással is fejet hajt Liszt.

Bár a Via Crucis zenéjét - Alan Walkert idézve - „lecsupaszított textúra és az experimentális harmóniák" kombinációja jellemzi, a mű távolról nem puritán. A virtuóz zongoradarabok világától kétségkívül messze távolodó kompozíció a kései Liszt-stílus jellegzetes példája, s mint ilyen, sok más, e korszakban keletkezett műhöz hasonlóan a szerző életében előadatlan és kiadatlan maradt. Bár Liszt vágya az volt, hogy a Via Crucist a római Colosseumban adják elő, 1884-ben több egyházzenei művével egyetemben visszautasította a Pustet kiadó (Liszt szerint nem láttak benne üzletet), bemutatójára pedig keletkezése után fél évszázaddal, 1929 Nagypéntekén került sor Harmat Artúr vezényletével a Belvárosi Plébániátemplomban. A Via Crucis  templomi környezben érvényesül igazán: az expresszív-meditatív billentyűs szólamok és a szövegből forrásozó dallam- és harmóniavilág a - többek között a Ránki-Klukon házaspár által gyakran előadott -  kétzongorás változatban kevésbé hatásos, mint az orgona éteri színeivel és legatóival kísért, oratorikus formában. A Via Crucist e teljes változatában, Andrew Parrott vezényletével a Taverner Consort and Choir előadásában, a BBC Classics 1993-ban kiadott húsvéti lemezéről idézzük, a feltöltőnek köszönhetően a kottával egyetemben.

III. rész

IV. rész

V. rész